Illéstől a Pokolgépig – Magyar rocktörténet képekben, Conan új feldolgozásban

Nyitókép: Böjtös Gábor

Koromból adódóan éppen úgy ‘56-ot, ahogy az Ifiparkot sem élhettem meg, de szüleimtől és nagyszüleimtől mindkettőről eleget hallhattam, az ifjúkori lázadás izgalmát pedig már egy másik, az előző generáció által megteremtett közegben fedezhettem fel. Emellett mégsem éreztem soha degradálónak a múlt megismerését és megszeretését, legyen szó történelemről, zenéről, filmről, közeli és távoli múltról, így Máté Péter, a Corvina és a Pandora’s Box is szívesen látott vendég a lejátszóban. Éppen ezért ugrottam a Magyar Rocktörténet két kötetére, amik a ‘60-as és ‘70-es, valamint a ‘80-as és ‘90-es éveket vették alapul, a korai lázadóktól olyanokig, mint az Akela.

Képes rocktörténet

Tizenévesként egyébként a Rajzos zenetörténetet és a Képregényes rocktörténetet is nagy szeretettel és lelkesedéssel forgattam, lapozgattam, így nem is volt kérdés, hogy a Képes Krónika Kiadó kétkötetes gyűjteményére is lecsapok, sőt ezekből is a limitált, védőtokos, vázlatokkal díszített verziót választom. A kiadványhoz szomorú adalék, hogy a projekt művészeti vezetője az a Futaki Attila volt, aki az egyik legismertebb magyar képregényesként még a Disney-nek is rajzolt, idén azonban tragikusan fiatalon hunyt el.

A történet a filmes és videójátékos publicista, Kántor Mihály munkája, a középpontjában pedig egy kitalált karakter, Pallaghy Károly élete áll, aki maga meséli el, hogy a hatvanas években, akkori fiatalként hogyan járt a koncertekre a művelődési házakban és az Ifiparkba (ma már Várkert Bazár), miközben a zeneiparhoz csatlakozva 

Ezzel egyfelől történelmi, másfelől könnyűzenei látletetet nyújtva a korról és annak akár politikai helyzetéről, változásairól.

Árulók és gonosztevők uralkodtak felettem

Emiatt aztán amellett, hogy például egy csomó izgalmas tényt megtudhatunk a különböző klubokról, amik kimondottan egy-egy zenekarnak lettek dedikálva, vagy éppen Várszegi Gáborról, aki legalább annyira jelentős a zenei élete, mint a Fotex-család miatt, számos más érdekességgel találkozhatunk. Hogy mennyire figyelték az akkori tinédzsereket és zenészeket a hatalom emberei; hogy Aczél elvtárs hogyan viszonyult a zenéhez; vagy hogy mi kellett egy lemez kiadásához és milyen öltözetre volt szükség ahhoz, hogy valaki bemehessen egy koncertre.

Részben pont ettől olyan izgalmas a Magyar Rocktörténet, aminél persze a politikai nyomás egyre inkább enyhül, ahogy közeledünk a második kötet vége és egyben a kilencvenes évek felé, de pont ezért jó végigolvasni az egész sztorit. Van itt némi családi dráma és emberi vonal, ráadásul a képregény időnként egy lexikon érzetét kelti, annyira próbáltak a szerzők mindent beleszuszakolni az oldalakba. 

Érdekes egyébként, hogy a köteteken belüli két-két érát is különválasztották az alkotók, más rajzolókkal, így például nekem a második éra annyira nem tetszett, de ez inkább szubjektív érzés, annyira nem számít a védőtokkal kimondottan igényes képregények megítélésében.

Conan sem a régi már, hiszen teljesen új

Miközben a Fumax a nagyobb, keményfedeles kötetekkel, az egyébként szuperhősökre koncentráló Kingpin Kiadó pedig a kisebb füzetekkel tartja életben Robert E. Howard klasszikus kalandorának és harcosának legendáját, a Képes Krónika Kiadó egy egészen más oldalról közelíti meg a maszkulin hős történeteit. Az Éditions Glénat francia képregénykiadó ugyanis 2018-ban hadat üzent az amerikai Marvelnek és a Dark Horse-nak, és megbízta a legsikeresebb képregényírókat és rajzolókat, hogy alkossák újra Robert E. Howard hősének, Conannak, a barbárnak a történeteit.

A legyőzhetetlen kimmériai harcos kalandjai több mint 10 történetben jelentek meg az elmúlt években, hatalmas sikert aratva szerte a világon. A Conan, a barbár – Elveszett legendák kötetei pedig ezeket a rajzolt kalandokat mutatják be kifejezetten igényes, keményfedeles kivitelben. A második kötet újabb három, a hosszabbak közé tartozó történetet tartalmaz, így A fekete kör népe (Park Jae Kwang), az Árnyak a holdfényben (Virginie Augustin) és A Sárkány órája (Valentin Sécher) elevenedik meg a kellően vaskos könyv oldalain.

A rajzok átlagosan nagyon jók, főleg az utolsó kettő stílusa tetszett. Conan itt is hű önmagához, nem ismer félelmet, inkább tőle rettegnek, miközben a nők a lábai előtt hevernek. A második történet Oliviája különösen, hiszen 

amit a maga módján az új változat is átvett. Egyébként pedig minden visszaköszön, amiért Robert E. Howard történeteit szeretjük: misztikum, barbárság, nagy csaták, szép nők. Mindezt tényleg igényes kivitelben, nagyon minőségi képekkel, egy kimondottan vaskos kötetben. Várjuk a továbbiakat.

A színes, változatos képregényekről

Rendre visszatérő téma és támadási alap, hogy az olvas képregényt, aki nem szeret olvasni, ami egyáltalán nem igaz. Azt kéne már megérteni, hogy a képregény egy külön műfaj, ami a regények, a könyvek világán túl helyezkedik el, emellett teljesen mást kínál. Számomra a hangos könyv az, ami másnak a képregény, utóbbi viszont egyedi módon áll hozzá minden sztorihoz, ráadásul vizualitása okán egészen más művészeti ághoz tartozik. Manapság pedig tényleg annyira változatos és színes a felhozatal a piacon, hogy bárki találhat(na) magának való alkotást, ha kicsit nyitottabban áll(na) a kérdéshez.

A szuperhősök iránt mintha soha nem szűnne az érdeklődés; a történelmi és komolyabb művek a múltat ismertetik és szerettetik meg az olvasókkal; a művészibb irányba hajló képregények sokszor akár újfajta festészeti ágazatnak is megfelelnek – és még ezeken kívül is számos más forma létezik, amikbe egyre nehezebb bekategorizálni a frissen születő képregényeket, hiszen a szerzők is fejlődnek, a társadalommal együtt változnak, így munkájuk is új behatásokkal gazdagodik.

Éppen ettől szép ez a műfaj. És éppen ezért olyan jó most írni róluk, legyen szó a magyar történelmet vagy zenei történelmet bemutató kötetekről, a fantázia világáról vagy éppen egy halhatatlan szerelemről, amit a pokol és a Menny csatája változtatott meg.

Valaki tudja, miről lehet szó?