Nagy a baj: Európa csaknem ötvenmillió nemzeti kisebbséghez tartozó polgára jelentős részének csorbulnak az alapvető jogai

„Használni biztos nem használt” – árulja el lapunknak Vincze Loránt, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) európai parlamenti képviselője, amikor arról érdeklődünk, mennyiben nehezítette meg a nemzeti kisebbségek témájának felvetését Brüsszelben az Ukrajnában dúló háború, pontosabban az, hogy a csatlakozásra ácsingózó Kijev esetében az uniós szervek sűrűn szemet hunynak az ukrajnai nemzeti kisebbségek gyakori jogcsorbítása felett, s ez akár mintául szolgálhat másoknak. 

Európában ugyanis több mint ötvenmillió ember tartozik valamely nemzeti kisebbséghez, de az alapvető jogok – mint a kulturális önkifejezés és az anyanyelvhasználat – a gyakorlatban sok esetben korlátozva vannak, vagy éppen nem is léteznek. Ezen igyekszik változtatni az egyébként 1949-es alapítású, háromtucatnyi ország száz tagszervezetét tömörítő Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN), amelynek elnöki posztjáról októberben kilenc év után köszönt le az erdélyi magyar politikus. 

Vincze Loránt vitte sikerre például a több mint 1,2 millió aláírást produkáló Minority SafePack polgári kezdeményezést is. „Ez volt az elmúlt évtizedek legerősebb, leghangosabb, legpozitívabb kisebbségvédelmi projektje” – fogalmaz kérdésünkre. 

ahogy Vincze fogalmaz, hiszen példátlan volt, hogy ekkora lelkesedéssel segítsék egymást az európai őshonos nemzeti kisebbségek egy közös cél mentén. De az is igaz, hogy az Európai Bizottság végül elkaszálta a projektet, „noha más kisebbségek – lmbtq személyek, bevándorlók, romák – esetében jóval bátrabb volt” – teszi hozzá a politikus. Ugyanakkor az Európai Bíróság ítéletei nyomán egyértelművé vált, hogy itt bizony politikai döntésről volt szó; bár indirekt módon azt is kimondták ezzel, hogy a kisebbségvédelem nem kizárólag tagállami kompetencia. 

Mégsem veszett el a befektetett energia: ahogy Vincze mondja, az egyébként erdélyi – RMDSZ-es – és dél-tiroli indíttatású kezdeményezéssel a FUEN „bizonyította relevanciáját mint szervezet, és ami fontosabb, a kisebbségvédelem ügyét sikerült feltennie az Európai Unió napirendjére”. Az biztos, hogy hosszú az út, mire elérik a nyilvánosság és a döntéshozatal olyan szint­jeit, mint akár a most politikai okokból magasba emelt lmbtq-közösségek, amelyek védelmében komplett, kötelező érvényű stratégiát is kiad az Európai Bizottság. Ennek kapcsán Vincze arról beszél: minden a politikai nyomásgyakorláson múlik. Hiszen a Minority SafePack követeléseinek – hivatalos EB-ajánlás, támogató programok, nyelvi sokszínűség biztosítása, regionális fejlesztések – gyakorlatba ültetése nem lenne jelentős költségvetési tétel, és se jogi, se adminisztratív akadályai nincsenek. 

„Az, hogy például Lettország immár az Európai Emberi Jogi Bíróság beleegyezésével zárhatja be az orosz iskolákat vagy teheti egynyelvűvé őket, veszélyes precedenst teremt, és nem az előre-, hanem a visszalépés irányába” – fogalmaz; vagyis megfelelő politikai erő nélkül az is elveszhet, amit ma még természetesnek tartunk. 

Éppen ezért noha most lekerült a napirendről, de tervben volt egy európai kisebbségi tanács létrehozása, ami előrelépés lenne a FUEN civil szervezeti kereteihez képest, befolyásos politikusok támogatását megnyerve, valódi lobbierőre szert téve. Jelenleg ezt csak frakciószinten tudják képviselni – az RMDSZ az Európai Néppárt (EPP) tagja –, s mint Vincze kifejti, haladást elérni egyébként csak szívós kitartással, a témát folyamatosan napirenden tartva lehet. 

A politikus októberben hátrahagyta az elnöki széket – noha a FUEN magyar közösségi munkacsoportját továbbra is ő vezeti, illetve az Európai Parlamentben elnöke a Minority Intergroupnak –, utódja, Schubert Olívia kapcsán úgy véli: a magyarországi német nemzetiségi önkormányzat elnökhelyetteseként látja, milyen a jó példa a nemzetiségi politikára. 

„Magyarországon élek, ezen ország állam­polgára vagyok, és ezt az országot vallom hazámnak” – mondja kérdésünkre Schubert Olívia, a FUEN októberben megválasztott elnöke, akit ugyanakkor a gyökerek, a nyelv és a kultúra, a családi kapcsolatok „ezer szállal” kötnek a német óhazához. Egyfajta hídszerepben képzeli el magát, mind a magyar és német, mind a kelet- és nyugat-európai tagok között. Schubert mindemellett kiemelten figyeli a határon túli magyarok és németek helyzetét is, és méltatja a magyarországi kulturális autonómia eredményeit. 

Nem könnyű a helyzet, hiszen számos különböző nyelvű és kultúrájú nép tagszervezetének kell megtalálnia a közös hangot, ráadásul teljesen más problémái vannak az autonóm Dél-Tirol polgárainak, mint a semmilyen őshonos nemzetiségi elismeréssel nem rendelkező franciaországi bretonoknak – sorolja. Schubert abban bízik, hogy a Minority SafePack ajánlásait újracsomagolva sikerül ismét napirendre emelni ezt a szellemiséget, összekötve az aktuális európai politikákkal. 

S hogy gyakorlati példát is mondjunk: ez kell ahhoz, hogy adott esetben egy turizmusfejlesztési projektnél elő legyen írva, hogy egy-egy uniós pénzből felújított szlovákiai vár nevét fel kelljen tüntetni építőik nyelvén is – jelesül: magyarul és németül.

Nyitókép: Shutterstock