Ez az Olijnyikova nevű ukrán nő nyilvánvalóan mentálisan súlyosan sérült – előbb a saját lelkét kéne rendbe tennie

„A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: / és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben. /Mert önbecsülést tanulnak az ifjak / tőled, s más népek jellemét is éppúgy / megértik s nagyra tartják, hogyha te / tanítod őket túlszárnyalni egymást: / mert versenyed a béke versenye.” – írta Coubertin báró, az újkori olimpiai játékok megálmodója. De fenti soraitól függetlenül is, „sportszerűség” szavunk őrzi azt a nemes eszményt, hogy sportbéli ellenfeleinkkel szemben – de bátran kiterjesztve az élet egész területére, mondhatjuk, hogy mindazokkal, akikkel kapcsolatba kerülünk – igyekszünk tisztességes, igazságos eljárásra törekedni.

E „népeket egymáshoz fűző szép szalag”-hoz csatolt egy rövid lábjegyzetet a minap egy bizonyos Olijnyikova nevű ukrán teniszezőnő, aki egy kolozsvári tornán nem volt hajlandó kezet fogni (nem duplarandira menni, vacsoráját megosztani vagy hiteltörlesztését átvállalni, hanem kezet fogni!) a magyar Bondár Annával, aki 2022-ben Szentpétervárott szerepelt egy Gazprom által szponzorált versenyen. Most hagyjuk is, miféle szimbolikája van akár egy csonkamagyarországi sportoló kolozsvári fellépésének, vagy egy, az évtizedekig az elmebeteg bolsevik diktátor miatt Leningrádnak hívott, ám az alapításakor az első pápáról kapott nevét újból viselő városban megrendezett tornának.

Érdekes jelenség, hogy az utóbbi években hirtelen az ukránok váltak valamiféle orákulummá, morális mércévé; kioktató megmondóemberekké, a bölcsek kövének birtokosaivá. A világ népei közötti megannyi konfliktus, viszony és szövevényes hálózatok sokféle nézőpontját ők egyetlenre, a sajátjukra egyszerűsítik. 

Vajon miért kellene ezt elfogadnunk, és az otromba sportszerűtlenséget, egy másik versenyző megalázását valamiféle büszkeséggé, felsőbbrendűséggé átmaszkírozni? Ki mindenkivel nem lehetne többet kezet fognunk, ha egyszer a magyar érdek, a magyarokkal szemben elkövetett aljasság, becstelenség, igazságtalanság, méltánytalanság válna a mainstreammé? Nemzetek, országok, pártok, intézmények és politikusok hosszú sora kerülne tiltólistára, és

Az ukránok hirtelen kijelölték magukat – és a Nyugat ehhez adja alájuk a lovat – a megfellebbezhetetlenül bármire jogosultaknak. Nem csak aprócska, modortalan elnökük vérlázító követelődzése, és a realitásokból fakadóan elvárható minimális alázatának hiánya uralja az európai közbeszédet, hanem felsorakoznak e mellé a sportolók is. Különösen szembetűnő ez a milliomos, világot járó, Ukrajnában perceket sem időző, az őket elnyomó országért a fronton harcoló kárpátaljaiakkal ellentétben puskapor helyett luxusszállodák reggelijének ínycsiklandó illatát szagoló (főleg női) teniszezők esetében.

De elkezdhetjük, hogy kinek miért kell bocsánatot kérnie; Trianonért, a munkácsi turulért, Sebestyén Józsefért. Felhívhatjuk a közvéleményt arra, hogy a néhány vitatott megye hovatartozása miatt Európát világháborúba hajszoló, az aranybudis, korrupt vezéreiket magasztaló ukránokkal ne fogjunk kezet, amíg meg nem köszönik a menekültek befogadását, a covid idején átadott lélegeztetőgépeket, az áramot és a gázt, amit tőlünk kapnak, az erőfeszítéseket, amelyekkel a magyar miniszterelnök megpróbálja megmenteni sokszázezer honfitársuk életét egy mielőbbi béke előmozdításával. 

Egyfelől mindig arról beszélünk, hogy a sportban nincs helye politikának (minket rendszeresen büntetnek bizonyos rigmusok vagy molinók miatt),

Megnéztem ennek a kézfogását büntető-jutalmazó üzemmódban alkalmazó hölgynek a fotóját az interneten; egy agyontetovált, még az arcán is festett, piercingeket viselő, nyilvánvalóan mentálisan súlyosan sérült nő néz vissza ránk. 

Mindenki jobban járna, ha a saját lelkét és énképét tenné előbb rendbe mások kioktatása helyett.

***

(Nyitókép: Martin Keep/AFP)