Egy papnak köszönhető, hogy Madách nem égette el Az ember tragédiáját

Egy bizonyos Jámbor Pál nevű pap és költő volt az, aki közvetített a korszakos mű írója, Madách Imre és Arany János között. A visszahúzódó, maga nagyságában sokszor bizonytalan és számottevő irodalmi munkássággal nem rendelkező Madách Az ember tragédiája megírása után

Azt is kilátásba helyezte, hogy ha nem kap biztatást, akkor elégeti a kéziratot, mint ahogy ezt már korábban is megtette más írásával. Országgyűlési képviselőként az ülésteremben kérte meg Jámbort, hogy továbbítsa a mű kéziratát az akkor mindenki által nagyra becsült Arany Jánosnak, a Kisfaludy Társaság oszlopos tagjának.

Jámbor el is vitte a kéziratot Aranynak, aki saját bevallása szerint az íróasztalára tette a paksamétát. Félő volt, hogy úgy jár Madách írása, mint sok más önjelölt, de tehetséggel kevéssé megáldott író kézirata, vagyis soha nem néz bele Arany. Néhány nap elteltével mégis megtette, de az első jelenetnél

Hetek teltek el válasz nélkül, amikor Jámbor Pál Madách unszolására még egy kísérletet tett. Arany ekkor nekiült, elolvasta, majd úgy állt fel a karosszékéből, hogy a magyar irodalom korszakos művére akadt.

Dr. Szilágyi Márton irodalomtörténész lapunknak azt mondja a történtekről: „Arany János némi olvasás után félretette Az ember tragédiájának kéziratát. Ebben a gesztusban benne volt, hogy a számára ismeretlen szerző – látszólag a dilettánsok bátorságával –, olyan szerkezetben építette fel írását, olyan műformában, amely a magyar irodalomban addig ismeretlen volt. Madách drámai költeménye az európai, késői romantika jellegzetes műfaja volt, amelynek korábban nem volt magyar megvalósulása. Kétségtelen, Goethe Faustjával rokonítható, ám Madách nem volt senki epigonja. Mindezt az elolvasás után Arany is érzékelte, nem véletlen, hogy Tompa Mihálynak elküldött levelében azt írta, felfedezett egy tehetséget, az első igazi tehetséget Petőfi óta.”

Madách Imre 38 éves volt ekkor. Az ember tragédiáját két évvel korábban, 1859-ben kezdte el írni. Egy sokat betegeskedő, irodalmi munkássága terén sokszor bizonytalan ember volt. Sok párhuzam fellelhető közte és a festőzseni Csontváry Kosztka Tivadar között.

s Csontváry is nem egy vásznát festette át, ha nem volt megelégedve a művel. Madách is, bár Arany véleményétől tette függővé Az ember tragédiája sorsát, felkészült rá, hogy a tűz martaléka lesz a kézirat. Annyi különbség mégis volt Madách és Csontváry között, hogy az utóbbi biztos volt zsenialitásában és abban, hogy az utókor majd méltó helyen említi őt.

Az irodalomtörténész emlékeztet: „Madách nagyon hosszan készült az írói pályájára, mindez pedig a nyilvánosság előtt rejtve maradt. A fiatal korában írt Lantvirágok című verseskötetét, – amelyet az édesanyjának ajánlott – nem ismerték, a cikkeit pedig jobbára álnéven írta. Ezért történhetett meg, hogy mikor elküldte Aranynak Az ember tragédiáját, a neve semmit sem mondott a híres írónak.”

Addig Madáchot nem ismerték az irodalom kedvelői, országgyűlési képviselőként írt róla jellemzést Kecskeméthy Aurél (Kákay Aranyos álnéven), aki Országgyűlési árny- és fényképek című, 1861-ben megjelent kötetében a következőképpen jellemezte a politikus Madáchot: „A képviselőház legeredetibb jelenségei egyike Madách Imre. Szőke haj, szláv jellegű arc, kínai, lekonyuló bajusz, de magyar kebel, s európai míveltséggel táplált fő.”

és az is, hogy kivételes műveltségű ember.

Arany János végül Madách rajongójává vált, olyannyira, hogy szorgalmazta, hogy a Kisfaludy Társaság vegye fel soraiba az addig kevésbé ismert írót. A társaság gyűlésén a szónoklatában így fogalmazott Arany János: „De szinte megfeledkezém mostani feladatomtól, mely nem egyéb, mint hogy ama jeles mű alkotóját e szépirodalmi társaságba, mint tagot, bevezessem. Ím, itt áll közöttünk: elég rámutatnom, ez ő. … Tisztelt barátom, nincs egyéb hátra, mint alkalmi előadással elfoglalnod ezen széket, melyre mindnyájunk egyhangú szavazata oly örömest, oly méltán hívta meg Az ember tragédiájának koszorús költőjét.”

Madách Imre köszönte szépen a felvételt, és az esztétika és a társadalom viszonyáról tartott előadást.

Madách Imre és Az ember tragédiájának első kiadása (Forrás: Arcanum/Vasárnapi Újság/Wikipedia)

1862 januárjában jelent meg Az ember tragédiája nyomtatásban, de ekkor még csak a Kisfaludy Társaság tagjai juthattak hozzá. Később így hirdették az újságokban: „A Kisfaludy társaság legközelebb Madách Imre, Az ember tragédiája című művét fogja kiadni, melyről az illetők azt jósolják, hogy a világirodalom alkatrészévé lesz.”

Madách nagy lelkesedéssel fogadta, hogy a neves írók közé kerülhetett, s a Mózes című drámájával is a nyilvánosság elé állt, ám az már nem aratott sikert. Közben megírták a lapok, hogy készül az új művével, Az ember komédiájával, ám a címet tévesen írták meg, hiszen Madách az új drámai költeményének a Tündérálom címet adta.

Felvetődik a kérdés, milyen írói pályát futott volna be Madách, ha nem ragadja el a halála.

Dr. Szilágyi Márton irodalomtörténész így összegzi munkásságát: „Az ember tragédiája kiadása egy áttörést jelentett, Madách pedig megpróbált megfelelni, és különböző művekkel hitelesíteni a hirtelen jött ismertséget. Mivel nem sokkal később elhunyt, nehéz megmondani, hogyan alakult volna az irodalmi pályája, de én a még életében megjelent Mózes című tragédiája alapján – amely nagyon jó mű – úgy látom, hatalmas energiák és lehetősége rejtőztek benne, amelyek komoly műveket eredményeztek volna, ha nem jön közbe a halála.”

Számtalan nekrológ született Madách halála után: „Titkon, senkitől sem sejtve áldozott a múzsáknak. Nem a közönség előtt, hanem a magányban fejlett tehetsége. Nem a kritika, hanem önmaga ítélte el műveit” – írták róla, ahogy azt is, hogy: „Az ember meghalt, de a költő élni fog. Nagy műve örök emlék marad a sírján.”

Madách Imre most 200 éve született. Minimális mennyiségű irodalmi munkássága ellenére ma is a legnagyobb hazai drámaírók között jegyzik. Joggal. Persze ehhez kellett Jámbor Pál kitartása is.