Megalkudni vagy kitartani? Ez Szálinger Balázs Trianon-témájú színdarabjának, a Kályha Katinak is az egyik fő dilemmája. Az új drámát Kováts Adél főszereplésével a Radnóti Színház mutatta be.
„Nem kell beszélni róla sohasem, / De mindig, mindig gondoljunk reá” – hangzik Juhász Gyula Trianon című versének két kezdő sora, amely ma is pontos leképezője a magyarság számára oly tragikus esemény emlékezetének.
nem kis részben e kényszerű kibeszéletlenség miatt.
Az irodalom, a film és a színház jó eszközei lehetnének a kollektív trauma sajnos már így is eléggé megkésett feldolgozásának, valahogy mégsem születnek meg azok a nagy kortárs művek, amelyek hivatkozási alapként szolgálva mindezt legalább részben elősegítenék.
az ezredforduló óta megjelent néhány, „Trianon-alakváltozatokat” is tartalmazó nagyregény, mások mellett Tompa Andrea (Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben), Vida Gábor (Ahol az ő lelke), Bauer Barbara (Porlik, mint a szikla) vagy Térey János (Káli holtak) tollából. A színházakban azonban még ma is leginkább Hunyady Sándor 1930-as drámáját, a Feketeszárú cseresznyét szedik elő a témában, amihez a Székesfehérváron két éve debütált, meglehetősen száraz, de nagyon pontos „történelmi-önismereti krimi”, a Trianon és a Nemzeti zavarba ejtően kaotikus, ugyancsak 2020-as 13 almafája csatlakozott.
Nagy Márk és Porogi Ádám (fotó: Radnóti Színház/Dömölky Dániel)
Ezért is nagyon örvendetes, hogy a Radnóti Színház decemberben ősbemutatóként, Rusznyák Gábor rendezésében színre vitte Szálinger Balázs Kályha Kati című, a Térey-ösztöndíjnak köszönhetően megszületett drámáját. Amely ugyan nem konkrétan Trianonról beszél, de az első világháború végének kimerevített pillanataként
A helyszín Nagybánya, egész pontosan a város Kispiac téren lévő, Szálinger alapos előzetes kutatásai szerint egykor valóban létezett kocsmája. Az özvegy Kati (Kováts Adél) vezette intézmény persze nem csupán egy egyszerű ivó, hanem már-már szakrális, isteni és emberi törvényeken kívüli hely, találkozópontja megannyi számkivetett, magányos léleknek, akik „a vihar előtti bénultságban és kiszolgáltatottságban, különböző módon, de ugyanazt próbálják elérni: túlélni a körülöttük épp kifordulni készülő világot”.
Részlet a Kályha Kati novemberi nyílt próbájából (Radnóti Színház)
A darabban a nagy történelmi események – a háború vége, a spanyolnáthajárvány, az egyre közeledő megszállók, a magyarok és románok között fokozottan élesedő ellentétek – a személyes történeteknek először csak kulisszái, majd, ahogyan haladunk előre az egyéni sorstragédiákban, már meghatározói is lesznek.
Mindennek a középpontjában áll a két gyermekét vasszigorral nevelő özvegy Kati, aki ellentmondást nem tűrően, hol igazságos, hol igazságtalannak tűnő jósággal vezényeli a szűkebb mellett a tágabb környezetét is – nélküle, ahogyan azt a végjáték is megmutatja, minden és mindenki szétesne.
színészi nagyságát mutatja, hogy visszafogott jelenléttel, takarékos gesztusokkal is folyamatosan képes uralni a teret úgy, hogy közben egyetlen pillanatra sem kerekedik a többiek fölé.
A Radnóti szinte teljes színészgárdája hasonló alázattal van jelen. Közülük is kiemelkedik Nagypál Gábor és Pál András kettőse: a mindentudó vak „Jézus-koldus” és a hozzá gyermeki szeretettel és gyermeki indulatokkal ragaszkodó cimborájának különleges kapcsolata ugyanolyan megrendítő, mint amilyen megrendítően bomlik ki előttünk a vérével nem bíró utcalány csúfságában is szép lelke Mészáros Blanka érzékeny megformálásában.
Pál András, Nagypál Gábor és Mészáros Blanka (fotó: Radnóti Színház/Dömölky Dániel)
És bár a fent leírtakból az következhetne, hogy a Kályha Kati háromórás tömör nyomasztás, ez koránt sincs így. Nevetni is tudunk rajta. Először a szokásos kocsmai szituációkon felszabadultan, aztán ahogy folyamatosan élesednek a nemzetiségi és emberi ellentétek, ahogy mind több az árulás, az érdekek szerinti pálfordulás, majd a gyilkos erőszak, egyre keserűbben.
A filmkockaszerűen kimerevített zárókép lehetne katartikus, de nem az. A halottak között a saját túlélési stratégiáik tételmondatait – „nem érdekelnek a közös ügyek, festeni akarok”, „boldog vagyok” – mantrázó, megfogyatkozott élők,
nem adnak eligazítást az ügyben, mi a helyes út. Megalkudni a ránk mért sorssal, vagy minden rettenetes következménye ellenére is a végsőkig kitartani a vélt vagy valós igazságaink mellett.
Nyitókép: Jelenet a Kályha Kati előadásból (Radnóti Színház/Dömölky Dániel)
„Nem fogunk semmilyen módon politikai ideológiával beleszólni abba, hogy hogyan, és milyen módon kell a kultúrának működnie” – jelentete ki a Magyar Nemzeti Múzeumban Tarr Zoltán.
Amikor a Partium fővárosa választhatott: megtört vörös brigantiként, vagy méltóságát megőrizve megy román rabságba. Dr. vitéz Jánossy Gyula és a nemzeti érzelmű polgárság, ha csak rövid időre is, de visszaadta a Körös menti település becsületét, és megmentette a várost a megszállók bosszújától.
Hankó Balázs hozzá nem értése is azt mutatja, hogy a kultúra – és annak finanszírozása – az elmúlt években komolyan lezüllött.
És miért hisz benne rendületlenül, hogy a tehetség nem lehet emberség nélkül? Erről is beszélgettünk azon kevés magyar művészek egyikével, akik nem csak itthon világhírűek.
Az Operaház főigazgatója Rost Andreával való kapcsolatáról, és az intézmény jövőjéről is beszélt.
Magyar Péter öles léptekkel igyekszik elfoglalni azt a centrális erőteret, amelyet Orbán kijelölt.
A pálinkamérések és utcalányok szomszédságából tört ki tehetségével és szorgalmával a felfoghatatlan kézügyességű Gács Rezső, aki a magyarság egyik nagy kincse.
