Ne vágj ki még egy fát, hogy bútorod legyen – a régi fabútor nem lom, hanem többféle célra felhasználható örök érték!

Óvatosan egyensúlyozunk a fal mellett körbefutó széles szegélyen, az óriási raktár mintha le- és felfelé is végtelenné tágulna, asztalok, fotelek, komódok, szekrények és még ki tudja hányféle tárgy mindenütt. Rögtön ki is szúrok két kiváló ebédlőszéket: épp ehhez hasonlót keresek már jó ideje; a nagyszüleimét annak idején botor módon kidobtuk, ma – legalábbis nekem – aranyat érnének. Pedig semmi különös: nem koloniál, antik vagy valahányadik Lajos korabeli darabok. Egyszerű, kényelmes ülőalkalmatosságok, normális háttámlával és pont jó magasságú karfával – ergonomikusak, mondanánk ma, holott csak józan ésszel, megbízható mesterségbeli tudással és a jövőbeli rendeltetési célt figyelembe véve készítették őket. Fából, természetesen, a világnak ebben a szegletében nincs helye a laminált lapoknak. Amikor ennek miértjéről kérdezem házigazdánkat, Szekeres Dávidot, azt válaszolja, az ok egyszerű: 

A bölcsőtől a koporsóig 

Szekeres Dávid asztalosként több mint három év­tizede faragja, csiszolja nemcsak a fát, de magában is ezt a gondolatot. A hivatása egyben a hobbija: nemrégiben például a maga kivágta és feldarabolta fából épített hidat a családja erdélyi házához közeli patak fölé, mert nem bírta nézni, a régi mennyire „összerozzant” az idők során; így viszont „egy újabb generáció kelhet át száraz lábbal a vízen”. Szerinte ez is jól mutatja, milyen csodálatosan összetett dolog az asztalosság. Amúgy meg – teszi fel a kérdést –, van még egy olyan szakma a világon, amely szó szerint a bölcsőtől a koporsóig elkísér? 

Miközben ezen gondolkozom, befut Dávid felesége is. A bukaresti születésű, Kolozsváron felnövő Rónai Ruxandra romániai és svédországi tanulmányai után csaknem negyed évszázada költözött Magyarországra, építész-dizájnerként pedig pont ugyanebből a perspektívából szemléli a létet: régi és új nem egymás ellentétei, inkább kiegészítői; és 

Nem véletlen, hogy a férjével való esti beszélgetések során – négy gyerek jön-megy a házban folyamatosan, máskor nem is igen volna idő az álmodozásra – lassan kirajzolódott egy új, különleges közös vállalkozás ötlete. Amely, legalábbis ezt remélik, nemcsak üzletileg hozhat szép sikereket, de komplett érték- és környezettudatos mozgalommá is nőhet – akár globális szinten. 

„Az Eco Reform Bútor lényege az értékmentés, de nem a hagyományos, »lomtalanítós« módon. Leginkább szolgálatnak szeretjük hívni azt a folyamatot, amely során a kidobásra ítélt bútorokat vagy restauráljuk, vagy új tárgyakat varázsolunk belőlük, akár az eredeti funkciójukat is merészen megváltoztatva. Ha pedig valamilyen okból egyik sem lehetséges, nálunk akkor sem vész kárba semmi: a maradékokból alapanyagokat, például új fa bútorlapokat gyártunk. Bármely irányba indulunk is el, az összes munkafolyamatban környezetbarát anyagokat használunk, így az egész, beleértve a folyamatos újrafelhasználást, kicsit a bolygónkról, a gyerekeink jövőjéről is szól” – magyarázza Szekeres Dávid, milyen utakon kaphat egy bútor második esélyt, ami a házaspár hitvallása szerint a világon mindenkinek és mindennek jár. 

És miközben – a végeredményt a gyakorlatban is szemügyre véve – egy pianínóból lett impozáns, mégis könnyednek tetsző bárszekrényt csodálunk körbe, az asztalosmester felidézi élete egyik legmeghatározóbb, akaratlanul is az Eco Reform szemlélete felé mutató élményét. Jó néhány éve egy darabjaira hullott tálalószekrényből varázsolt gyönyörű és – ami szintén fontos alapelv – nem esztelenül túlárazott új bútort, amit aztán egy osztrák házaspár boldog mosollyal szállított haza. 

Nem szemét, hanem új lehetőség 

Hogy az ilyesmi nem úri passzió, hanem egyre sürgetőbb szükségszerűség, riasztó statisztika igazolja. Miközben a hazai faipar évek óta alapanyaghiánnyal és ennek következtében egyre növekvő árakkal küzd, csak Magyarországon évente 43–59 ezer tonna fabútorhulladék keletkezik. Ennek talán ha a fele kerül vissza a körforgásba, 3–5 ezer tonna a lerakókban, 14–19 ezer az égetőkben köt ki. Az meg külön lehangoló történet, hány fát kell kivágni ahhoz, hogy abból később szintúgy méregdrágán eladott pozdorja, ahogy Dávid fogalmaz, „hulladékanyag” legyen. 

