Gólöröm

Van a magyar irodalomnak egy futballrétege. Mándy Iván, Esterházy Péter vagy Kukorelly Endre juthat eszünkbe hirtelen. A labdarúgópályák, a lelátók költője elsősorban Mándy Iván volt. A pálya szélén című regényéből készült 1973-ban a Régi idők focija című remek film Sándor Pál rendezésében. 

Hozzám mindig is közel állt a futball, bár ez nem igazán látszik rajtam. Gyerekkoromban nem volt a környéken olyan egyesület, ahová eljárhattam volna focizni, így maradt a kajakozás, amire viszont sosem tudtam sportként tekinteni. A kajakozás számomra mindig is a szemlélődés terepe volt leginkább, így aztán nem is vittem sokra. A kajakedzések után persze rendszeresen fociztunk az egyesület udvarán. Kispályás meccsek voltak ezek, kiskapura játszottunk. A focizás első számú helyszíne azonban nem a kajakegyesület udvara volt, hanem a házunk előtti tengópálya. A tengó hivatalos neve lábtenisz, de soha senkitől nem hallottam, hogy így hívta volna. A pálya azt jelentette, hogy valaki egyszer piros festékkel felrajzolt egy pályát az aszfaltra. Akkoriban ez valamiért nem jelentett problémát, nem jött senki a tanácstól vagy a rendőrségtől, hogy az aszfaltra nem festegetünk csak úgy, és különben is veszélyes egy úton tengózgatni. Nem érdekelt ez senkit. Az is igaz, hogy ezen az útszakaszon csak akkor jártak autók, miután a Visegrádról érkező kompról lehajtottak, egyébként nem. A forgalom amúgy sem volt összehasonlítható a maival. 

Ma már nem lehetne tengózni a ház előtt. Egyrészt mert macskakövön nem lehet tengózni, másrészt el­viselhetetlenné vált az autóforgalom. Tengózással egész napokat töltöttünk egyfajta időn kívüli állapotban. Minden karácsonyra kaptam egy labdát, ami aztán valahogy kibírt egy szezont, bár az utolsó hetekben-hónapokban sokszor már kilógott belőle a gumibelső. Egy-egy nagyobbra sikerült lövés után, ha rossz irányba pattant a labda, be kellett mászni érte Sebián néni udvarára, ami korántsem volt veszélytelen vállalkozás. Ha Sebián néni volt szemfülesebb, azonnal lecsapott rá, és csak a szüleim hosszas könyörgésére adta vissza. Sebián néni mogorva, magának való asszony volt, aki már azt is nehezen tűrte, hogy órákig volt kénytelen hallgatni a labda pattogását az utcáról. 

Mindig sejtettem, hogy lett volna tehetségem a futballhoz, de ez sosem derülhetett ki igazán. És ez most már így is marad. Legutóbb a Tokaji írótáborban fociztam, ahol az írók mérték össze erejüket a helyi erőkkel. A csapatkapitány Kukorelly Endre volt, aki nagyon is komolyan vette a feladatát. Kíméletlen és szenvtelen hangon instruálta a csapatot, ott egyéni véleményeknek nem volt helye. Helyesen tette, hogy ennyire komolyan vette, ezt másként nem is lehetne csinálni. A futballmeccs komoly dolog. Nagyon komoly játék. Sokat nem tettem hozzá a meccshez, volt egy lövésem, ami méterekkel az ellenfél kapuja fölött szállt el. A mester gyorsan le is hozott a pályáról. 

A nagyobbik fiam viszont „rendes” futballista. Már három-négy évesen kizárólag labdával a kezében volt hajlandó kilépni a házból. És aztán így is maradt. Ma már egy budapesti klub játékosa. Aszketikus és megingathatatlan kedéllyel jár az edzésekre, amiben tényleg van valami, ami hasonlít egy szerzetes elhivatottságára. Szentség­törőnek tűnhet ez a hasonlat, mégsem mondhatok mást. A futball közegét nehezen lehetne összehasonlítani egy szerzetesrendével, a mélyebb rétegekben azonban nagyon is vannak közös vonások. Lemondás, szigorú napirend, tudatos táplálkozás és valami szűnni nem akaró eltökéltség. Aki komolyan veszi a futballt, nem tehet másként. A pálya univerzumában megélhető a teljesség, adódnak kegyelmi pillanatok, amikor tényleg mintha egy angyal suhanna át a tizenhatos fölött. 

Nemrég családilag elmentünk megnézni a szezonnyitó mérkőzésüket. Alkatilag nem vagyok alkalmas a hangos szurkolásra, még akkor sem, amikor a fiamat látom a pályán. A többi szülő jól láthatóan (és hallhatóan) nem így van ezzel. Megy a folyamatos szakértés és üvöltözés. Egyszer külön lehetne írni ezekről a szülőkről. Arról, hogy vajon mit látnak bele egy-egy ilyen meccsbe. Hogy miféle dolgokat vetítenek bele a gyerekük teljesítményébe. Hány és hány elvetélt tehetség akarja látni ilyenkor a gyerekében a saját, soha meg nem valósult álmait. A fiam kapott egy remek átadást, megindult a jobb szélen, és egy pontos, erős lövéssel kilőtte a bal alsó sarkot. A kapus hiába vetődött hatalmasat, nem érhetett oda. Jött az előre megkoreografált gólöröm, ami mögött mégsem volt semmiféle tervezés. A megtalált teljesség illékony pillanata volt, láttam az arcán. Katarzis, ami egy versben, egy festményben ugyanúgy rejtőzik, mint a tizenhatos geometriájának mélyén.

Nyitókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)