Öt ok, amiért nem kellene beleállni Krasznahorkaiba

Igen, gratulált Krasznahorkai Lászlónak Orbán Viktor (meg Magyar Péter, meg mindenki, akinek egy csepp esze volt, továbbá ismert és kevésbé ismert írók, meg mindenféle hasonló népek idézték fel gyorsan, hogyan találkoztak vele, látták, vagy vélték látni valamikor a Nagy Embert, de hát a Nagy Emberek sorsa már csak ilyen).

Ennek ellenére sem tartom jó ötletnek frontális támadást indítani ellene – akkor se, ha az, amit a magyarság kapcsán egyébként korábban megfogalmazott, tényleg igen felháborító –, és erre hirtelen öt jó okot is fel tudok sorolni. Íme.

Kettő: nem lenne elegáns. A konzervatív jobboldal egyik régi nagy erénye volt az érdemek, a teljesítmény elismerésére való képesség. Bízzunk benne, hogy meg tudjuk őrizni ezt az erényt akkor is, ha velünk világnézetileg nem egy platformon álló személyt ismernek el. S hát az írói díjakat nem világnézetre osztogatják (fenét nem, illetve nem csak: mert azért nagyon-nagyon jól kell tudni írni ahhoz, hogy éppen az aktuálisan utált ország rezsimje ellenében valakit megemeljenek aggódó-Nyugaton) –, hanem arra, hogy ki tud jól és nemzetközileg is befogadható módon alkotni, és ezt, tetszik-nem tetszik, Krasznahorkai tudta hozni mostanság tőlünk – ha más nem, ez a teljesítmény mindenképpen megsüvegelendő.

Három: más sem hiányzik a poszt-eszdéeszes belvárosi békakörnek és a chartajáratnak (és a szerző további pozicionálásának), mint hogy szomorúra ívelt szemöldökkel, aggódva, de inkább undorodva mutogathassák a szalon ablakából, hogy

Amiből, ugyebár, tudjuk, hogy mi következik, egyfelől a másodvonal leírhatja keserű publicisztikákban, elmondhatja podcastokban, műsorokban, aztán egymást is behívhatják ezekbe, ahol megint elmondhatják, hogy ide jutott ez az ország, a nagy író is már bántva vagyon, ezeknek semmi se szent. Másfelől a fenti megmondásokat, kiegészítve egy

felkiáltással pusztíthatja végig a zsúpfedeles nyugdíjas profilokat a szőke magyar folyónk nevét viselő párt által – kizárólag a szeretet nevében – a netre szabadított digitális tatárjárás.

Négy (és kicsit a kettő): Krasznahorkai magáról se vakarhatja le, (megint csak:) tetszik-nem tetszik, ez van, és, mivel tudomásom szerint nem mondott le az állampolgárságáról, és nem felejtett el magyarul a díj megítéléséig, ez így is marad, most már örökre. S igen: van bennünk valami közös a Nobel-díjas magyar íróval, és a nemzeti gondolat lényege, hogy ez több, mint ami elválaszt minket, legyen az társadalmi, világnézeti, vagyoni vagy akármilyen különbség. Akkor is, ha a művész úr, aki immár (a korábbinál méginkább) világhírű magyar termék, időnként úgy tűnik, sugárban hányna ettől a közegtől meg közösségtől; noch dazu annyit, hogy más meg a tokajitól émelyegne, oszt’ mégis büszke rá, hogy magyarként ismerik-elismerik külföldön – még akkor is, ha szerinte az olaszrizling sokkal jobb, és annak járna a glória.

Öt (és kicsit az egy meg a négy): éppen ezen az alapon az is elmehet a fenébe, aki szerint bármelyikünknek, beleértve a fenti közeg által mélyen lenézett Kovács János taktamotorosi járműegészségügyi dolgozót, nem áll jogában ünnepelni. Dehogynem. Sőt, az ő joga eldönteni azt is, hogy kinyitja-e a spalettát, de igenis, jár neki a közös dicsőség rá eső fénysugárkája.

Sőt: még akkor is, ha ennél is „bűnösebb”, és neadjúristen a jelenlegi kormánypártokra szavazott.

***

*már amennyiben ő reagált, és tényleg reagált – baloldali-liberális körök és médiumok, köztük például a Klubrádió osztotta meg nagy örömmel, hogy a friss Nobel-díjas X profilján beleszállt a miniszterelnökbe annak gratulációja örvén. Most már sem a százezres megosztottságú X-posztnak, sem a Klubrádió vonatkozó cikkének nincs nyoma, elegánsan eltűntek az éterben, csak árulkodó URL-ek és képernyőfotók maradtak utánuk.

(Nyitókép forrása: Libri)