Pietrelcinai Szent Pio alighanem a XX. század legmisztikusabb szentje. A kapucinus ferences szerzetes egyszerre volt egyszerű, szelíd ember, és olyan csodák tanúja, melyek messze túlmutatnak a hétköznapi tapasztalaton.
A XX. században aligha találunk olyan szentet, akinek életét annyi titok és a földi világ számára felfoghatatlan jelenség szőtte volna át, mint Pietrelcinai Szent Pio atyáét. A kapucinus ferences szerzetes egyszerre volt egyszerű, szelíd ember, és olyan csodáknak a tanúja, amelyek messze túlmutatnak a hétköznapi tapasztalaton. Életében szorosan összefonódott a fájdalom és a fény, a szenvedés és a kegyelem. Az alábbi cikkben bemutatjuk életének tíz olyan titokzatos mozzanatát, amelyek talán egy kicsivel közelebb vihetnek bennünket e rendkívüli szent megértéséhez.
Francesco Forgione 1887. május 25-én látta meg a napvilágot. Szülei már az első napokban a templomba vitték, ahol a keresztségben a Ferenc nevet kapta. Gyermekkorában csendes, visszahúzódó fiú volt, aki gyakran egyedül töltötte idejét, sokszor imádkozott, és mélyen érzékenyen reagált, ha valaki káromkodott a közelében. Úgy tűnik, már ekkor is munkálkodott benne az isteni hívás. Gyerekkorától fogva ministránsként szolgált a helyi plébánián, és visszaemlékezések szerint már ötéves korában Jézusnak szentelte magát.
Csupán tíz esztendős volt, amikor családja már azt kereste, hogyan lehetne belőle kapucinus szerzetes.
1902-ben Francesco apjával együtt elindult Morconéba, hogy beléphessen a helyi kapucinus kolostorba, ahová 15 évesen fel is vették. A következő évben kezdte meg noviciátusát. A búcsú pillanata édesanyja számára különösen fájdalmas volt, de mégis örömmel engedte útjára: „Szent Ferenc hívott, hát menj!” – mondta fiának. Pio atyát 23 évesen szentelték pappá, ekkor kapta a Padre Pio nevet, amely egész életében vele maradt.
1918. szeptember 20-án, egy csendes imádság közben különös fény ragyogta be Pio atya celláját San Giovanni Rotondóban. A szerzetes ekkor mély, extatikus élményt élt át, amelyről később úgy vallott, hogy Jézus sebeit látta magán megjelenni. Amikor magához tért, testén valóban ott voltak Krisztus stigmái: a szegek helye a kezein és a lábain, valamint a lándzsa nyoma az oldalán. „Ötven évig viseled sebeimet, azután hozzám jössz” – mondta Jézus Pio atyának, aki így halála időpontját is megtudta.
Ezek a sebek nem csak láthatók voltak, hanem véreztek is – olykor annyira, hogy kötéseit naponta többször kellett cserélni. Az orvosok és egyházi vizsgálóbizottságok évtizedeken át próbáltak magyarázatot találni a jelenségre, ám minden próbálkozás hiábavalónak bizonyult:
a sebek soha nem fertőződtek el, és természetes úton sem gyógyultak be.
Pio atya Krisztus vállsebét – amelyet a kereszt hordozása okozott – is magán viselte, de erre csak halála után derült fény a nyilvánosság előtt. Soha senkinek nem nem beszélt róla, kivéve egyetlen embert – Szent II. János Pál pápának ugyanis elmondta. Ezt követően misztikus barátság szövődött közöttük. A fiatal Karol atya egyszer megkérdezte a szerzetest, melyik stigma okozza neki a legtöbb fájdalmat. A fiatal pap úgy gondolta, hogy a legfájdalmasabb minden bizonnyal Pio atya szívén viselt sebhelye lehet, ám ő azt felelte: „Nem, a legjobban az a seb fáj, amely a vállamon van, amelyikről senki sem tud és nem is áll semmiféle kezelés alatt.”
A stigmatizáció nemcsak fizikai fájdalmat jelentett Pio atya számára, hanem belső keresztet is.
Sokszor könyörgött Istenhez, hogy vegye el tőle a sebek külső láthatóságát, és csak a fájdalom maradjon meg. Ez a kérés sokáig nem talált meghallgatásra: ötven éven át hordozta testén a keresztre feszített Krisztus jeleit, egészen haláláig.
