Gyarmati-Paor Zoltán jelenkorban zajló történelmi krimije fölhasználja a modern tudományos eredményeket, és meglovagolja az Árpád-kor iránti érdeklődést egy filmszerű jelenetekkel tűzdelt történet formájában: többek között ellopják a Szent Koronát és megtalálják az Árpádok leszármazottját. Kell ennél több?
A Vér/vonal című könyv témája telitalálat. Magyar történelem, genetika, Szent Korona, egyetlen ma élő Árpád-házi leszármazott – izgalmas krimibe, nyomozásba oltva. Honnan jött az ötlet?
Keveseknek adatik meg, hogy olyan munkahelyen dolgozzanak, mint a Magyarságkutató Intézet. Operatőrként és fotósként itt első kézből szerezhettem olyan élményeket, amelyekről akkor még nem gondoltam, hogy később egy irodalmi alkotásban „törnek majd a felszínre”.
Hihetetlen helyszíneken jártam. Lehetőségem volt megtapasztalni, milyen az, amikor feltárunk egy több száz éves sírt.
Milyen, amikor a csontok előbukkannak a földből. Hogyan kell steril laborban mintavételt dokumentálni. Ott voltam a régészek mellett az ásatásokon, forgattam a tudományos konferenciákon és fotóztam a fontos találkozókon.
Az utazások alatt pedig hallgattam a történészek, régészek, professzorok és szakértők folyamatos eszmecseréit, próbáltam összefüggéseket keresni. És
amikor az összegyűlt információmennyiség elérte a kritikus szintet, mindössze fel kellett idézni ezeket a pillanatokat,
és elhelyezni valahol a regény cselekményében.
Kik voltak az előképek? A Da Vinci-kód mennyi muníciót adott?
Nem tartom magam grafománnak, akkor írok le valamit, ha elkerülhetetlen. Ennek megfelelően sosem terveztem, hogy egyszer írásra adom a fejem, de mindig is mélységesen csodáltam a krimiírókat, akik képesek letehetetlen könyveket alkotni. Úgy csepegtetni a nyomokat az olvasónak, hogy az olvasó együtt nyomoz a főhőssel, és az utolsó oldalon is tudnak csavarni még egyet a történeten.
Rejtő Jenő fenegyerekein nőttem fel, és később Dan Brown Robertje, Dos Santos Tomása vagy Lőrincz L. László Leslie-je is nagy hatással volt rám.
Mindegyik karakterben közös az intellektuális főhős, aki egy dologra nem képes: kimaradni a balhéból. Őszintén remélem, hogy a Vér/vonal sorozat Herczeg Rolandját és Bíró Emmáját is a hasonló kultúrhéroszok között emlegetik egyszer.
Visszatérve a Da Vinci-kódra: amikor rákérdeznek, hogy egy-két mondatban foglaljam össze, miről szól a könyvem, komoly bajban vagyok. Van benne rengeteg történelem, tudomány, genetika, nyomozás, üldözés, menekülés, a Szent Korona elrablása, az Árpád-házi leszármazott megtalálása – de ezek felsorolva nem adják vissza a történet esszenciáját.
Az internet népe sokkal találékonyabb volt: annyit írtak, hogy ez a magyar Da Vinci-kód.
Így rögtön azonnal érti mindenki, miről is van szó.
Milyen cél lebegett a szemei előtt, amikor belevágott az írásba? Milyen regényt, regényciklust akart írni?
A válasz kiábrándítóan egyszerű: fogalmam sincs. Mire észbe kaptam, a regény cselekményét adó forgatókönyv gyakorlatilag már készen is volt. Utána
következett két év kutatás, rengeteg interjú, folyamatos csiszolás, a szakértők felkérése, hogy olvassák el a területüket érintő részeket,
és végül átírás könyv formába, de ez más kérdés.
A Vér/vonal a részemről egyszeri és megismételhetetlen könyvnek készült, amelyben el szándékoztam lőni az összes puskaporomat. Az első kézirat elkészülte után pedig még inkább felnéztem az olyan nagy szerzőkre, akik képesek időről-időre megjelenni valami újjal. Amíg írtam, egy másodpercig nem gondoltam arra, hogy utána írjak még egyet. Nem tekintettem magamra íróként, inkább csak olyasvalakire, akinek sikerült összehozni egy könyvet. A Hitel kiadó azonban bízott abban, hogy lesz folytatás.
