Hunyadi János szívvel-lélekkel képviselte a magyar érdekeket – Bán „Mór” János a Mandinernek

Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban

Több mint tíz év telt el azóta, hogy először szóba került a Hunyadi-regények megfilmesítése, a forgatás viszont csak nemrégiben indult. Mi tartott ennyi ideig?

Valóban, több mint egy évtizede kezdtünk gondolkozni a filmes adaptáción néhány producer megtisztelő megkeresése nyomán. Azt álmunkban sem hittük volna, hogy ennyi idő és ilyen göröngyös út vezet el a megvalósulásig. Ennek egyik oka, hogy a 2010-es évek elején még nemigen lehetett tévé­sorozatban gondolkodni, a filmtámogatási rendszer szinte teljes egészében a játékfilmekre koncentrált. Én viszont már az elején úgy gondoltam, pedig még csak a harmadik-negyedik kötet jött ki, hogy

Egy egész estés moziba csupán egy-egy kiragadott elem, például a nándorfehérvári diadal férne bele, ezért kevésbé lenne érthető, átélhető a korszak – amit viszont különösen fontosnak tartok. Az ideális nyilván az lett volna, ha több évadban, évadonként két-három regényt dolgozhattunk volna fel, de már a tízepizódos sorozat is óriási eredmény.

A forgatókönyvíróknak sem lehetett könnyű dolguk, hogy a rengeteg mellékszál és karakter közül kiválasszák a legfontosabbakat, a filmes közegbe leginkább illőket. Tudott ebben segíteni?

A konkrét előkészületek három éve folynak, ez alatt az idő alatt a forgatókönyvíró csapat gyakorlatilag újjáépítette az egész dramaturgiai struktúrát. Végigkövettem a folyamatot, ha kérték a tanácsomat, segítettem, ám társszerzőként csak a vége felé kapcsolódtam be. Abban soha nem volt vita, hogy megmaradjanak a legfőbb szereplők és cselekményszálak, amelyek a regényekben is meghatározó tényezőként vannak jelen.

Mondana rá példát?

Nagyon lényegesnek tartottam a könyveknél, és szerencsére a sorozatban is meg tudtuk őrizni azt, hogy Hunyadi János egész életét felölelje a cselekményív a gyerekkorától Nándorfehérvárig. Így nem csupán egy kivételesen tehetséges embert tudunk bemutatni, hanem az életútján keresztül a magyar történelem egy különösen izgalmas időszakát is. Amit ráadásul nem izoláltan, kizárólag magyar sztoriként igyekszünk láttatni, hanem a nemzetközi összefüggéseket is fel szeretnénk vázolni.

Azaz?

A regényeknél nagy gondot fordítottam arra, hogy bár Hunyadi és a magyar szempont marad mindvégig az origó, párhuzamosan megjelenjen a török udvar is, hogy ott milyen a hangulat, hogyan gondolkodik a szultán és köre, miért teszik azt, amit tesznek. És ugyanígy: mi motiválja a havasalföldieket, a románokat, a szerbeket vagy a nyugati világban a németeket, a milánói fejedelmet; mikor és miért kerülnek – vagy nem kerülnek – konfrontációba Hunyadi Jánossal?

Hunyadi János ennélfogva nemcsak magyar hős, hanem az egész keresztény – ilyen értelemben a nyugati – világ bajnoka.

Ennek fényében elég furcsa, hogy soha nem készült még hazai játékfilm róla, ahogyan Mátyás királyt is nagyjából a népmesék tartják versenyben.

Pontosan. És ha mi nem dolgozzuk fel időről időre, az adott kornak megfelelő módon az életüket, tetteiket, miért várjuk, hogy bárki mást is érdekeljen ez a világon? Jó példa erre a déli harangszó. Amire büszkék vagyunk, de rajtunk kívül talán csak néhány szerb van tisztában az eredetével. Pedig ez az ő fővárosuk nagy eposzának része is. Csak zárójelben: az 1911-ben elkészült első szerb, sőt első balkáni mozgókép címe Czillei Ulrik és Hunyadi László. Vagyis valamikor mindez fontos volt számukra is. A 20. század nagy kataklizmái, a világháborúk, a népirtások után pedig

Ezek egyike lenne Hunyadi János?