Akik kapcsolatba kerültek Pio atyával, gyakran éreztek különös illatot, amely rózsára, jázminra vagy finom füstölőre emlékeztetett. Beszámolók szerint ez az illat a szerzetes stigmáiból (pontosabban a sebekből szivárgó vérből) áradt, ezért a „szentség illataként” emlegették. Ez az illat néha akkor is érzékelhető volt, amikor a szerzetes fizikailag nem volt jelen – például leveleinek felnyitásakor.
Több beszámoló szerint Pio atya temetésén is „valamilyen rejtélyes illat” volt érezhető a szertartás közben, sőt, még – sok évvel a halála után is – a közbenjárásáért imádkozók közül is gyakran számolnak be valamiféle titokzatos illatjelenségről.
Pio atya életének szintén egyik rejtélyes vonása volt a démonokkal folytatott harca. Éjszakánként furcsa zajok riasztották fel a kolostor lakóit: a szerzetes cellájából ugyanis zörgést, csapódásokat, kiáltásokat hallottak a testvérek. Pio atya sokszor beszélt arról, hogy gonosz szellemek támadták meg őt, néha ütlegelték is, hogy megakadályozzák abban, hogy imádkozzon és másokat a hit útjára vezessen.
Bár a kívülállók csak zajokat hallottak,
Pio atya arcán és testén gyakran látszottak a küzdelem nyomai.
Egyik paptársának így írt erről: „Ezek az ördögök szüntelenül ütlegelnek, még az ágyról is leesem. Még az ingemet is letépik, hogy megverjenek! De most már nem ijedek meg tőlük. Jézus szeret engem, gyakran felemel, és visszahelyez az ágyra.”
Pio atya keresett gyóntató volt, gyakran megesett, hogy napi 12-15 órán át gyóntatott. Néhány bűnbánó akár két hetet is hajlandó volt várni, hogy felkereshesse őt a gyóntatószékben. Akik Pio atyánál gyóntak, gyakran megdöbbenve tapasztalták, hogy még mielőtt kimondták volna bűneiket, a szerzetes már tudta, mit akarnak elmondani. Nem egyszer előfordult, hogy Pio atya megállította a gyónót, és emlékeztette olyan bűnökre, amelyeket el akart hallgatni.
Az emberek ezt nem tolakodásként, hanem mély szeretetként élték meg – mintha valóban Jézus tekintett volna rájuk az atya szemén keresztül. Pio atya gyakran figyelmeztette is gyónóit:
Nem nekem vallod meg, fiam, hanem Krisztusnak.”
A szerzetes atya a rendszeres szentgyónásra is buzdított a híveit: „A szentgyónás a lélek fürdője. Hetente legalább egyszer el kell végezni. Nem akarom, hogy a lelkek egy hétnél tovább távol maradjanak a gyónástól. Még egy tiszta és üres szoba is porosodik; térjetek vissza egy hét múlva, és meglátjátok, hogy újra portörlésre szorul!” – fogalmazott a gyónás szentsége kapcsán.
Számos tanú vallotta, hogy Pio atyát látták olyan helyeken, ahol valójában nem lehetett volna jelen. A második világháború idején egy olasz pilóta például arról számolt be, hogy egy barna ruhás szerzetes jelent meg előtte a levegőben, amikor bombát akart ledobni San Giovanni Rotondóra. Mások kórházi betegek ágya mellett vagy a mindennapokban látták őt váratlanul felbukkanni, miközben tudták, hogy testben a kolostorában tartózkodik.
Ez a jelenség, amelyet bilokációnak neveznek, a misztikus szentek történeteiben ritkán ugyan, de előfordul – Pio atyánál azonban sok tanúság erősíti meg.
Maga a szerzetes a bilokációt legegyszerűbben úgy magyarázta, hogy ez a „személyiségének kiterjesztése révén” tud megtörténni.
Ma már széles körben ismert, hogy szentté avatási aktái közt több mint száz esetet jegyeztek fel testének kegyelmi megkettőződéseiről. Köztük volt az is, amikor Pio atya Mindszenty bíborost látogatta meg börtöncellájában. Amikor XVI. Benedek pápa San Giovanni Rotondóban, Pio atya új kegytemplomában járt, hosszan elidőzött annál a mozaikképnél, amely Pio atya börtönbeli bilokációját ábrázolja Mindszenty bíborosnál.
A mozaikkészítő, P. Marko Ivan Rupnik állítólag azért választotta a sok bilokáció közül éppen ezt az esetet, mert „elállt a szava, amikor a szentté avatási aktákban először elolvasta”.
