Warcraft: A kezdetek

„Örültem, hogy egy csomó bevett vizuális jelzést és történetelemet nem úgy használtak, ahogy szoktak, például, ha valakit figyelmeztetnek egy könyvtárban, hogy ne nyúljon semmihez, majd leemeli az emberforma, füstölgő, fekete nyálka mutatta könyvet, abból általában irdatlan nagy ráfutás lesz, de ennek a történetnek nem nagyon találom olyan olvasatát, ahol jó lett volna, ha hőseink nem kezdenek el gyanakodni és összefogni. Ha már játékra és játékvilágra épül a film, természetesen a nosztalgikus kikacsintások sem hiányozhatnak. Én már a ronda halembertől is elérzékenyültem; na jó, én már az filmben elhangzó első tulajdonnévtől is elérzékenyültem. Amikor aztán Khadgar birkává változtatta az őrt, és még a varázslat időtartamát is megadta, hangosan felszipogtam.

Nem tudom, hogy jó-e ez a film, nekem az is elég volt, hogy nem rossz, és hogy nagyon visszahozta azokat a pillanatokat (órákat, éveket), amikor teljesen más drámák nyomában loholtam át ugyanennek a nagy történetnek más vidékein. Nem tudom, hogy érdemes-e megnézni, ha valaki soha nem játszott a kapcsolódó játékipari megatermékekkel, és azt sem tudom, hogy ha valaki mindent tud a világról, akkor nem nyomasztó-e, ha valamin a dramaturgia kedvéért akár egy hangyányit is változtattak. Csak azt tudom, hogy én nagyon szerettem, és várom a folytatást (mert ezzel a lezárással kell lennie folytatásnak).”