Valami bűzlik Angliában

„Nem készülök lelépni” – ez a kijelentés egy megrendült támogatottságú kormányfő esetében általában nem a válságból való kilábalás, hanem a végzet felé sodródás jele a politikában, különösen az Egyesült Királyságban, ahol évszázados, nagy kedvvel gyakorolt hagyománya van a meggyengült miniszterelnökök megbuktatásának a saját pártjuk részéről. 

A fenti kijelentést tevő Keir Starmer egy nem is olyan régen aratott, hatalmas választási győzelmet követően megkezdett kormányzásban amortizálódott szinte teljesen. Annyira, hogy most már ő számít a valaha mért legnépszerűtlenebb brit miniszterelnöknek. Ez nem kis teljesítmény, különös tekintettel az őt megelőző konzervatív párti kormányfők hasonló sorsára. 

Pedig alig másfél éve, a 2024. júliusi parlamenti választás után még egy új kezdet lehetőségével és nagy bizalommal vonulhatott be a Downing Street 10. alá. Pártja a választók 33 százalékának szavazatát szerezte meg, de ez – mivel a brit választási rendszerben kizárólag egyéni választókerületek vannak – hatalmas, a kétharmadhoz közeli parlamenti többséget eredményezett. A 650 képviselői helyből 411-et nyert el a baloldal, az előtte tizennégy évig kormányzó, az utolsó években válságról válságra bukdácsoló konzervatívok pedig csak 121-et. Az ellenzéki liberálisok elég jól szerepeltek 72 körzet elnyerésével. 

A választásnak egyszerre volt titkos győztese és látványos vesztese Nigel Farage és az ő UKIP utáni pártja, a Reform UK. Farage a brexit elintézése után egy időre alámerült és kibekkelt, majd az új baloldali és progresszív törekvések ellen fellépő, tapasztalt protestpolitikusként tért vissza. Pártja a másfél évvel ezelőtti választáson bő 4 millió szavazatot kapott – többet, mint a liberálisok, és majdnem feleannyit, mint a baloldal –, ami hatalmas siker volt Farage-nak. De a csak a választási körzetek győzteseit parlamentbe engedő rendszer miatt a Reform UK mindössze 5 képviselőt tudott a törvényhozásba küldeni, szemben a munkáspártiak százaival.