Igen. És most nem arra gondolok, hogy a homályos származása miatt a szerbek szerbnek, a románok meg románnak tartják, bár ez nagyon jól mutatja, hogy kicsit minden szomszédos nemzet a magáénak szeretné tekinteni. Inkább abban az értelemben tartom a személyét közös nevezőnek, hogy az ő, majd aztán Mátyás seregében is, rengeteg náció – szerbek, románok, horvátok, csehek, lengyelek – katonái harcoltak. Hunyadi János szívvel-lélekkel képviselte a magyar érdekeket, de mivel ezek a nagy közös ellenség miatt gyakran egybeestek a velünk élő népek érdekeivel, a haderő nemzetköziségéből ritkán adódott probléma.

akit – a felmenőitől és a születési helyétől függetlenül – szívvel-lélekkel magyarként tartunk számon. Ennek egyértelmű megfogalmazása szerintem nem nacionalizmus. Annak fényében meg pláne nem, hogy a 15. században még egészen mást jelentett a nemzet fogalma, mint manapság.

Vagyis?

Annak vajmi kevés jelentősége volt, ki honnan került ide, csak egyvalami számított: a tettei szolgálják-e a Magyar Királyság érdekekeit. És itt kanyarodnék vissza ahhoz, miért tartottam olyan fontosnak a regényfolyamban a sokféle szemszög megmutatását. Az a jó, ha az olvasók rácsodálkoznak, mennyire másképp működtek akkoriban a dolgok – vagy éppen nagyon is hasonlóan. Nemcsak az irodalomban, de az iskolai történelemtanításban is ezt a szemléletet lenne érdemes szerintem előtérbe helyezni: nem az évszámok, adatok magoltatását, hanem a miérteket, vagyis az összefüggések megtalálását és a tanulságok levonását.

Elképzelhető, hogy nem a szándék-, hanem a pénzhiány az oka annak, hogy mindezt itthon még nemigen dolgozták fel mozgóképen? Kosztümös történelmi filmet, sorozatot forgatni igen drága, ha pedig kevés a pénz, a végeredmény – erre sajnos láttunk már példát – inkább kínos, mint felemelő.

Ez csak részben lehet mentség, kifogás. Ha csak a pénz, pontosabban annak hiánya lenne az indok, akkor nem készülnének cseh vagy lengyel történelmi filmek sem; nagyszabású történelmi filmet forgatni ott is ugyanolyan drága, mint nálunk.

De ha ott igen, itt miért nem?

Mindig az az érzésem, hogy

ezért sem abban az időszakban, sem a rendszerváltozás után valahogy nem érdekelte a szakma java részét, hogy a saját történeteinket – a dicsőket pláne – elmesélje. Pedig amikor nagy ritkán mégis készült egy-egy ilyen jellegű film, például az egyebek híján máig hivatkozott, Várkonyi Zoltán-féle Gárdonyi- és Jókai-adaptációk, feketén-fehéren kiderült, hogy a hazai nézőket igenis vonzza a téma. Az Egri csillagokra vagy A kőszívű ember fiaira kilenc és fél millió mozijegyet adtak el, ami még akkor is óriási szám, ha nyilvánvalóan sokkal kevesebb volt a szórakozási lehetőség és a mozgóképes konkurencia, mint manapság.

Azóta viszont eltelt több mint fél évszázad. Gondolja, hogy ma is hasonló lenne az érdeklődés?

Az ember nem változik olyan gyorsan, mint a technika. A streamingszolgáltatók történelmi szériáira sokan vevők itthon is. Vagy talán még jellemzőbb példaként ott volt a Szulejmán sorozat a tévében. Nem vagyok benne biztos, hogy a történelemben kevésbé jártas hazai nézők nem a törököknek szurkoltak a csatajeleneteknél, ami még érthető is lenne, hiszen az egész korszak az ő szemszögükből jelent meg, a főhős Szulejmánnal a középpontban. Pont ezért nem engedheti meg magának egyetlen nemzet vagy ország sem, hogy ne dolgozza fel a saját történelmének legalább a legfontosabb állomásait mozgóképben: szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy már régen nem a könyveken keresztül lehet a legnagyobb kulturális hatást gyakorolni az emberekre.

ezért nagy hiba, hogy a magyar filmművészet évtizedek óta nagyon kevés segítséget nyújtott ebben. Mindezek eredményeként nincs mit csodálkozni azon, hogy a külföldi alkotásokon felnövő magyar fiataloknak alig van nemzettudatuk, és többet tudnak a vikingekről vagy a középkori Angliáról, mint Szent István vagy a Hunyadiak nem kevésbé izgalmas koráról. Ők még annyit sem kaptak a magyar történelemből, mint mi annak idején A Tenkes kapitánya vagy az Egri csillagok közvetítésével.

