„Voltam élni” – Dobai Péter halálára

Meghalt Dobai Péter költő, író, esszéista, dramaturg, filmrendező. Isten nyugosztalja. A huszadik század magyar prózairodalmának meghatározó alakja volt, jómagam legalábbis mindig annak tartottam és tartom most is. A költészete sosem állt hozzám igazán közel, annál inkább néhány regénye, vagy inkább így írom: prózája. A Vadon, A birodalom ezredese, az Ív, az 1964-Sziget. Épp a napokban meséltem róla egy barátomnak, hogy milyen nagyszerű könyvek ezek. Ebben a beszélgetésben főleg az 1964-ről esett szó. Ez a barátom nem olvasta Dobai műveit, csak a nevét ismerte. Amit nem csodálok, mert Dobai (amellett, hogy számos komoly irodalmi elismerést kapott) sosem lett igazán ismert, népszerű író. Nagyjából azért, amiért például Mészöly Miklós sem lett az soha. Dobai költőként kezdte a pályafutását, első megjelent könyve egy verseskötet volt Kilovaglás egy őszi erődből címmel, 1973-ban. A költészet aztán mindvégig jelen volt az életműben, de szépen beúszott mellé a filmrendezés, a filmforgatókönyvek írása és a regények. Forgatókönyveiről ismerhetik a legtöbben, főleg Szabó István 1982-ben Oscar-díjjal jutalmazott Mephisto című filmjének írójaként. Ugyanezért a munkáért 1981-ben a Cannes-i Filmfesztiválon megkapta az év legjobb forgatókönyvének járó díjat is. 

Dobai az érettségi után nem tanult tovább (majd csak később végez olasz és filozófia szakon), inkább elszegődött hajósinasnak (később kormányosnak) az akkor épp virágkorát élő DETERT (Duna-tengerhajózási Részvénytársaság) „Hazám” nevű hajójára. A „Hazám” után a „Duna” nevű tengerjárón is szolgált 1963 és 1965 között. Mint Joseph Conrad például, a nagyszerű lengyel-angol író, aki szintén igen fiatalon állt be tengerésznek. Írónak (és talán nem csak az írónak) az ilyesmi jót tesz, főleg egy olyan alkatú írónak, mint amilyen Dobai volt. Akiben egyszerre volt jelen a mély melankólia és valamiféle mérnöki precizitás. Sajátos keverék. 1964 című naplóregénye a tengeren töltött éveiről szól, és ha létezik magyar tenger-irodalom (és létezik), akkor ez a könyv ennek a műfajnak talán a legjobb darabja. Filozofikus merengések, éjszakai őrségek, a fedélzet rozsdátlanítása és festése, rendszeres súlyzógyakorlatok, féktelen ivászatok, intenzív olvasások, céltalan kikötői kóborlások, pásztorórák idegen nőkkel,

Mintha mindent egy látcsövön keresztül figyelne meg, mintha minden egyszerre lenne elérhetetlenül távol és fokozhatatlanul közel. Dobai e látszólagos ellentétek kiegyenlítésének, gyújtópontba állításának volt a mestere. Nevezzük mérnöki melankóliának. Azért tartott távolságot a létezéstől, azért figyelte három lépés távolságból a tüneményeket, hogy megőrizze a józan eszét. Ha nem így tesz, alkatából adódóan hamar elnyelte volna a világba vetettség extatikus megélése. De Dobai nem csak a tengerrel volt így. Sokszor írt Budapestről, a Dimitrov (ma Fővám) térről, a budai fürdőkről, egyáltalán, a városról, és ezekben az írásokban is egyszerre érezzük egy építész és egy démonaival küzdő költő tekintetét.

Két nagyregénye, a Vadon és A birodalom ezredese gyönyörűen megmutatja a história iránti érzékenységét, a magyar múlt fölötti folyamatos gondolkodásának mélységeit is. Utóbbi inkább az Osztrák-Magyar Monarchia nagyszabású és lírai elsiratása egy rendhagyó életúton keresztül ábrázolva, az előbbi, a Vadon viszont az 1848-49-es forradalom és szabadságharc utáni időkbe rántja be ellenállhatatlanul az olvasóját. Ennek a regénynek a főhőse, Batiszy Kristóf százados felejthetetlen figura, aki 1859-ben maroknyi csapatával déli irányból megérkezik Magyarországra azzal a szándékkal, hogy Habsburg-ellenes felkelést robbantson ki. Akciójuk a somogyi erdőkben tragikus véget ér. A Vadon mellett Dobai más regényeiben is mélyfúrásokat végzett a magyar történelemben (Csontmolnárok, Tartozó élet), de ebben a regényben jutott a legmesszebbre és a legmagasabbra.

Szintén Somogyban és szintén ezekben az időkben játszódik egy általa írt film, a Rosszemberek (Szomjas György rendezésében), ami a legendás betyárvilágnak állít emléket, szintén felejthetetlenül. 

Ahogyan írt, az nem kapcsolódott közvetlenül az 1970-es és 80-as évek magyar prózairodalmának többek között Esterházy Péter és Nádas Péter által fémjelzett csapásirányaihoz, ahogy figyelmének és érdeklődésének természete is más irányú volt. Jórészt ennek volt a következménye, hogy noha látszólag magasra értékelte a „szakma”, mégsem került soha igazán a helyére. Engem a kezdetektől „megvett”, beszippantott az írói világa, amelyben ugyanazon a hőfokon izzott a magyar és a közép-európai létezésben való intenzív érdekeltsége és az általánosan emberi alapkérdésekkel való elszánt viaskodása. Nagy író volt. 2017-ben megjelent, válogatott verseit tartalmazó kötetének címe: Voltam élni. Hát, mit mondjak. Tényleg volt.

(Nyitókép: Wikipedia / Stekovics Gáspár)