Amit régóta vártunk – megnéztük a Hunyadi első két részét, és jó!

A tegnap Hunyadi-díszbemutatót megelőző sajtótájékoztató ritkán tapasztalt jó hangulatban telt, már csak ezért is nagyon drukkolt az ember, hogy este ne érje csalódás. Szerencsére nem is így lett, már az egymás után levetített két rész garantálja, hogy megtörtént, amire hosszú ideje vártunk. 

Ráadásul, ahogy sokszor elhangzott a premier előtt, és most bizonyságot is nyert, egy abszolút magyar hősből csinált európai, a vérmesebb remények szerint világszerte ismert hőst úgy, hogy közben a hús-vér ember sem veszik ki mögüle.

De lássuk a részleteket! Az első és legfontosabb az inspiráló alapanyag. Ez esetben Bán Mór gigantikus regényfolyama volt az, amely ugyan a sorozat záró epizódjával ellentétben a mai napig nem ért el a térség sorsát jó időre megfordító nándorfehérvári diadalig, arra azonban nagyon is alkalmasnak találtatott, hogy mások mellett Robert Lantos figyelmét is felkeltse; a kanadai–magyar producer belépése nagyon kellett ennek az útközben nemzetközivé szélesedett gigaprojektnek a létrejöttéhez. 

A történet a Bán-regények nyomvonalát követi, de alaposan kilúgozva, mondjuk elég nyögvenyelősnek is hatna, ha azt a fajta részletgazdagságot megpróbálnák átültetni a képernyőkre. Ehelyett jó ritmusú pörgést kapunk, amelyet egy dinamikus és az egész Hunyadi János-sztorinak alaposan megágyazó jelenettel robbantanak az arcunkba – nem véletlen, hogy az angol cím a Rise of the Raven (A holló felemelkedése) lett. 

Az első részben ezután ugyan érezni egy kis zűrzavart, különösen a történelmet kevésbé ismerő nézők számára, hogy akkor most mi is történik, és ki kivel is van éppen ebben a kontinentális zűrzavarban, de aztán szépen elkezd kisimulni a dolog. Nem kis részben a tisztességesen megírt és a színészek szájába nagyobb részt „emberszerű” mondatokat adó forgatókönyvnek és a talán elsőre soknak tűnő, de szükséges eligazító feliratoknak köszönhetően. A forgatókönyv erénye az is, hogy a készítők direktben nem rágják a szánkba, milyen következményekkel járhat, ha ész nélkül utat nyitunk a határokon túlról érkező más kultúráknak – a magyarok nem vegytisztán jók, és a szultán sem vegytisztán gonosz például –, mégis pontosan értjük, miről van szó.

Ez utóbbi különösen hangsúlyos, aminek eredménye nemcsak a viszonylag sok és nem is éppen szemérmes módon ábrázolt szerelmi-erotikus jelenet – nagyjából negyedóráként látható minimum egy fedetlen női testrész –, de az is, hogy a nők  karakterükben, erejükben, határozottságukban, a nem könnyű sorsuk vállalásában is szinte a férfi szereplők fölé nőnek. 

A három kiváló színésznő közül – Szilágyi Erszébetet Rujder Vivien, Luxemburgi Erzsébetet Hermányi Mariann, Brankovics Marát Törőcsik Franciska játssza – utóbbi okozza a legnagyobb meglepetést e tekintetben. Az biztos legalábbis, hogy az ő visszafogottan árnyalatos alakításának nagy köze lesz hozzá, 

akit apja, Brankovics György szerb despota (Rade Serbedzija ugyancsak remekel) a népe biztonságáért cserébe eladott a szultánnak. A hárembeli jeleneteknél azért néha felszisszenhetünk kicsit, mert bár egy alapvetően a szórakoztatásra készült produktumtól nyilván nem várható el a teljes történelmi hűség, ezek egy részének illusztrációszerűsége a török sorozatok világát idézi – de könnyen lehet, hogy a következő nyolc részben egyre inkább elszabaduló történések és indulatok itt is erősebben lecsapódnak majd.

És ha már történelmi hűség, biztosan lesznek olyanok, akik a Hunyadit is gondosan szétszálazzák, a jelmezektől a díszletekig  kétségbe vonva mindennek a hitelességét. Ez talán nem a legszerencsésebb megközelítés, és nem csupán azért, mert ahogyan fent elhangzott, ez alapjában egy szórakoztató, „mesélő”, klasszikus módon színre vitt történelmi filmsorozat, hanem mert ezek tényleg nagyjából rendben vannak. És hiába az elsőnek óriásinak tűnő költségvetés (22, 5 milliárd forint, amelynek körülbelül felét adta a magyar állam, a többi pénz a koprodukciós gyártásból jött), mégsem egy hollywoodi moziról beszélünk, ahol szinte korlátlan mennyiségben akad pénz, paripa, fegyver a legapróbb részletek kivitelezésére is. Ez esetben nekünk be kell érni annyival – ami egyáltalán nem kevés, sőt! –, hogy a harci és csatajelenetek abszolút tisztességesek, a nagytotálok hellyel-közzel, a közelik viszont szinte tökéletesen működnek,

Még a CGI is csak néha inog, ám szerencsére egyszer sem éri el a nevetségesség, pláne a kínosság határát.

Ami pici hiányérzetet kelthet, de ezzel is óvatosan bánnánk a nyolc további epizód ismerete nélkül, hogy a sok erős női és mellékszereplő árnyékában – a fő antagonista Cillei Ulrik szerepére Fekete Ernő például abszolút telitalálat – éppen Hunyadi János látszik elveszni egy kicsit. Persze az őt alakító Kádár L. Gellértnek nincs is könnyű dolga, hiszen amellett, hogy minden szem rászegeződik, szimbolikusan és valóságosan is, úgy kell építenie a karakterét, hogy a készítők szándéka szerint egyszerre legyen folyamatos jellemfejlődésen átmenő, vívódó ember és nemcsak a magyarok, de az egész korabeli Európa hőse-megmentője is. Fizikai alkalmasságához azonban nem fér kétség, és amikor meg-meglobban a tűz a szemében, akkor érezni a benne rejlő lehetőségeket is. Remélhetőleg ez az összetettség a további epizódokban nagyobb teret kap, és a megszólalásai is erőteljesebbé, határozottabbá válnak.

Összességében nagy öröm, hogy a Hunyadi-sorozat ilyen tartalommal, minőségben, szívvel létrejöhetett, 

plusz ahogyan a sajtótájékoztatón szintén elhangzott, azt is, hogy „ilyen minőségű szakemberek és színészek vannak a földnek ezen a tájékán”. Abszolút esélye van a rég várt nemzetközi áttörésre, ami ha eljön, az, legalábbis Káel Csaba mozgóképiparért felelős kormánybiztos halvány ígérete szerint, elvezethet akár a folytatáshoz is.

Nyitókép: Jelenet a Hunyadi című sorozatból. (The Orbital Strangers Project)