„Mi viszont azt szeretnénk rövid időn belül elérni, hogy a begyűjtött faanyag minimum harminc százalékát tömegben visszanyerjük és újrahasznosítsuk; ez már az esztelen erdőirtás mérséklésében is tényező lehet. Ugyanígy lényeges, hogy a lakosok ne a lomtalanításnál dobálják ki a régi, útban lévő, esetleg stílusváltás, élethelyzet-változás miatt lecserélendőnek ítélt, akár tömegszériás fabútoraikat. Vagy keressenek minket – ingyen elszállítjuk ezeket –, vagy, ha a tervünk beválik, a jövendőbeli franchise-partnereinket” – magyarázza Ruxandra, hogyan szeretnék elkerülni, hogy kincsek garmadája menjen veszendőbe a nemtörődömséggel kevert információhiány miatt. Ha ez a cél idővel megvalósul – teszi még hozzá –, a szlogenjük is megtelik valódi tartalommal: „Ne vágj ki még egy fát, hogy bútorod legyen!” 

A franchise-ábránd pedig nem csupán a metódusra – begyűjtés, majd alkalmasság szerint restaurálás, újratervezés vagy anyagmentés – vonatkozik, a minőségi kétkezi munka becsületének visszaállítása ugyanúgy szívügye a házaspárnak. Ezért soha nem tapasztalt összefogásra buzdítják a szűkebb és tágabb szakmát. Konkrétan olyan asztalosokat keresnek országszerte, akik hasonlóképpen hisznek abban, hogy egy el- vagy kihasznált, megunt fabútor – legyen az akár egy hetvenes évekbeli, „csúnya” szekrénysor vagy egy leharcolt kerti asztal a nyaralóban – nem szemét, hanem új lehetőség. És ha valaki a kollégák közül nem tudná, merre induljon el, Dávidék arra is kínálnak megoldást. Az elmúlt esztendők kísérletezéseinek köszönhetően, különösen Ruxandra révén, számtalan részletes bútorterv született, ezek bárki számára mintául szolgálhatnak – a kész tárgyon a tervek szerint minősítő címke jelöli majd, hogy az Eco Reform módszere alapján készültek. Arról nem is beszélve, hogy ha ez a „mozgalom” beindulna, az újabb szakmákat hozhatna lendületbe, például a manapság, a mindent hamar lecserélés és eldobás korában ugyancsak mostoha sorsú kárpitosokét. 

A mértéktelen fogyasztás vége 

A puding próbája ugye mindig az evés, ezért lassan elszakadunk az említett pianínó-bárszekrény csodától és néhány nem kevésbé ámulatba ejtő, új fényben ragyogó foteltől, kanapétól, csavart lábú asztalkától, és megkérjük Dávidékat, mutassanak néhányat az átlagember átlaglakásába való újratervezésekből – elvégre nem mindenkinek adatik meg az a szerencse, hogy ötméteres belmagasságú otthonban rendezkedhessen. A trükkök egyszerűek, mégis látványosak. Jó példa rá az a kis éjjeliszekrény, amelyet Ruxandra egy egyszerű fiókos elemből kis csiszolás­-festést követően, néhány fémszínű vasalat ráhelyezésével varázsolt modern és egyedi darabbá. Még jobban tetszik, amikor megtudom az árát is: nem kerül többe, mint az ismert svéd áruházban kapható középkategóriás rokona – és a fentebb említett okok miatt annál meg pláne biztosan olcsóbb, mintha egy asztalossal a nulláról gyártatná le az ember. Az Eco Reform számára ez is piaci rés lehet: a megfizethető árú, a rendelkezésre álló helytől kevésbé függő kisbútorokra mindig nagy a kereslet. 

Hogy a házaspár egyáltalán nem rossz irányba tapogatózik, bizonyítja, hogy uniós szinten is felfigyeltek a kezdeményezésükre mint a kontinens egyetlen olyan faipari vállalkozására, amely a környezettudatos gondolkodás erősítésére a gyakorlatban is működni képes alternatívát kínál. Magyar viszonylatban az állami, központi lomtalanításért egy ideje felelős Mohuval körvonalazódik egy nagyobb együttműködés. 

„A lakosság részéről szintén óriási a lelkesedés, a teherautóink folyton úton vannak, annyian keresnek minket elszállítás ügyében. Biztató, hogy a restaurált és az újrahasznosított bútoraink iránt ugyancsak hasonló iramban nő a kereslet. A vevőkör egyelőre nagyjából két, jól elkülöníthető csoportra oszlik: a régi stílusokért rajongókra és az ökoszemléletet már a mindennapjaikban is alkalmazni próbáló fiatalabb nemzedékek tagjaira. Ők ha más oldalról megközelítve is, ugyanúgy az örök értékekben, azaz az esztétikumban, az állandóságban, a tartósságban, a megbízhatóságban, az emberközeliségben hisznek. Mivel mostanra talán már a szkeptikusok számára is nyilvánvaló, hogy a Föld erőforrásai végesek, és 

már a közeljövőben fordulhat a kocka: 

és ne adj’ Isten képes időnként felnézni a telefonjából” – summázza Szekeres Dávid a fizikai bútormentésen messze túlmutató gondolati-érzelmi hátteret. Aki pedig látni akarja a részleteket is, és hallani még hozzá sok megindító vagy vicces bútormentős történetet, azt előzetes bejelentkezés alapján szeretettel várják a Vasút utcában Kerepesen.

Nyitókép: Földházi Árpád