Hogy miként sikerült ezt a páratlan karriert ilyen iramban befutni, az számtalan tényezőre vezethető vissza. Nyilvánvalóan a frontember – aki ahhoz hasonló maszkot visel, mint a Holtpont című film bankrablói, akik egykori amerikai elnökök álarca mögé bújnak – egy marketingzseni. A President eleinte a szólókarrierjeként indult, később vett fel zenészeket, de sem az ő, sem a banda többi tagjának nem ismert a személyazonossága. Egyesek szerint az énekes nem más, mint a kétezres évek népszerű brit pop-rock formációjának, a Bustednak a társénekese, Charlie Simpson, de ez csak erős pletyka.
De ugyanilyen rejtélyes a színre lépésük is: ugyan miért szerződtetne le egy élvonalbeli fesztivál egy olyan előadót, amelyről még senki nem hallott? A legvalószínűbb, hogy a President mögött valóban híres zenészek vagy befolyásos menedzserek állnak, ezt a teóriát erősíti az is, hogy az eddig kiadott dalaik nem nyeretlen kezdők szárnypróbálgatásainak tűnnek, a számaik végtelenül profik,
és a hangzásuk alapján sem egy otthoni sufnistúdióban rögzítették azokat.
Ez utóbbit egyébként a frontember egy interjúban megcáfolta, legalábbis azt nyilatkozta, hogy produceri minőségben saját pénzből és rajongói támogatásból – akik ugye korábban azt sem tudták, mibe fektetik a pénzüket – zajlottak a felvételeket. Ám ha ez így van, akkor arra lehet következtetni, hogy egy olyan zenészről van szó, aki korábban már szép tőkét halmozott fel.
Mondhatni maga a zene a sikerüknek csak a sokadik kulcsa – 2025-ben az sajnos önmagában kevés ahhoz, hogy ilyen gyorsan meghatározó tegyen egy frissen induló bandát –, de a szeptemberben kiadott hatszámos kislemezük, a King of Terrors enyhén szólva is meggyőző. Akárcsak a Ghost, ők is élvezettel nyúlnak vissza a nyolcvanas évek rockjának olykor giccsesen túldíszített elemeihez, de mindez modern metalcore- és elektronikus elemekkel vegyül.