13 forradalmár: 13 diktátor?

 

 Hahner azok közé a történészek közé tartozik, akik mindig törekednek arra, hogy olvasmányos stílusban megírt könyveket adjanak az olvasók kezébe. A méltán népszerű szerző ezúttal is rengeteg anekdotával, romantikus vagy éppen megmosolyogtató történettel fűszerezte a száraz históriát. A könyvben szereplő Cromwell-portré például azzal a történettel kezdődik, hogy a kis Oliver elverte I. Jakab angol király kisebbik fiát, Károlyt. A mendemondát mai napig felidézik, érzékeltetve, hogy Cromwell gyerekként is dacos és lázadó természetű volt. „A verekedős kisfiú pár évtized múlva lefejeztette az egykori királyfit, és átvette országainak irányítását.”

 

A tizenhárom forradalmár: Cromwell, Washington, Robespierre, Napóleon, Simón Bolívar, Garibaldi, Blanqui, Lenin, Trockij, Sztálin, Hitler, Mao Ce-tung és Ernesto Che Guevara. Ahogyan látható, a paletta elég színes. Vitatható, hogy – ellentétben a könyv címével – mindannyian diktátorok lettek volna. Némelyikük annyira volt diktátor, mint amennyire a Hét mesterlövész című film némelyik szereplője mesterlövész. Washington például életében csak egyszer, főparancsnokként kapott teljhatalmat, és kizárólag katonai ügyekben. Akik hatalomra jutottak, azok már legritkább esetben képviselték egykori forradalmi elveiket. Ez a Napóleon-haj-effektus: minél jobban kopaszodott és hízott az egykori korzikai hazafi, majd jakobinus, végül első konzul és császár, annál kevésbé képviselte ifjúkorának népbarát eszményeit. Napóleon egyre inkább a trón magaslatáról tekintett a népre, és bizonyos mértékig egyre konzervatívabb elveket vallott. Nem becsülte túlzottan azt a forradalmat, amely végső soron a hatalomba emelte őt, az egykori szegény korzikai kadétot. 

 

Akadnak a szereplők között idealisták és cinikus szörnyetegek, tépelődő, filozofikus hajlamú személyek és olyan „hivatásos forradalmárok”, akik soha nem gondolkodtak sokat, ha egy jó ügyért kellett harcolni – vagy ha éppen jó ügy nem volt kéznél, akkor egy rossz is megtette. 

Az olcsó pszichologizálás nélkül is érdekes eltöprengeni azon, vajon a tizenhárom portré alapján levonhatunk-e egy általános tanulságot. Létezik-e „forradalmár típusú” személyiség, olyan értelemben, ahogyan Adorno és munkatársai megalkották az egyébként tudományosan erősen vitatott tekintélyelvű személyiségmodellt? Ha eltekintünk attól, hogy a könyvben szereplő személyek meglehetősen eltérő földrajzi, társadalmi és politikai környezetben nevelkedtek, és a forradalmak eltérő célokat tűztek zászlajukra, akkor is legfeljebb párhuzamokat fedezhetünk fel.

 

Többségük az elitből, vagy legalábbis a társadalom felső, jómódú és tanult rétegeiből érkezett, ugyanakkor nem a legelőkelőbbek közül. Nem királyi fénysugárban nevelkedtek, de nem is reménytelen szegénységben. Szüleik meg tudták engedni, hogy a legjobb nevelést biztosítsák a gyerekeiknek. Olyan, aki a legmélyebb nyomorból tört volna utat, szinte csak egy van: Dzsugasvili, azaz Sztálin. Cromwell az angol nemességet reprezentálta, még ha nem is annak legfelső rétegét. Washington jómódú ültetvényes családban nevelkedett, Robespierre családjában az ügyvédi hivatás szinte öröklődött, és ügyvédként a „taláros nemességhez” tartoztak, Napóleon szülei mindkét ágon kisnemesek voltak, Bolívar előkelő venezuelai nemesi család leszármazottja volt, Ernesto Guevara egy jómódú, tiszteletre méltó családban született. Mao Ce-tung apja is a módos parasztságból került ki. Hitler csak felnőttfejjel ismerte meg a nélkülözést, bécsi tartózkodása során. Valódi „alsó középosztálybelinek” Garibaldi, Blanqui, Hitler, a szó valódi értelmében vett munkásnak csak Sztálin tekinthető. Családja eredeti származását illetően a későbbi szovjet diktátor jött a legmélyebbről, ám papi tanulmányainál fogva még ő is jó eséllyel kerülhetett volna az elitbe, legalábbis annak egyházi részébe.

 

A tizenhárom forradalmár portréja tehát igazolja azt a tételt, hogy a forradalmakat sohasem az „istenadta nép”, és végleg nem a nyomorban élő mélyszegény réteg, hanem az elit elégedetlen része vezeti. A forradalom céljainak megfogalmazása, valamint a győzelemhez szükséges szervezőmunka feltétele a távlatos gondolkodás, elméleti felkészültség, a külső és belső nehézségekkel számoló kalkuláció. A spontán forradalmak csak a romantikus lelkű költők fantáziájában léteznek. Spontán népfelkelések forradalommá nőhetnek, de csak akkor, ha a társadalom különböző csoportjainak törekvései összeérnek. A forradalmi vezető leghasznosabb tevékenysége, hogy összehangolja a sok, egymással is ellentétes célkitűzést, és kijelöli a közös minimumot. 