Szerencsére igazuk volt. Az alkotás folyamata olyan húrokat pendített meg, amely később hiányzott nekem, amikor csend volt. Észre sem vettem, és az új könyv nagy része már készen is volt, szóval, ami a folyatást illeti: lesz ilyen. A következő, Arc/vonal címet viselő rész hamarosan elnyeri nyomdakész formáját, és van jónéhány további ötletem további kötetekre. Egy azonban biztos: ennek
a regényciklusnak a keretében csak úgy szeretnék valamit kiadni a kezemből, hogy annak komoly kötődése legyen a valós magyar történelemhez
és a legújabb tudományos kutatásokhoz.
Veszélyben a Szent Korona, meg akarják gyilkolni Szent István leszármazottját, a nyomozás a jelenkorban zajlik, telis-tele áthallásokkal a mai valóság felé. „Mire gondol a költő”? Az akciókban bővelkedő krimit és kalandregényt egyfajta identitásépítő brandként is fölfoghatjuk?
Amikor írásra adtam a fejem, elsősorban az a cél vezérelt, hogy minél többen megismerjék azokat a lenyűgöző történelmi titkokat és kutatási eredményeket, amelyekkel munkám során találkoztam, és amelyekről egyébként készülnek tudományos publikációk vagy kötetek, de sajnos nem jutnak el a nagyközönséghez. Egy krimi pedig az általános közvélekedés szerint leginkább a strandra való, hogy egy koktél és napernyő mellett valamelyest elnyomja a gyerekzsivajt, kikapcsolja a túlterhelt agyat, és néhány órára elröpítse az olvasót egy fondorlatos bűntény közepére, ahol záróráig együtt nyomozhat a főhőssel.
A cél egyfajta infotainment volt, hogy az se csalódjon, aki gyors izgalomra vágyik, és még a nyaralás vége előtt tudni akarja, ki a gyilkos, de az is megtalálja a számítását, aki történelmi thrillerként forgatja a könyvet
és múltbeli titkokra számít. Őszintén remélem, hogy lesznek, akik első átlapozás után később újra leveszik a polcról a kötetet, hogy tüzetesebben is elolvassák azt a rengeteg összegyűjtött érdekességet, amelyek reményeim szerint gazdagítják majd az olvasót.
A legtöbb kalandregény fikció és valóság határán egyensúlyoz. A királyság iránti általános vonzalmat a mai magyar társadalomban, vagy a százezres hadsereg lehetőségét mai hagyományőrzőkből valóban komolyan gondolja, vagy ezek a felvetések a fikciót erősítik?
Ezek a kérdések nagyon összetettek. Egyrészt
létezik egy nyilvánvaló nosztalgia Magyarország ezeréves államformája, az apostoli királyság romantikus eszménye iránt.
Ilyenkor általában a nagy királyokra gondolunk: Szent Istvánra, Lászlóra, Kálmánra, III. Bélára, Nagy Lajosra, Corvin Mátyásra, akik uralkodását a kollektív emlékezet úgy őrizte meg, hogy valóban a magyarok kiemelkedő vezérei voltak. Ugyanakkor időben kellően távol vannak már a mai kortól, és hajlamosak vagyunk idealizálni őket. Az egyik legszebb példája ennek Szent László, a lovagkirály alakja, aki a csatatéren rendkívüli bátorsággal harcolt. Ugyanakkor állandó halálfélelemben élt, mert tudta, hogy egyszer számot kell majd adnia tetteiről, és államférfiként kénytelen volt olyan döntéseket is meghozni, amire egyszerű emberként nem lett volna hajlandó.
Szóval valószínűnek tartom, hogy ha visszaállítanák a királyságot, az első népszerűtlen intézkedés alkalmával felharsogna a „mongyonle”. Elgondolkoztatónak tartom azonban annak az európai fiatalokat célzó felmérésnek az eredményét, amely szerint
a Z generációnak megrendült a bizalma a demokráciában,
és egynegyedük kifejezetten autoriter, azaz tekintélyelvű kormányzást tartana hatékonynak.
