A Nyugat fizet, mint a katonatiszt, Ukrajnában meg hihetetlen nagyüzemben nyúlják le a milliárdokat

Az orosz–ukrán háború kitörése után példátlan pénzügyi és katonai támogatási hullám indult meg Ukrajna felé. Az Európai Unió és a G7 országok több mint 150 milliárd eurót mozgósítottak különféle pénzügyi eszközökön keresztül, míg az Egyesült Államok a Biden-adminisztráció idején mintegy 45 milliárd dollárnyi közvetlen költségvetési támogatást juttatott el Kijevbe, jórészt a Világbank és az USAID csatornáin át. 

Papíron mindez átlátható, ellenőrizhető keretek között zajlott, a gyakorlat azonban mást mutatott. A botrányok sorozata jelezte, hogy Ukrajnában a korrupció nem szűnt meg, hanem alkalmazkodott a háborús helyzethez. Vagyis elképesztően kreatív módon lopták szét a pénzt: 

• fiktív katonák után folyósított illetmények
• túlárazott élelmiszer-beszerzések
• eltűnt lőszerszállítmányok
• és titokzatos szoftverprojektek sokasága

vetett árnyékot a Nyugat bőkezű támogatására.

Az Európai Unió és a G7 országok sorra jelentették be a segélycsomagokat: Brüsszel a különféle alapokon keresztül – az ERA-hitelekkel, az úgynevezett Ukraine Facility programmal, az Európai Békekeretből (EPF) és a PEACE-projektből – több mint 150 milliárd eurót mozgósított. Ezek az összegek papíron az állam fenntartását, a költségvetési hiány fedezését és a hadsereg megerősítését szolgálták.

Az uniós tagállamok külön-külön is jelentős összegekkel járultak hozzá: 

• Németország öt milliárd eurós csomagot ígért, 
• Belgium 1,2 milliárd eurót vállalt, 
• míg Norvégia 1,5 milliárd eurót különített el. 

Mindezt Brüsszel úgy állította be, mint az európai szolidaritás bizonyítékát. A támogatások hivatalos indoklás szerint az állam működését, a költségvetési hiány fedezését és a közszolgáltatások fenntartását segítették volna, ám a gyakorlatban ezek az összegek leginkább a háború folytatását finanszírozták. Ráadásul a beszámolók szerint a pénzek útja számos esetben már Kijevben nyomtalanul eltűnt, és nem jutott el sem a néphez, sem a fronton harcoló katonákhoz.

A bőkezűség azonban egyre több kérdést vetett fel: vajon hova kerültek ezek az összegek? Hiszen miközben papíron minden támogatást átlátható és ellenőrizhető módon kellett felhasználni, a gyakorlatban egymás után robbantak ki a korrupciós botrányok.

Ukrajna a korrupciós ügyek árnyékában

A bőkezű nyugati támogatások ellenére Ukrajnában a korrupció nem csökkent, hanem új szintre emelkedett: alkalmazkodott a háborúhoz, és a hadiállapot körülményeit kihasználva szedte áldozatait. A külföldről érkező milliárdok jelentős része papíron katonai célokat szolgált, a valóságban azonban gyakran eltűnt a bürokrácia útvesztőiben, vagy éppen tisztviselők, oligarchák és közvetítők magánzsebében kötött ki.

Az egyik legnagyobb botrány a „halott lelkek” ügye volt. Kiderült, hogy a védelmi minisztérium papíron olyan katonák után is fizetett, akik sosem léteztek, vagy már rég elesettek voltak a fronton. A fiktív állomány után felvett illetmények a hadsereg kasszáját apasztották, miközben a valóságban egyetlen katonának sem jutott belőlük. A történet nemcsak a közvéleményt rázta meg, hanem azt is megmutatta: a rendszer képes a legegyszerűbb módon meglopni saját hadseregét.

A csernyihivi és a zsitomiri katonai egységeknél szintén lepleztek le fiktív szolgálatokat és jogosulatlan kifizetéseket. Csernyihivben egy parancsnok és három beosztottja papíron egy hátsó ellátó pont működését szervezte meg, ahol a katonák állítólag teljesítettek szolgálatot, valójában azonban a parancsnok magáncélú munkáit végezték, miközben a költségvetésből több mint kétmillió hrivnyát vontak el. Zsitomirban egy tiszt hasonló módszerrel szervezett meg hamis kifizetéseket: katonái a papírok szerint harci feladatokat teljesítettek, valójában azonban soha nem jártak a fronton.