 

Egyébként a sokszor alábecsült véletlennek is szerepe van az egyén életútjában. Elgondolkodtató, hogy a tizenhárom személyiség élete hányszor vehetett volna olyan fordulatot, hogy örökre eltűnjenek a nyárspolgári ismeretlenségben. Az egyén életpályája nem kikövezett, előre elrendelt út. Ha Vlagyimir Iljics Uljanov, azaz Lenin szeretett bátyja, Alekszandr nem kísérel merényletet végrehajtani a cár ellen, és ezért Lenin családja nem válik megbélyegzetté, vagy ha Lenin a sikertelen merényletből nem a radikalizálódás, hanem az óvatos reformokkal való kísérletezés konklúzióját vonja le, akkor a bolsevik hatalomátvétel későbbi vezetője belesimulhatott volna az orosz elitbe, amelyhez apja nemesi rangja folytán egyébként is tartozott. Lehet, hogy ebben az esetben semmit nem hallunk Vlagyimir Iljics Uljanovról. Ha Bonaparte Napóleon soha nem kerül el Korzikáról, és folytatódik anyja korzikai patrióta nevelése, vagy ha még fiatalon hazatér, vagy az 1790-es évek elején csatlakozik a korzikai államférfi, Pasquale Paoli szeparatista mozgalmához, akkor a korzikai hazafiság felülkerekedett volna a francia állampolgári lojalitáson, és talán ma nem a franciák császárát, hanem Korzika Kossuth Lajosát tisztelnénk benne. Ha Washington nem olyan bölcs és józan, és elfogadja tisztjei javaslatát, és szétkergeti a kongresszust, akkor talán ma I. György amerikai királyról beszélnénk, nem pedig a hazafiról, aki egymaga megakadályozta az amerikai történelem első és mindmáig egyetlen puccskísérletét.

 

Érdekes egyébként, hogy a tizenhárom „hős” közül hányan érkeztek valamilyen értelemben a perifériáról. Napóleon fiatalon Korzika felszabadításáról álmodott, és gyűlölte Franciaországot. Kadétként több verset és feledhető elbeszélést írt, valamint egy eposzba is belefogott. A téma mindig ugyanaz volt: Korzika. Garibaldi születésénél fogva szintén a perifériáról jött: nem Itália szívében látta meg a napvilágot, hanem Nizzában, és anyanyelve sem az olasz volt, hanem a ligur nyelv, amelyet éppúgy beszélnek Monacóban és Franciaországban, mind Olaszországban. Sztálin grúz vagy Trockij zsidó származásáról beszélni sem kell, ez köztudott. Még Guevara is periférikusnak számított Kubában, és mentalitása eléggé különbözött az életvidám kubaiakétól. Lenin pedig igazán multikulturális jelenség volt, hiszen apai részről kalmük és csuvas jobbágyok, anyai részről zsidó, német és svéd polgárok voltak a szülei. Hitler földrajzi értelemben jött a perifériáról, hiszen nem Németország szívében, hanem Ausztriában látta meg a napvilágot. 

 

A forradalmárok jelentős részétől nem volt idegen az előkelőség hangoztatása. Lenin például tudatában volt vele, hogy nemesember fia, és amikor száműzetésbe való utazása során egy túlzsúfolt kocsiban volt kénytelen utazni, az állomásfőnöknek szóvá tette, mire a megriadt állami tisztviselő azonnal külön kocsit csatolt a szerelvényhez. Robespierre családja eredetileg a nemességre utaló „de Robespierre” nevet használta. Maximilien is így tett a nemesi címek hivatalos eltörléséig. Cromwell felfogásában is a nemesség feladata volt az állam ügyeinek intézése.

 

Sok forradalmár elidegenedett az egyháztól, egyesek a tételes vallástól is. Némelyeknél a túlzó vallásos nevelés okozta ezt a deformációt, mások tudatosan végiggondolva, olvasmányaik alapján számoltak le az egyházzal. Bolívar szabadgondolkodó volt, és a katolikus egyházban a spanyol abszolutizmus talpnyalóját, a Legkatolikusabb Királyság kiszolgálóját kárhoztatta. Mindamellett hitt abban, hogy Dél-Amerikának krisztusi küldetése van. Garibaldi és Blanqui egyértelműen ellenszenveztek a katolikus egyházzal, de előbbi mozgalmában papok is részt vettek. Hitler gyűlölte a kereszténységet a felebaráti szeretet parancsa miatt. A kommunista vezetőkről beszélni sem kell, számukra az ateizmus ténykérdés volt. Napóleon gyerekként utált templomba járni, de az egyházat hasznosnak tartotta az állampolgárok számára. Robespierre pedig új államvallást próbált alkotni. A nők sokuk életében szerepet játszottak, némelyikük életét gyengéd kezek mentették meg. Bolívar például tűzrőlpattant szeretőjének, Manuela Sáenznek köszönhette megmenekülését. 

 

A tizenhárom diktátor portréja tanulságos olvasmány. A forradalmak kedvelői talán kevésbé bálványként, mint esendő, gyenge emberként látják a forradalmárokat.