De nem kényszeríthetjük rájuk ezeket a mából nézve régies stílusú filmeket, csak újakkal, frissekkel lehet esélyünk hatást gyakorolni e korosztályokra. Nem félve a kényesebb, vitatottabb megítélésű személyek, korszakok feldolgozásától sem. A lengyelek például gond nélkül leforgatták egy filmet Katinyról, televíziós szériát a lengyel lakosság volhíniai lemészárlásáról, a horvátok meg egy egész sorozatot szenteltek Titónak, akinek a megítélése finoman szólva igen vitatott Horvát­országban is. Nem tudom, ha nálunk valaki felvetné, hogy készüljön egy sorozat Horthy Miklós életéről vagy a vajdasági magyarok legyilkolásáról, az milyen vádak özönét kapná a nyakába.

Az utóbbi egy-két évben viszont paradigmaváltás történt a magyar filmiparban, a 2019 óta Káel Csaba vezette Nemzeti Filmintézet deklarált célja, hogy minél több magyar történelmi alkotás készüljön.

És ez jó irány, hiszen, ahogy említettem, rengeteg a behoznivaló e téren. Tavaly volt százhúsz éves a magyar filmgyártás, és ez idő alatt

Egy kivétellel Trianonról szintén nem volt mondanivalójuk a magyar rendezőknek. Sára Sándoron kívül azt sem tartotta fontosnak senki, hogy bemutassa, hogyan élték meg az egyszerű, hétköznapi emberek 1944–45-ben a Vörös Hadsereg rémtetteit.

Akkor ezentúl minden filmesnek hasonló jellegű témákban érdemes gondolkodnia, hogy támogatást kapjon?

Nyilván nem lehet és nem is kell ráparancsolni senkire, hogy innentől – ha érdekli, ha nem – kezdjen történelmi filmek készítésébe. Annak semmi értelme sem lenne. De ha valakinek eleve volt vagy van egy ilyen terve, most biztosan nagyobb esélye van valóra váltani. És sorra jönnek is a bejelentések: a Hadik-, az Aranybulla- és az Antall József-filmet már leforgatták, készül a nagyjátékfilm az 1848. március 15-ei eseményekről, Semmelweis Ignácról, Móricz Zsigmond Tündérkertjéből szintén televíziós sorozat lesz, és még sorolhatnám. Ez azt jelzi, hogy

Amihez persze az is kellett, hogy a hazai filmes szakembereknek meglegyen a történelmifilm-készítéshez szükséges speciális tudásuk. Hála a hasonló jellegű, részben vagy egészében nálunk forgatott külföldi produkcióknak, remélhetőleg ma már ezzel sincs probléma.

A fentiekből is látszik, hogy bőven van miből válogatni az eseménydús magyar történelemből. Ön annak idején miért döntött éppen a Hunyadiak mellett?

Az igazság az, hogy először az Árpádok korában gondolkodtam, aztán egy 1848-as sorozaton, és érdekelt az első világháború, illetve Trianon máig feldolgozatlan, rengeteg kibeszéletlen traumával teli időszaka is. Utóbbit végül ezért is tettem félre, jobban szerettem volna egy egyértelműbb megítélésű korról írni. Az árpádos vonulattal meg az volt a baj, hogy a három-négyszáz évnyi gazdag történetüknek már a kezdőpontját is nehéz kiválasztani, a végére érni meg szinte lehetetlen egy emberöltőnyi idő alatt. Arra jutottam, hogy érdemesebb egy olyan vállalkozásba belefogni, amely időben is közelebb áll hozzánk, így átélhetőbbek a tanulságai, könnyebben befogható – a Hunyadiak csak három generáció –, ráadásul sok, a magyar történelemre általánosan jellemző dolgot fel lehet mutatni általa.

Mik ezek?

Az egyik

és elszántsága, karizmatikus ereje, tehetsége révén megváltoztatja nemcsak a magyar, de az európai történelmet is – szerintem ez kifejezetten jellemző ránk. Ilyen volt Szent István vagy Zrínyi Miklós is, és persze Hunyadi János mint talán a legtökéletesebb példa: bátor katona, karizmatikus vezető, aki hihetetlenül gyorsan felívelő karrierjét az ország szolgálatába állította. Nagyon érdekesnek tartom azt is, hogy ennek az egyszerű, írástudatlan, egyenes katonaembernek a fiából lett a legnagyobb reneszánsz király Európában. Mátyás ráadásul már összetett, a népmesék és mondák idealizált képével szemben igen megosztó személyiség volt, korát messze megelőző politikai zseni. De éppen emiatt magányosan járta az útját, amelynek során erős gazdasági alapon álló katonai hatalmat formált a Magyar Királyságból. Amely – és ez sem tanulság nélküli vagy különösebben szokatlan a magyar történelemben – a halála után pillanatok alatt összeomlott: hiába örökölt Corvin János óriási vagyont, pszichológiailag teljesen érthető módon nem bírta el a nagyapai-apai örökséget.

