Mit tesz egy anya, akinek elrabolják a gyermekét? Az egész világot beutazza érte, lobbizik, könyörög, követel. Ez tette Rachel Goldberg-Polin is, aki most könyvben írta meg mi történik akkor, ha az ember hiába tesz meg mindent, nem tudja megmenteni azt, akit szeret.
Az elmúlt hatezer évben, amióta az emberiség írásban rögzíti a saját történetét, minden generációban, minden évszázadban ismerős volt annak az anyának az alakja, akitől erőszakkal elragadják és megölik a fiát. Ha csak a Biblia első női szereplőjére Évára gondolunk: a világtörténelem egy olyan édesanyával kezdődött, akinek meggyilkolták a fiát. Jöttek a háborúk, átgázoltak népek a népeken és újabb és újabb anyákkal történt meg az elképzelhetetlen. Az elképzelhetetlen megtörtént Rachel Goldberg-Polinnal is, akinek fiát a Hamász elragadta a Nova fesztiválról 2023. október 7-én, majd tíz hónap után, Gáza gyomrában egy sötét és levegőtlen alagútban kivégezték őt és öt másik ártatlan izraeli civilt. Hersh szülei mindent megtettek, hogy kiszabadítsák. Rachel Goldberg-Polin a fia halála után egy könyvben mondja el a küzdelmét és a gyászát. Az írás bepillantást ad abba: milyen, mikor egy boldog és nyugodt élet váratlanul és brutális erőszakkal véget ér, és egy anyán átgázol a történelem.
2023. október 7-e bekerült azoknak a dátumoknak a sorába, amelyeket egyfajta történelmi útjelzőként használnak az emberek: különválik az idő, ami előtte és ami utána volt. A modern Izrael elleni legszörnyűbb terrortámadás részletei máig megdöbbentőek és legalább annyira megdöbbentő a gyűlölet, amely azóta a zsidó államra irányul. Sok izraeli számára október 7. nemcsak nemzeti, hanem személyes gyásznap is egyben. A Goldberg-Polin család számára ez az a nap, mikor a terroristák elragadták tőlük Hersht.
Rachel Goldberg-Polin a túszok családjainak egyik legismertebb arca volt, akit október 7. után szinte azonnal kézről-kézre kezdett adni a nemzetközi média. Olyan erővel tudott beszélni, hogy mikor 2024-ben felszólalt a Demokrata Párt nagygyűlésén az AFP fotósai lefotóztak egy fiatal nőt, aki palesztin sállal a nyakában sírva fakadt a beszéde alatt. Akárcsak Eli Sharabi kiválóan megírt és elementáris erejű könyve a Túsz, Rachel Goldberg-Polin írása is rendkívül nyers és erőteljes. A szerző egy interjúban azt mondta, hogy az angolul „When We See You Again” (Mikor újra találkozunk) című könyv tulajdonképpen a válasza arra a kérdésre, amit a fia halála óta ismerősök és idegenek is rendszeresen feltesznek neki: „Hogy vagy?”
A könyvben kirajzolódik egy amerikai-zsidó család története, akik a 20. század elején a cári Oroszország területéről vándoroltak ki az Egyesült Államokba, és ott éltek generációkon keresztül. Rachel szekuláris neveltetést kapott, míg be nem került egy ortodox zsidó iskolába, amely felébresztette benne a judaizmus iránti érdeklődést. Rachel férjhez ment egy korábbi iskolatársához Jon Polinhoz, három gyermekük született egy fiú Hersh, és két lány Leebie és Orly, majd fogták a családot és Jeruzsálembe költöztek. Innentől kezdve közel két évtizeden át nyugodt és boldog életet éltek, egészen október 7-éig.
2023. október 7-én hatezer palesztin tört be Izrael területére Gázából, akik közül nagyjából 3800 volt kiképzett Hamász terrorista, és 2000 pedig a gyilkosságokban és a rablásban segédkező „civil”, valamint más csoportok terroristái. A terrorszervezet vezetése az őszi ünnepek utolsó napját választotta, amely szombatra esett. Aznap reggel a Goldberg-Polin család zsinagógába készült, azonban a hajnali rakétatámadások miatt az óvóhelyre kellett befutniuk. A család tartja a szombatot, ezért ilyenkor nem használnak sem mobilt, sem pedig internetet. Mivel azonban Rachel tudta, hogy Hersh egy fesztiválra indult előző este, ahol a szabad ég alatt alszanak, aggódott, hogy baja eshet a rakétatámadás során, ezért bekapcsolta a telefonját. A mobiljára 10 perccel korábban a családi chatbe két üzenet érkezett Hershtől:
„Szeretlek titeket. Sajnálom.”