A százezres hagyományőrző sereg kérdése szintén ehhez hasonló. Egyrészt, ha összeadjuk az egyes csapatokat, tág értelemben véve a hagyományőrzés fogalmát – férfiakat, nőket, aktív és nem aktív tagokat, szimpatizánsokat, határon innen és túlról –, tényleg komoly szám jönne össze. A másik, hogy
a főhős a könyvben ennél a résznél érezhetően „felfelé kerekít” és feltételes módban beszél:
a hagyományőrzők jelentős haderőt tudnának kiállítani. A valóságban ez persze olyan mértékű összefogást feltételezne a különböző egyesületek között, ami a megvalósíthatóság határait erősen feszegeti, de szélsőséges körülmények fennállása esetén nem tartom teljesen elképzelhetetlennek.
Ehhez tartozik, hogy több hagyományőrző vezérrel készítettem interjút, akik büszkén mondták: nem akarják mindenáron növelni a taglétszámot, főleg, ha az egyfajta felhígulást eredményezne. Itt is jelentős különbségek vannak az egyes csapatok között: vannak, akiknek belefér, hogy polifoamból készült kardokkal hadakozzanak, és nem autentikus anyagokat használjanak fel a fegyverzet és a ruházat előállítására, míg mások ezt mereven elutasítják. Szóval
attól függ az egész, kit nevezhetünk hagyományőrzőnek.
Én a regényben ezt tágan értelmeztem.
A tudományos háttér kiemelt szerepet kap a regényben, ami nem csoda: az archeogenetika eredményei forradalmasították a múlt megismerését, a különböző tudományágakat átfogó megközelítés paradigmaváltást eredményezett a magyar történelem, magyar őstörténet kutatásában is az elmúlt években. Milyen szaktekintélyekkel beszélt a témában? Milyen tanácsokat kapott? Nehéz volt ezeket az ismereteket a pörgő sztoriba ágyazni?
Még fogalmam sem volt, mi lesz a regény címe, hogy hívják majd a szereplőket, vagy mi a negatív karakterek motivációja, de abban már biztos voltam, hogy azokat a valós történelmi információkat, amelyeket a munkám során gyűjtöttem össze, a lehető leghitelesebb módon szeretném beleépíteni a regény cselekményébe.
Megfigyeltem, hogy az írók a regény elején általában kizárják a felelősségüket a művükben leírt állításokért, főleg, ha az bármilyen módon kapcsolódik a valósághoz. Én már a legelején eldöntöttem, hogy az első oldalon ez a szöveg fog szerepelni:
„A regényben szereplő történelmi dokumentumok, helyszínek, épületek, technológiák és ismertetések megfelelnek a valóságnak. A genetikai, történeti és régészeti kutatások a tudomány jelenlegi állása szerinti legújabb eredményekre támaszkodnak.”
Ennek megfelelően jártam utána az információknak, interjúztattam a szakértőket, látogattam végig a helyszíneket.
Minden bizonnyal a legnagyobb íróknak is voltak barátaik, tanítóik, mestereik, akik segítették őket az alkotói munkában. Szerencsére ilyen emberekkel én is körbe vagyok véve: történészekkel, régészekkel, nyomozókkal, genetikusokkal, irodalmárokkal, nyelvészekkel, újságírókkal, akik soha nem sajnálták tőlem sem az idejüket, sem a tudásukat.
Ennek ellenére a szakmai lektoron kívül egy szakértő sincs megnevezve a könyvben, pedig körülbelül ötven, a maga területén kifejezetten szaktekintélynek számító emberrel konzultáltam a könyv írása közben.
Az ok a mai internetes közbeszéd olyan szintű eldurvulása,
hogy nem voltam hajlandó kitenni barátaimat annak, hogy bárki névvel vagy névtelenül akár egy rossz szót is mondjon róluk.
Elárulja, kikről van szó?
Igen, a teljesség igénye nélkül: a regény történész szakértője Dr. habil. Szabados György, aki jelenleg a történelemtankönyvek szerkesztője, az archeogenetikai részeket pedig Dr. Neparáczki Endre ellenőrizte. A rendőrségi szakértőm Dr. Komáromi István dandártábornok volt, Prof. Dr. Liszkay Gabriella pedig többek között orvosi szempontok alapján tette boncasztalra a könyvet. De meg kell említenem Dr. Horváth Zoltánt, a Szent István-bazilika akkori esperesét, aki meg is jelenik a könyv oldalain, akárcsak Mónus József, Kassai Lajos és Karsai János harcművész mesterek.