„Ez teológiailag különbözött az összes többitől. Pio atya maga vallotta be, hogy többször is meglátogatta ezen a kegyelmi úton a magyar prímást, de az egyik ilyen alkalommal magával vihette a szentmise bemutatásához szükséges kellékeket, ami első olvasásra felfoghatatlannak tűnt.
Hiszen a bilokáció a Szentléleknek a feltámadásba vetett hit megerősítését szolgáló kegyelmi adománya, a feltámadásra rendelt test kettős megjelenése, nem pedig tárgyaké.
Kiderült az aktákból, hogy a bíboros nagyon szeretett volna szentmisét bemutatni, de fogva tartói ezt megtiltották neki. A különleges tehát az, hogy Pio atya elvihette az Eucharisztiához szükséges anyagokat is” – számolt be az alkotó.
Pio atya nemcsak a lelkeket akarta gyógyítani, hanem a testeket is. Álma volt egy olyan kórház létrehozása, ahol a betegek egyszerre kaphatnak orvosi ellátást és lelki vigaszt. Így született meg a „Szenvedés Enyhítésének Háza” (Casa Sollievo della Sofferenza), amelyet 1956-ban nyitottak meg, és azóta is Olaszország egyik legjelentősebb egészségügyi intézménye. Ez a kórház ma is élő bizonyíték arra,
hogy Pio atya nem csupán misztikus, hanem aktív szolgálatot végző szerzetes is volt, aki a szeretetet tettekben is meg akarta valósítani.
A Pio atya által alapított kórház ma már elismert gyógyászati és kutatási központ. 2009-ben Benedek pápa, 2018-ban pedig Ferenc pápa is látogatást tett az intézményben. Ferenc pápa a látogatást követő homíliájában így beszélt a kórházról: „Itt van egy különleges szentély, ahol ő jelen van, mert ott van sok kicsiny, az ő kedvencei. Szent Pio »az ima és a tudomány templomának« hívta ezt a helyet, ahol mindenkinek az a feladata, hogy »szeretettartalék« legyen a többiek számára.”
Pio atya élete tele volt próbákkal. Egészsége fiatal kora óta gyenge volt, állandó fájdalmai voltak, a stigmák pedig mindennap emlékeztették őt Krisztus szenvedésére. S ha mindez nem lett volna elég, az egyház is szigorú vizsgálatoknak vetette alá: éveken át megtiltották neki, hogy nyilvánosan misét mondjon vagy gyóntasson. Pio atya stigmái és körülötte kibontakozó hírneve ugyanis nemcsak tiszteletet, hanem kételyeket is keltett.
Egyházi körökben sokan attól tartottak, hogy a tömegek rajongása egy esetleges csalásra épül, ezért vizsgálatok indultak a szerzetes atya ellen, amelyek során még titkos megfigyeléseket és lehallgatásokat is alkalmaztak. Voltak, akik szilárdan hitték, hogy Pio atya megtéveszti az embereket, és kettős életet él. A gyanúsítások végül oda vezettek, hogy eltiltották a nyilvános papi szolgálattól, és más kolostorba helyezték át – életének egyik legfájdalmasabb megpróbáltatását hozva számára.
„Pio atyát meg kell fosztani a papi szolgálat minden gyakorlati lehetőségétől, kivéve azt az egyet, hogy szentmisét mutasson be, amit továbbra is folytathat, feltéve, hogy ezt egyedül és zártkörűen, a kolostor falai között, a belső kápolnában végzi, nem pedig nyilvánosan, a templomban” – állt a végzésben. Amikor a kolostor vezetője felolvasta Pio atyának a fenti rendelkezést, ő ezt felelte: „Legyen Isten akarata szerint. A felettesek akarata Isten akarata.”
Ezek a megpróbáltatások mély sebeket ejtettek benne, de ő alázattal és engedelmességgel viselte őket.
Szenvedését nem panaszként, hanem áldozatként ajánlotta fel – ez tette őt igazán Krisztus követőjévé. Ezt a néhány évet csendes magányban töltötte, a szentmisét magában ünnepelte, és nem fogadott látogatókat. Még lelki gyermekeinek sem írhatott. Később az ellene felhozott vádak hamisnak bizonyultak, és végül a korlátozások feloldásával engedték őt tovább szolgálni nyilvánosan is.
Pio atya szentmiséi gyakran sokkal hosszabbra nyúltak, mint a szokásos liturgia, mert az átváltoztatás pillanatában olykor extázisba esett. Ilyenkor szinte megállt az idő számára: arcán a fájdalom és a fény egyszerre tükröződött, mintha a kereszt áldozatát élte volna újra.