A 15. század viszonylag jól dokumentált és feldolgozott időszak, a regényírónak vagy a film­készítőknek ilyenkor mennyire kell ragaszkodnia a tényekhez? Nemrég a nyolcvanas években játszódó A besúgó kapcsán például a fél ország a hitelességen vitatkozott.

Nézője válogatja, ki mennyit bír el a fikcióból. Én halálosan jól tudok szórakozni egy történelmileg kevésbé hiteles filmen is, ha egyébként jól van megcsinálva. Pont A besúgó kapcsán jutott eszembe, hogy a szovjet zászlók akkoriban már biztosan nem lengedeztek az épületeken, legfeljebb a munkásmozgalom vörös lobogói, és amennyire tudom, a beszervezések sem éppen így zajlottak. Engem mindez nem zavart, mert a filmet, ahogy a regényt is, elsősorban fikciós műfajnak tartom. A történelmi regény annyiban különbözik bármely más irodalmi alkotástól, hogy a témáját megtörtént eseményekből veszi. Mivel azonban a történelemtudomány maga sem egzakt, hanem – legalábbis részben – az emberi emlékek formálta forrásokra támaszkodik, eleve soha nem lehetünk százszázalékosan biztosak semmiben. Nemcsak abban, ami ezer éve történt, de, úgy tapasztalom, abban sem feltétlenül, ami a múlt héten. A történelmi témájú alkotásoknak ezért nem is a hitelesség a fő céljuk.

Hanem mi?

Figyelemfelhívás, a történelem megszerettetése, példamutatás, identitásőrzés.

Ha közelebb érezzük magunkhoz a letűnt századok eseményeit, karaktereit, könnyebben megérthetjük a történések mozgatórugóit. Ezáltal pedig érthetőbbé válik sok minden napjaink eseményeit illetően is, hiszen – bár közhely, nagyon is igaz – a történelem ismétli önmagát. Ezért nemcsak roppant szórakoztató lehet egy-egy jól megírt regény, regénysorozat vagy izgalmasan elkészített film révén elmerülni egy adott korszakban, de bizony a múlt tanulságait is le lehet vonni.

Két éve az M5 kulturális csatorna igazgatója, ahol nyilván nem áll rendelkezésre 11 milliárd forint egy-egy saját sorozat készítésére. Hogyan lehet mégis közelebb vinni a nézőkhöz a történelmet?

A dokumentum-játékfilm jó eszköznek tűnik erre – és korántsem csak az M5 esetében –, külföldön legalábbis népszerű műfaj. Ezért fontosnak tartom, hogy minél több, magas színvonalon elkészült, látványos, élményszerű dokumentum-játékfilm készüljön a magyar történelemről. Rengeteg kiváló téma áll rendelkezésünkre, de nem lehet és nem is kell mindent nagyjátékfilmben bemutatni, a korrekt, szép kivitelezés viszont bármely műfajban feladatunk és kötelességünk. A hozzánk képest feleakkora Horvátországban mindez már régebben elindult, az ottani közszolgálati tévé nagy erő­feszítéseket tesz azért, hogy a horvát történelmet dokumentumjátékfilm-sorozatokban feldolgozza. A törökök szintén készítenek hasonlókat, nagy nemzetközi sikerrel.

Ami azt mutatja, hogy ha jól meséljük el a saját történeteinket, másnak is érdekes lehet?

A magyar történelem rajtunk kívül alapvetően senkit nem érdekel, ahogy a törökökön kívül a török sem, sőt az amerikaiakat még az angol történelem se hozza lázba.

A jövőben nem feltétlenül nyújt elég izgalmat, ha agg történész bácsik egy-egy romkupac tetején bóklászva mesélnek a letűnt korszakokról. Ma már egy dokumentumfilmnek is kifejezetten élményszerűnek kell lennie, a játékfilmekről, sorozatokról nem is beszélve. Ezt megteremteni az igazi kihívás.

*** 

 Nyitókép: Ficsor Márton