Krasznahorkai világa 2.

„Dobó István és Gárdonyi Géza is lehetett volna Krasznahorkai, de akkor már nem lenne semmi sem. És Hunyadi is lehetett volna Krasznahorkai, de akkor sem. Nyelv sem lenne és haza sem lenne, és itt állnánk akkor Krasznahorkai világában. És nem akarok abban a világban állni, élni. Azt mondja Krasznahorkai: »De magyarnak lenni – ez ellen minden erőmmel küzdök.«

Ne küzdjön. Felesleges küzdelem lenne. Ugyanis maga nem magyar. És mert a világ olyan lett, amilyen, nem is kaphatta volna más a Nobel-díjat, csak maga. Legyen vele boldog. Telik majd belőle az élethosszig tartó világpolgárságra. És ha a Jóistennek van humora – és van neki! –, akkor majd egy muszlim világpolgár fogja magának elmagyarázni a világpolgárság igazi gyönyörét, ott, Berlinben, a maga módján. Mi pedig, magyarok, akik »egy betegség, egy gyógyíthatatlan, elriasztó kór, egy járványos baj« vagyunk, majd sajnálkozunk kicsit. És mély megnyugvással rögzítjük magunkban, hogy maga soha nem ülhet oda az örökkévalóság hagyománnyal s jó szóval terített asztalához.”

Nyitókép: MTI /Marjai János