Végül elöljárója kénytelen volt rendre utasítani: ilyankor parancsba adta, hogy folytassa a misét, mert a közösség nem bírta a hosszas várakozást. Pio atya engedelmeskedett – de mindenki számára nyilvánvaló maradt,
hogy számára a szentmise nem csupán szertartás volt, hanem élő találkozás a megfeszített Krisztussal.
1968. szeptember 23-án letelt az ötven év, amelyet Jézus ígért a szent életű szerzetesnek. Pio atya hajnalban lépett át az örökkévalóságba, halálos ágyán rózsafüzérrel a kezében így suttogott: „Jézus, Mária” – majd békében visszaadta lelkét Teremtőjének. Halála után a stigmatikus sebek hirtelen eltűntek, mintha sosem lettek volna, arca pedig olyan békés és derűs volt, hogy sokan azt mondták:
mintha már a mennyek fényét tükrözte volna”.
A szerzetes atya stigmáinak eltűnése ma is az egyik legnagyobb titoknak számít, amelyet a földi értelem aligha képes felfogni. A hívők számára ez azonban Isten közvetlen jeleként jelenik meg, amely Pio atyát a szenvedés és a megváltás révén Krisztushoz hasonlóvá tette.
Halála előtt egy nappal kerekesszékben és legyengült állapotban mutatta be utolsó szentmiséjét, amelyről videófelvétel is készült. Az áldás alatt összeesett. Még aznap éjszaka meggyónt, majd felvette a betegek szentségét, és éjjel két óra harminc perckor meghalt.
Több mint százezren vettek részt a temetésén. II. János Pál pápa, akinek a hagyomány szerint előre megjövendölte pápaságát, 1999. május 2-án boldoggá, 2002. június 16-án pedig szentté avatta őt. Különleges kegyelmi képességei ellenére Pio atya egész életében engedelmes, alázatos és egyszerű maradt, ami talán sokkal nagyobb csoda, mint bármelyik az őt körülvevő természetfeletti jelenségek közül.
Nyitókép: Mandiner
***
Ezt is ajánljuk a témában
Miért ünnepelnek a katolikusok egy barbár kivégzőeszközt? Végül is... a kérdés jogos: tényleg, miért állítjuk középpontba azt a fát, amelyen az Emberfia kínhalált szenvedett? Ádám Rebeka Nóra írása.
Ezt is ajánljuk a témában
Ilyen pedigrével valóságos „merjünk kicsik lenni”-hozzáállásnak hat, ha magunkra nézve a kultúrkereszténységet tekintjük az elérhető maximumnak. Francesca Rivafinoli írása.
Ezt is ajánljuk a témában
Hogyan indult el Bódi Mária Magdolna boldoggá avatási ügye? Miként zajlik egy ilyen a döntés a Vatikánban? Kik a vértanúk, a boldogok, a szentek? Kovács Gergely okleveles posztulátort kérdeztük.
Szent István felajánlása nem csupán vallási, hanem közjogi aktus is volt: a magyarság majd' ezer éve él a Szűzanya oltalmában. Nádor Koppány Zsombor teológussal, a Szent István Intézet kutatási igazgatójával beszélgettünk.
Assisi Szent Ferenc emléknapja van. De mégis mit tanulhatunk olyasvalakitől, aki fiatalon minden örömöt kipróbált, mielőtt lemondott volna róluk, és „apuci pénzén” szórta bőkezű adományait? Interjúnk.
Miért ünnepelnek a katolikusok egy barbár kivégzőeszközt? Végül is... a kérdés jogos: tényleg, miért állítjuk középpontba azt a fát, amelyen az Emberfia kínhalált szenvedett? Ádám Rebeka Nóra írása.
Hogyan indult el Bódi Mária Magdolna boldoggá avatási ügye? Miként zajlik egy ilyen a döntés a Vatikánban? Kik a vértanúk, a boldogok, a szentek? Kovács Gergely okleveles posztulátort kérdeztük.
Ilyen pedigrével valóságos „merjünk kicsik lenni”-hozzáállásnak hat, ha magunkra nézve a kultúrkereszténységet tekintjük az elérhető maximumnak. Francesca Rivafinoli írása.
A túszok elengedése egy dolog, de még mindig ott van egy csomó állig felfegyverzett terrorista.
Az EU külügyi vezetője úgy véli: az európai gazdasági erőt katonai elrettentéssé kell alakítani.
A külügyminiszter a Tseber Roland által adott interjúra reagált, amelyben Magyar Péter barátja arról beszélt: Ukrajnát addig kell támogatni, amíg győz.
