Életveszélyes a visegrádi Salamon-torony, bezárhatják

„Az alsóvár kaputornyának tetejéről a tél végén kezdtek hullani a cserepek, és sajnos meg kellett állapítanunk, hogy a hatvanas években kialakított tetőhéjazat megadta magát. Ezt követően a várfal is omlani kezdett, majd néhány napja elkezdtek nagyobb betondarabok kiesni a Salamon-torony vasbeton gyilokjárójából. Mivel ez harminc méteres magasságban van, végzetes balesetet is okozhatna egy ilyen betondarab, ezért a torony falainak tövét kordonnal elzártuk a látogatók elől, miután a várfal és a kaputorony környékét már hetekkel korábban körülkordonoztuk” – nyilazta a Műemlékem portálnak Buzás Gergely régész-művészettörténész, a Magyar Nemzeti Múzeum Visegrádi Mátyás Király Múzeumának igazgatója.

A múzeum négy évvel ezelőtt már pályázni készült, hogy a Salamon-tornyot felújíthassák, azonban – mivel a tervek a hatvanas években a műemléki felújítás során rákerült vasbeton szerkezeteket némiképp háttérbe szorította volna – a műemléki tanácsadó testület nem támogatta a rehabilitációt. Az akkori indoklás szerint a modern anyag ugyanúgy hozzátartozik a torony történetéhez, mint a 13. századi kő, ezért azt is meg kell védeni. Csakhogy a két anyag együttélése hosszú távon szinte lehetetlen, és a vasbeton pedig korántsem olyan tartós, amilyennek hitték a 1960-as évek helyreállításának tervezői – írja a szakportál.

Az épületre a máig ható modernista korszellem hatására nem tettek valódi tetőt, a lapos tető szigetelése pedig a sokszori javítások ellenére is szinte csatornaként vezette és vezeti be a csapadékot a torony belsejébe, pusztítva ezzel a betont éppúgy, mint az eredeti köveket.  

A torony IV. Bla idején, a tatárjárás után épült, az uralkodói lakótornyok reprezentáns példánya. 

A Salamon-torony kálváriája 1540-ben kezdődött, amikor az egymással vetélkedő két magyar király, Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd közti háború során szétlőtték a déli sarkát. A sokáig romosan álló épületen az sem segített, amikor Henszlmann Imre Schulek Frigyes közreműködésével 1871-ben nekikezdett a csonka, ám statikailag ép torony átalakításának: lerombolta a Duna felőli oldalon egészen addig épségben álló, a lakótoronyhoz csatlakozó 13. századi árnyékszék-tornyot és kipucolta az épület belsejét is, elbontatva az akkor még a két alsó szinten álló 14. századi válaszfalakat és boltozatokat. Schulek már egy csak a súlyosan megrongált torony helyreállítását kezdhette meg 1872-ben, de pénzhiány miatt a munkát nem fejezték be.  

az 1920-es években, Lux Kálmánnak sikerült folytatni a restaurálást, amikor végre sor került a 16. században lerombolt sarok teljes kiegészítésére is. 

1950-benviszont a torony kiégett. A lángoló fagerendák helyrehozhatatlan károkat okoztak a középkori falsíkokban és elpusztították a visegrádi múzeumnak a torony földszintjén berendezett kőtárát is, benne a torony számos eredeti kőfaragványával.  

1959-ben Szanyi József irányításával indult meg újra a helyreállítás, melynek során hatalmas vasbeton födémeket véstek be a torony falaiba, elpusztítva ezáltal a középkori gerendafödémeknek addig még meglévő fészkeit is. 1961-től Sedlmayr János vette át a munkák irányítását. Az ő munkájának köszönhetően nyerte el 1970-re mai formáját a torony és környéke.

 Az első nagyobb problémák aztán ezredforduló táján jelentkeztek: megkezdődött a tetőterasz beázása, repedések jelentkeztek a gyilokjáró konzolain. A renoválásra nincsenek saját forrásai a múzeumnak.