Ezzel a két üzenettel kezdődött a család tortúrája. Rachel azonnal tudta, hogy nagyon nagy a baj és két gondolat cikázott a fejében: „Soha többé nem fogom látni őt.” és „Isten itt van velem.”
Sem a rokonok, sem a barátok nem tudták elérni a fiút. Miközben a világ döbbenten figyelte az izraeli eseményeket, a család a közösségi médiában keringő videókat nem a hírolvasók borzadásával figyelte, hanem aggodalommal és reménykedve, hogy felfedezik Hersh alakját a felvételeken. A család talált egy fotót, ami még a terroristák megérkezése előtt készült, mikor a fesztiválról menekülő fiatalok egy nyitott óvóhelyre menekültek.
Később a család telefonon beszélt egy lánnyal, aki elmesélte, hogy mi történt a bunkerben. Mikor megjelentek a terroristák gránátokat dobáltak be, amiket Hersh legjobb barátja Aner, egy elit osztagban szolgáló katona visszadobált, míg egy RPG lövedékkel meg nem gyilkolták. Az egyik gránát leszakította Hersh balkézfejét. A túlélők egy része a halottak alatt rejtőzött el, négy férfit pedig kirángattak a terroristák és feltettek egy dzsip hátuljára. Erről később egy amerikai újságíró küldött felvételt Rachelnek és Jonnak, akik így megerősítést kaptak: a fiukat élve hurcolták el Gázába.
Elkezdődött a várakozás ideje: a házaspárhoz többször kijöttek DNS mintát venni, hogy ha az IDF megtalálja Hersh holttestét akkor azonosítani tudják. Saját hozzájuk rendelt Sin Bét ügynököt kaptak, (Izrael belbiztonsági szolgálata), aki annyiról tudta őket tájékoztatni, amennyit megengedtek neki.
A túszok családtagjai átlagos emberek, akik teljesen váratlan helyzetbe kerültek október 7. után: világvezetőkkel találkoztak, politikusoknál lobbiztak, demonstrációkon szólaltak fel, miközben folyamatos rettegésben éltek, hogy valahol Gázában a szeretteiket megölik a terroristák.
Rachel a könyvében elfedi a vezetők neveit, akikkel találkozott, mivel a végén senki sem tudta megmenteni Hersht, sem az, aki mindent megtett, sem pedig az, aki csak ígéretet tett, hogy mindent meg fog tenni.
Egyszer nagyon közel kerültek ahhoz, hogy külön megállapodást kössenek, de ez is meghiúsult. Néhány propaganda felvétel eljutott hozzájuk Hershről, amit a Hamász pszichológiai terrorként használt.
2024. augusztus 29-én a túszok családjai összegyűltek a gázai határon és hangszórokon keresztül szóltak a rokonaikhoz. Rachel és Jon is ott volt, és mindketten üzentek a fiuknak. Nem sejthették, hogy néhány órán belül a terroristák látva, hogy közeledik az IDF kivégzik Hersht és öt másik túszt.
Az izraeli közösségi oldalakon azonnal elterjedt a hír, hogy az izraeli hadsereg megtalálta hat izraeli túsz holttestét, és a családhoz az is eljutott, hogy Hersh köztük van. Végül hosszú órák után két nappal a gázai határmenti demonstráció után hajnalban megjelentek a Goldberg-Polin család ajtaja előtt a „halál hírvivői”, akik megerősítették, hogy Hersh Goldberg-Polint, mindössze huszonhárom évesen a Hamász terroristái kivégezték egy alagútban.
Ezt is ajánljuk a témában
Egy kétgyermekes apuka, két élettel teli fiatal nő, és három férfi, akik még a mészárlás közepette is segíteni akartak a társaiknak – őket végezte ki a Hamász, mielőtt az izraeliek odaértek volna hozzájuk.
Rachel a könyvében arról ír, hogy bár szörnyű volt az 328 nap, amíg Hersh-t túszként tartották fogva, de csak a fia halála után döbbent rá, hogy az volt a „jó rész”, mert akkor legalább életben volt.
