Itt az Alzheimer-hónap: ne messiásra várjon, hanem támogassa az egészségét szépen – „lépésről lépésre, tégláról téglára”!

Szemben a „Pride” hónappal, amelyről nemigen tudunk nem értesülni, kevéssé ismert és reklámozott tény, hogy épp az Alzheimer-kór hónapjában járunk –

De fura ez azért is, mert volt itt egy hónapja az az ígéret, hogy adott politikus tíz éven belül legalább 80 évre növelné a születéskor várható élettartamot, aminek első feltétele (az ígéretet tevő „párt” szerint is) a megelőzés – ez pedig nem csak abból áll, hogy vesetájékon hullámot vető dzsekiben megyünk a jobb sorsra érdemes Tisza-sziget-tagok közé, a biztonság kedvéért.

Hanem abból is, hogy megnézzük, tehetünk-e valamit a kognitív hanyatlás ellen. Már csak azért is, mert addig oké, hogy jön egy politikus, akinek eddig még kellő számú aktivistát sem sikerült mozgósítania a nagy áradásban,

– de minél hosszabb az az élettartam, annál több lehetősége nyílik agyunknak a leépülésre, mindenfajta Alzheimer nélkül is.

Erre mondom én azt, hogy ne messiásra várjunk, hanem fogjunk például egy ukulelét.

Kezdjük eggyel messzebbről. Magyarországon fájóan kevesen játszanak felnőtt korban hangszeren – e téren okkal bezzegnyugatozhatnánk, arrafele élvén ugyanis soha, sehol nem okozott problémát, hogy találjak a közvetlen környezetemben amatőrként zenélő felnőtteket, akikkel lehet együtt muzsikálni. Vagy gyerekkora óta folytatja, vagy adott ponton belevágott (Németországban a gazdagabbak egynegyede, de az alsó rétegekhez tartozó felnőtteknek is 12 százaléka zenél).

Nem maradna elég idő a képernyőbámulásra. Vagy a coachra, aki abból a fásultságából vagy kiégéséből próbálja kivezetni a klienst, ahová némi ellazító hangszeres zenélés mellett talán el se jutott volna.

Sarkítok, persze, csúnyán, de tény: miközben itt a kiváló zeneiskolai hálózat, itt a rengeteg profi, itt az egyedülálló Kodály-módszer, mégis, a zenetanulás, illetve a hangszeres zenélés mintha fejben rendszerint az egykori Zöld Könyv matekpéldáinak megoldásával mozogna egy szinten. Adott életkor fölött nemigen ülünk neki. Jogos is, persze, hogy egyes életszakaszokban, esetleg

Nade. Az egyedülállók száma egyre nő, nyugdíjaskorban rendszerint eleve ritkulnak a kötelezettségek, sőt, itt-ott akár családi program is lehet egy kis kamarazene (vannak rá kiváló példák), a kollektív telefonnyomkodás helyett – csak jobban be kellene hozni a képbe ezt a lehetőséget.

Talán már könyvtárnyi szakirodalma van a dolognak, de idén nyáron is született egy újabb tanulmány: gyerekkorukban zenét nem tanult egészséges japán időskorúaknak tartottak egy 12 hetes zenei kurzust, kottaolvasással, ujjgyakorlatokkal, úgy, hogy a végére 11 dalt le tudtak játszani a melodika nevű hangszeren, illetve gyerekszintetizátoron –

Ezután a résztvevők egy része önként folytatta a tanulást (még kisebb koncerteken is felléptek); mások abbahagyták a zenélést, helyette „csak” testmozgást végeztek. Négy évvel később megvizsgálták őket, és kiderült: a zenélést abbahagyóknál a verbális munkamemória romlott és a szürkeállomány volumene csökkent – a hangszeren játszóknál viszont meglepő módon nem volt érzékelhető hanyatlás.

Egy svájci vizsgálat először a fehérállomány stabilizálódását mutatta ki hat hónap időskori zongoratanulás után, szemben a kontrollcsoportnál megfigyelt természetes leépüléssel, majd a szürkeállományra koncentrálva tárt fel hasonlóan jótékony hatásokat – de tényleg hosszan sorolhatnánk a különféle bizonyítékokat.

Egy egyszerűbb szintetizátort simán össze lehet dobni a nagyinak karácsonyra, hadd lelje benne örömét – ha még az unoka is három- vagy négykezesezik vele előbb-utóbb, pláne. De itt jön be a képbe az ukulele is, amely a mostanában kipostázott nyugdíjasutalvánnyal megspórolt összeg töredékéből megvásárolható, és kábé olyan a hangszerek között, mint az angol a nyelveknél: instant sikerélményt hozhat, kevés erőbefektetéssel.

Apropó nyelvek. Történelmi okokból úgy alakult, hogy vannak tapasztalataim időskorúak ezirányú oktatása terén – ha nem születtek volna már jóval komolyabb tudományos kutatások a témában, akkor is a fejemet tenném rá, hogy

Tanárral persze könnyebb – de az olyan helyzet se kizárt, hogy a nyugdíjasklubban nyugdíjas nyelvtanár tart szakkört a kortársainak. Konkrét tanulmányok szólnak arról, hogy aki beszél idegen nyelven, annál évekkel később jelenik meg az Alzheimer-kór, köszönhetően többek között a több nyelv ismeretéből adódó úgynevezett kognitív tartaléknak (amely egyébként mindenfajta mentális munkavégzéssel, társadalmi interakcióval és gondolkodással növelhető, ideértve a rendszeres önkéntes, illetve karitatív tevékenységet is – abba se késő belekezdeni; legalább nem a legaktívabb nyugdíjasoknak kellene folyton átesniük magukon, három ember helyett gürizve).

Vagy ott a kertészkedés – meghökkentő volt a napokban olvasni, hogy Laár András harmadmagával egy tanyán élve nyomorog szeptemberben, a terménybetakarítási ünnepek időszakában. A konkrét helyzetbe nem látunk bele, de az bizonyos, hogy akinek van legalább egy kiskertnyi földterülete, az már bizonyosan tud valami értelmeset kezdeni magával – olyannyira, hogy már kifejezetten demens pácienseknek is terápiaként javasolják a kerti ügyködést. A Semmelweis Egyetem tavalyi vizsgálatában egy budapesti idősotthon kognitív hanyatlásban lévő lakói közül némelyek 12 héten át heti kétszer egy órát kertészkedtek, mások nem –

Különös, de olyan kutatásra viszont nem sikerült rábukkannom, amely az üres messiásvárás vagy az emodzsinyomogatás kognitív előnyeire és demenciamegelőző hatására mutatott volna rá, vagy akár csak tudományos hipotézisként felvetette volna azok potenciális hasznát. Úgy tűnik tehát, hogy aki lépésről lépésre, tégláról téglára tenne a hosszú életéért és kognitív állapotáért, annak adódik a barátságosan pártsemleges recept:

***

(Nyitókép: Bodnár Boglárka / MTI Fotószerkesztőség)

***