Meghalt Dobai Péter költő, író, esszéista, dramaturg, filmrendező. Isten nyugosztalja. A huszadik század magyar prózairodalmának meghatározó alakja volt, jómagam legalábbis mindig annak tartottam és tartom most is. A költészete sosem állt hozzám igazán közel, annál inkább néhány regénye, vagy inkább így írom: prózája. A Vadon, A birodalom ezredese, az Ív, az 1964-Sziget. Épp a napokban meséltem róla egy barátomnak, hogy milyen nagyszerű könyvek ezek. Ebben a beszélgetésben főleg az 1964-ről esett szó. Ez a barátom nem olvasta Dobai műveit, csak a nevét ismerte. Amit nem csodálok, mert Dobai (amellett, hogy számos komoly irodalmi elismerést kapott) sosem lett igazán ismert, népszerű író. Nagyjából azért, amiért például Mészöly Miklós sem lett az soha. Dobai költőként kezdte a pályafutását, első megjelent könyve egy verseskötet volt Kilovaglás egy őszi erődből címmel, 1973-ban. A költészet aztán mindvégig jelen volt az életműben, de szépen beúszott mellé a filmrendezés, a filmforgatókönyvek írása és a regények. Forgatókönyveiről ismerhetik a legtöbben, főleg Szabó István 1982-ben Oscar-díjjal jutalmazott Mephisto című filmjének írójaként. Ugyanezért a munkáért 1981-ben a Cannes-i Filmfesztiválon megkapta az év legjobb forgatókönyvének járó díjat is.
Komoly dolgok ezek, nem vitás, számomra mégsem ezért emlékezetes az életműve, hanem a fent említett regényei miatt.
Dobai az érettségi után nem tanult tovább (majd csak később végez olasz és filozófia szakon), inkább elszegődött hajósinasnak (később kormányosnak) az akkor épp virágkorát élő DETERT (Duna-tengerhajózási Részvénytársaság) „Hazám” nevű hajójára. A „Hazám” után a „Duna” nevű tengerjárón is szolgált 1963 és 1965 között. Mint Joseph Conrad például, a nagyszerű lengyel-angol író, aki szintén igen fiatalon állt be tengerésznek. Írónak (és talán nem csak az írónak) az ilyesmi jót tesz, főleg egy olyan alkatú írónak, mint amilyen Dobai volt. Akiben egyszerre volt jelen a mély melankólia és valamiféle mérnöki precizitás. Sajátos keverék. 1964 című naplóregénye a tengeren töltött éveiről szól, és ha létezik magyar tenger-irodalom (és létezik), akkor ez a könyv ennek a műfajnak talán a legjobb darabja. Filozofikus merengések, éjszakai őrségek, a fedélzet rozsdátlanítása és festése, rendszeres súlyzógyakorlatok, féktelen ivászatok, intenzív olvasások, céltalan kikötői kóborlások, pásztorórák idegen nőkkel,
és az egészet átjáró, szinte a mozdulatlanságba és az ürességbe hajló, szenvtelennek tűnő figyelem.
Mintha mindent egy látcsövön keresztül figyelne meg, mintha minden egyszerre lenne elérhetetlenül távol és fokozhatatlanul közel. Dobai e látszólagos ellentétek kiegyenlítésének, gyújtópontba állításának volt a mestere. Nevezzük mérnöki melankóliának. Azért tartott távolságot a létezéstől, azért figyelte három lépés távolságból a tüneményeket, hogy megőrizze a józan eszét. Ha nem így tesz, alkatából adódóan hamar elnyelte volna a világba vetettség extatikus megélése. De Dobai nem csak a tengerrel volt így. Sokszor írt Budapestről, a Dimitrov (ma Fővám) térről, a budai fürdőkről, egyáltalán, a városról, és ezekben az írásokban is egyszerre érezzük egy építész és egy démonaival küzdő költő tekintetét.