„Hihetetlenül érzéketlennek éreztem, mikor Hersh halála után elöntöttek és elborítottak más gyászoló szülők olyan üzenetekkel, hogy »Soha nem leszel jól.« (...) »Először arra gondoltam: «Istenem, miért mondanak nekem ilyeneket ezek az emberek?« Nem tudtam meghallgatni őket. Nem álltam rá készen. Aztán idővel megértettem: segíteni próbálnak nekem. Fel akarnak készíteni. Nem bántani akarnak. Figyelmeztetnek. Az előttem álló út végtelen”
– írja Rachel Goldberg-Polin.
Az egész világon beszámoltak Hersh és az öt másik izraeli túsz meggyilkolásáról. A legtöbb ember rákattintott a hírre, elborzadt, majd tovább lépett, amely a modern hírfogyasztás természetes folyamata. A legtöbbször az ilyen rettenetes híreknek nincs folytatása, nem tudja meg az olvasó mi történt az áldozat családjával. A könyv ezért is különleges, mert érzékelteti, hogy egyetlen ember erőszakos halála milyen betölthetetlen űrt hoz létre, és közelről mutatja azoknak az embereknek a fájdalmát, és életét, akik csak egy-egy homályos lenyomatként vannak jelen az emberek emlékezetében, mert egyszer olvasták, vagy látták történetük rövid hír változatát.
Hogy mekkora sebet ejtett egész Izraelen október 7. és a gázai háború azt az is illusztrálja, hogy Hersh iskolatársai közül tízen estek el a háborúban. Rachel a könyvében leírja, hogy az első fényt az alagút végén az jelentette számára, mikor az egyik kiszabadult túsz értesítette őket, hogy beszélni szeretne velük. Or Levy, akit ugyanabból a bunkerből ragadtak el a terroristák, mint Hersht elmondta Rachelnek és Jonnak, hogy az első tűszünet alatt egy rövid ideig együtt őrizték őket. Or Levy elmesélte, hogy Hersh azt mondta hallotta Rachelt a rádióban, mikor egy interjúban arról beszélt, hogy találkozott Tony Blinken amerikai külügyminiszterrel. A házaspár ekkor tudta meg, hogy a fiúk tudta, hogy a világ végére is elmentek érte. Or Levy azt is elmondta, hogy Hersh még a gázai alagútban, lerobbantott kezében sem volt magába zuhanva, hanem mindenkit Viktor Frankl híres mondatával bíztatott: „Akinek van miértje az élethez, szinte bármilyen hogyan-t elvisel.”
Nyitókép: Ahikam SERI / AFP
Ezt is ajánljuk a témában
Eli Sharabi korábbi izraeli túsz a Mandinernek mesélt a Gázában töltött szörnyű 491 napról, a hazatérésről és arról miként maradt erős egy olyan helyzetben, amelyben mások összeomlottak volna.
Interjú Rachel Goldberg-Polinnal az amerikai 60 minutes műsorában:
Sorsdöntő hónapok jönnek a német politikában.
A 70. Eurovíziós Dalfesztivál egyszerre szólt a zenéről és a politikai feszültségekről. Bulgária ünnepel, miközben Izrael szereplése mély válságba sodorta a versenyt.
Az izraeli hadsereg Gázavárosban légicsapást hajtott végre Iz ad-Dín Haddád, a Hamász gázai katonai vezetője ellen.
A dalverseny történetének egyik legsúlyosabb politikai vitája bontakozott ki Izrael részvétele körül, ennek ellenére az izraeli előadó kvalifikálta magát a döntőbe.
Izrael elutasítja a New York Times cikkét, amelyben azt állították, hogy a palesztin foglyokat rendszerszinten megerőszakolják az izraeli börtönökben.
Konok szerint nem őt fogták perbe, hanem azokat, „akik nem hajlandók hallgatni Izrael népirtó háborújáról és az általa okozott humanitárius katasztrófáról”.
Az ügyvéd leszögezte, hogy semmilyen, az ügyvédi hivatás szabályaival össze nem egyeztethető lépést nem tett K. Endre ügyében.
A nyugati civilizáció alapjai a középkori európai intézmények, a kereszténység és az európai népek hagyományai – Szilvay Gergely könyvajánlója.
Ezek a hírek mozgatták meg leginkább a Mandiner olvasóit pénteken.