Dr. Balázs Géza és Dr. Ferenczi Gábor nyelvészek, valamint Kellős Éva drámaíró a mondatok mellett a logikai szálakat is segítettek kibogozni,
Gazsó L. Ferenc, Estefán Zsolt és Szűcs Róbert pedig oknyomozó újságírókhoz méltó alapossággal vizsgálták a cselekményt, csakúgy, mint
Füredi Vilmos és Szentiványi Gábor filmrendezők.
Nyári Gábor és Sellyey Bernadett történész barátaimat sosem tudtam rossz időben keresni, amikor tanács kellett. Woth Imre, a Magyar Királyi Koronaőrök Egyesületének elnöke az ötvösmesterség titkainak feltárása mellett nagylelkűen megosztotta velem a Szent Koronával és a Koronaőrséggel kapcsolatos azon ismereteit, amelyek nem minősültek kifejezetten szolgálati titoknak. És véget nem érő beszélgetéseket folytattam Kásler Miklós professzorral, aki 2014-ben elkezdte az archeogenetikai kutatásokat Magyarországon.
A jelenetek képszerűek, nincsenek túlgondolva, néha szinte forgatókönyvnek tűnik a szöveg, a regény történetközpontú, ami kifejezetten jót tesz a könyvnek. Ön többek között operatőr is, amellett, hogy jogot végzett, feketeöves harcművész és jazz-zongorista. Adja magát a kérdés: követi filmsorozat a készülő regényciklust?
Jogos a kérdés, mert először filmvászonra álmodtam meg a történetet.
A fejezetek tulajdonképpen jelenetek, amelyek több szálon váltakozva kergetik egymást, cliffhangerekkel a végeken.
Viszont ahogy kezdtem magam beleásni egyre jobban a történelmi témákba, úgy kellett szembesülnöm azzal, hogy szinte feldolgozhatatlanul nagy az anyagmennyiség a Szent Korona-eszme, a királyság felélesztése, az Árpád-dinasztia vagy az őstörténeti kutatások kapcsán, az ezekkel kapcsolatos összeesküvés-elméletekről nem is beszélve, és nagyon sajnáltam volna kihagyni ezeket az érdekes részeket, amelyek értelemszerűen nem férnek bele egy kétórás filmbe, de egy minisorozatba se. Így született meg a könyv.
Ezzel együtt nem adtam fel a filmes változat álmát sem. Addig is, hogy legyen valami mozgókép,
egyheti szakadatlan munkával összeraktam egy másfél perces trailert,
ami akár a film előzetese is lehetne.
*
Íme a trailer:
Nyitókép: részlet a trailerből
***
Ezt is ajánljuk a témában
Nincs komolyan vehető bizonyíték, ami cáfolná Bertók Gábor és csapata eredményeit. A csata Majs környékén volt, a tudomány ízekre szedte a fizikai valósággal köszönőviszonyban sem lévő elméleteket.
Nincs komolyan vehető bizonyíték, ami cáfolná Bertók Gábor és csapata eredményeit. A csata Majs környékén volt, a tudomány ízekre szedte a fizikai valósággal köszönőviszonyban sem lévő elméleteket.
A tűzijáték végén felcsendült a Himnusz, amit együtt énekelt a Duna-parton összegyűlt milliós tömeg.
A cigizve, hamisan magyar Himnuszt énekelgető zenésznő reagált a vádakra.
„Ha valaki 2026-ban bennünket ehhez a szabadsághoz, jóléthez visszavezet, megérdemli majd, hogy a kései utódok szobrot állítsanak neki” – jelentette ki ünnepi beszédében a polgármester.
A fél város a helyszínen követte a Szent István napi ünnepséget.
Etyeken elszólta magát a Tisza alelnöke: „Ha mindent elmondok, megbukunk.” Az elemző pedig nem kímélte.
Ez még ijesztőbb, mint az, hogy a „választás után mindent lehet”.
„Egy olyan döntést fogunk hozni 2026-ban, hogy vagy elfogadjuk azt a világot, amit Brüsszelből ránk akarnak erőltetni, vagy a saját utunkat járjuk. A teljes magyar jobboldali közösség összefogására van szükség” – fogalmazott a Miniszterelnöki Kabinetirodát vezető miniszter.
