Úgy hiányzott már egy egyházellenes LMBTQ-horrorfilm, mint egy falat kenyér

Nyitókép: Fórum Hungary/Miramax

Azt az egyetlen rossz dolgot tudom felhozni az újságírás ellen, hogy ha valaki úgy reagál egy cikkemre, nem tudom egyből egy asztal mellé invitálva átbeszélni vele a témát. És nem, az internetet ezzel ne keverjük össze – avagy azt a platformot, 

De hogy konkrét példát is mondjak, többször előkerült már a horrorfilmes téma. Hát micsoda eretnekség ezekről írni, pláne egy olyan oldalon, mint a Mandiner. De miért is? Hiszen egy jó horror (film, regény, játék – mindegy is) egyfelől segíthet traumákat feldolgozni vagy félelmeket legyőzni azzal, hogy szembenézünk velük. Egyfelől, de van ennél fontosabb hatása, már amellett, hogy sok esetben szórakoztat.

Ne Istent féld, hanem az ördögöt!

Akkor most egy másik téma! De mindjárt összekapcsolom a kettőt. Szóval a vallásos társasjátékoknál is jött a dohogás, miszerint a bibliát kell olvasni, játszani lényegében bűn. Már miért lenne? Pláne, ha azzal a játékkal a hit felé lehet húzni olyat is, aki egyébként erre nem lenne vevő. 

Főleg, hogy ezt a megközelítést maximum az Ószövetség alapján hozhatjuk fel. Jézus azóta feláldozta magát a bűneinkért; a szeretet képében fontosabb üzenetet hozott; de egyébként is egy megbocsátó Isten vár ránk, nem pedig a bosszúálló és haragos, amely viselkedés egyébként is inkább másra illik. És hogy miért lehet még jó egy horrorfilm? Többek között azért is, hogy ezt bemutassa.

Az 1973-as Az ördögűző vagy a 2006-os Ördögűzés Emily Rose üdvéért filmeket látva az emberek kilencven százaléka nem egy sátánista szektához rohan, hogy belépve dicsőítse az ördögöt, hanem inkább elgondolkodva értékeli át azt, amit a téma iránt érez. A megmentő szerepét a vallás, a pap, az egyház, végső soron Isten veszi magára. Kihez fordulhatok tehát, ha bajban vagyok? Mindenki magában keresse a választ, még úgy is, hogy sokan hajlamosak félreérteni az egyik legfontosabb üzenetet: ha én magam semmit nem teszek valamiért, azt nem is kapom meg. De ha segítséget kérek és teszek is érte, akkor az esetek többségében nyitott kapukat döngetek. 

Az eredeti ördögűző nyomában

Az új, 2024-es Ördögűzés ígéretes felütéssel és képi megoldásokkal kezd, miközben egy forgatási helyszínt járunk be, ahol a pap szerepét magára vállaló színész gyakorol. Majd meghal. Így örökli meg a pap karakterét Russell Crowe, avagy Tony, aki felesége halálát követően éveket töltött apátiában, alkohol és drog okozta mámorban, eközben elidegenítve a saját lányát is. De most itt a kiugrási lehetőség, ami nagy változást hozhat a színész életébe, amire szüksége is van ahhoz, hogy lányával rendezze a viszonyát. De ahogy az sejthető, a gonosz ott ólálkodik Tony körül, aki hiába kap segítséget, lassan ismét elmerül a már ismert sötétségben.

És ennyi, ez a nagy sztori, ami a miérteket és hogyanokat eleve mostohán kezeli, sőt számos szempontból igen gyenge lábakon áll, de legalább a megvalósítás sem sokkal jobb. Mármint önmagukban megvizsgálva a különálló elemeket egyik sem borzalmas. Például a zene és a fényképezés sem. De nem is emelkednek az átlag fölé. Összeömlesztve mindent, majd egy koherens egészként nézve a végeredményt, az a helyzet, hogy semmi nem működik.

Sem a sztori, sem a rémisztgetés, sem az emberek közötti kapcsolat, sem a családi viszony. A kilencvenes években, még az Angyalok háborúja idejében kezdő Adam Goldberg karakteres és felismerhető; a jobb sorsra érdemes Sam Worthington hiába tesz meg mindent, a végeredmény olyan, mintha a lelátón buzdítaná jobb játékra a csapatot; Crowe meg a viszonylag jó indítás után már csak bohóckodásra képes. Pedig a Maga a pokol című filmben egész jó volt, sőt ennél még a lázadó rockerként viselkedő Amorth atya szerepében is jobban teljesített a tavalyi A pápa ördögűzőjében, ami szintén nem lett az év horrorja.

Oscart azért még kaphat

De ha nem is jó film, az Ördögűzés azért legalább minden kvótának eleget tesz. A készülő filmben megszállt lány afroamerikai, aki persze sokkal szebb és nőiesebb, mint Tony rút kiskacsának beállított fehér, fiús lánya, együtt pedig az LMBTQ-kívánalmaknak is megfelelnek, ami fontos dolog egy filmben. Sőt, még egy kis egyház-szapulásnak is jutott hely és idő, mert hát Tony persze vallásos iskolába járt, ahol a papok molesztálták a fiúkat.

Szóval lehetett volna ezt jól is csinálni, de nem sikerült. Hogy a rendező, Joshua John Miller a fia az eredeti Az ördögűzőben játszó Karras atyának, az láthatóan nem felelősség volt számára, hanem egy lehetőség, ami önmagában semmit nem ér. Az elején még a méta is működik, ahogy felemlegetik a műfaji filmeket, de identitás és koncepció nélkül széthullik az egész, és a végeredmény éppen csak fogyaszthatóbb, mint a borzalmasra sikeredett, 2019-es Fekete karácsony-remake. De legalább annyira felesleges megnézni.