A közbeszerzési botrányok közül a legtöbb figyelmet az élelmiszer-beszerzések ügye váltotta ki. Az úgynevezett „aranytojás-botrányban” a hadsereg számára háromszoros áron vásároltak tojást és burgonyát, miközben a piacokon ennek a töredékéért lehetett volna hozzájutni. A botrány nyomán ugyan több védelmi minisztériumi tisztviselőnek távoznia kellett, de az eset jól rávilágított arra, hogy a háborús helyzet sem gátolta meg a hivatalnokokat abban, hogy a közpénzt saját hasznukra fordítsák.

A Lviv Arsenal körüli botrányban például mintegy 40 millió dollár tűnt el: az összegért százezer aknavetőgránátot kellett volna leszállítani, ám a frontra egyetlen darab sem érkezett meg. Ez az ügy nem pusztán pénzügyi veszteséget jelentett, hanem közvetlen életveszélyt a katonáknak, akik így gyakran védelem nélkül maradtak állásaikban.

Hasonlóan megdöbbentő volt a Dzvin kommunikációs szoftver története. A rendszer fejlesztésére 246 millió hrivnyát fizettek ki, ám a termék gyakorlatilag használhatatlan volt. A botrány jól példázta, hogyan lehet a digitális fejlesztések címén óriási összegeket elpárologtatni úgy, hogy közben semmi kézzelfogható eredmény nem születik.

A drónok beszerzését is botrányok övezték: több szerződésnél kiderült, hogy a pénzek egy része eltűnt, miközben a leszállított eszközök mennyisége és minősége messze elmaradt az elvárttól. Több esetben magas rangú tisztviselők és parlamenti képviselők neve is felmerült, akik közvetítő cégeken keresztül nyertek a közbeszerzéseken. A korrupció így nemcsak a hivatalnokok szintjén, hanem a politikai elit legfelsőbb köreiben is jelen volt.

Az elmúlt időszakban a védelmi minisztérium körül annyi visszaélés derült ki, hogy az ukrán sajtóban egyenesen „állami üzleti modellről” kezdtek beszélni. Egyetlen év alatt 248 millió hrivnya értékben tártak fel különféle korrupciós eseteket, amelyek az élelmiszer-ellátástól a katonai ruházaton át egészen az üzemanyag-beszerzésekig minden területet érintettek. A botrányok sorozata végül politikai következményekkel is járt: Zelenszkij kénytelen volt több minisztert és államtitkárt leváltani, de a rendszer lényegén ez mit sem változtatott. 

Mindez pedig egyre nagyobb hitelességi válságot idézett elő. Brüsszelben és Washingtonban is mind nehezebb lett megmagyarázni az adófizetőknek, hogy miért éri meg fenntartani egy olyan rendszert, amelyben a nyugati segítség egy jelentős része nem az ország védelmét szolgálja, hanem újra és újra a korrupciós hálózatokban tűnik el.

Ukrajna, az átláthatóság és az uniós feltételek

Az ukrán kormány kezdettől azt hangoztatta, hogy a támogatások felhasználása átlátható, Brüsszel és Washington pedig az ellenőrzési mechanizmusokra hivatkozott. A gyakorlatban azonban a pénzek gyakran már Kijevben eltűntek, nem jutottak el sem a közszolgáltatásokhoz, sem a frontra.

A NABU és a SAP függetlenségét ugyan formálisan helyreállították, de működésüket továbbra is politikai akarat szabta meg: kisebb ügyeket vittek, míg a felső körök érintetlenek maradtak.

Az uniós segélyek folyósítását reformokhoz kötötték, de a változtatások sokszor csak papíron léteztek. 

Kijev minden botrány után gyorsan leváltott néhány tisztviselőt és új törvényeket hirdetett, ám a hatalmi struktúrák változatlanul működtek tovább. Brüsszel elégedetten nyugtázta a „vállalások teljesítését”, de valójában a korrupciós hálózatok a háború árnyékában csak tovább erősödtek, miközben az ország nyugati milliárdokból élt.

Nyitókép: Volodimir Zelenszkij ukrán elnök/ AFP

***