Európai alkotmányos válsággal fenyegetne Ukrajna EU-s tagságának erőltetése

A szerző a Magyar Külügyi Intézet kutatója

Az Európai Tanács október eleji informális ülésén (EiT) egy érdekes, de annál inkább ellentmondásos dinamikát lehetett felfedezni. António Costa, a Tanács elnöke – és elviekben a tagállami érdekek védelmezője –

Az EU-s bővítés összes kérdésében (a tárgyalások megkezdésében, a csatlakozási fejezetek megnyitásában és lezárásában, ahol a folyamat most tart, valamint a csatlakozás végső elfogadásában is) az egyhangú döntéshozatal és a tagállami vétó intézménye egy „szent tehén” – és ez nem véletlen. Bár valóban felhozható számos példa arra, hogy egyes tagállamok pusztán politikai indokból késleltetik egyes országok csatlakozását, korántsem másodlagos kérdés, hogy ki és milyen módon válhat az Európai Unió tagjává. Ezért is fontos, hogy a legtöbb döntés egyhangúlag szülessen. Amelyik ország az Európai Unió nevű klubhoz csatlakozik, azért a klub egészének is felelősséget kell vállalnia. Ez az axióma önmagában is indolkolja, miért nem célszerű az EU számára az egyhangúság elvének feladása a csatlakozási tárgyalások során:

Ezáltal a többségi döntéshozatalra (QMV) való átállás a tárgyalások során pusztán Ukrajna csatlakozásának felgyorsítása érdekében egyáltalán nem tűnik tagállami érdeknek. Hiába Magyarország állandó kritizálása, ebben az esetben egyértelmű és logikus, hogy más ellenzői is vannak a kérdésnek. A jobboldali elfogultsággal nem vádolható Politico szerint sem tetszik az ötlet Franciaországnak, Hollandiának és Görögországnak, de nehezen elképzelhető, hogy Ciprus, Horvátország vagy Bulgária is repesne érte. A többi ország érdekei között megjelenik az oly szokásos szkepticizmus egy konkrét tagjelölt jövőbeli csatlakozásával szemben (például Törökország vagy Észak-Macedónia miatt), de a nap végén a tagállamoknak egyszerűen nem érdeke olyan döntésbe beleegyezni, ami ennyire csökkenti a befolyásukat. Végső soron az is egyértelmű, hogy egy relatíve kisebb súlyú ügy tekintetében erőltetnének messzemenő következményekkel járó döntést a tagállamokra – hiszen a csatlakozási fejezetek megnyitása hiába szükséges a tárgyalások előrehaladásához, a relatíve kevésbé fajsúlyos döntések közé tartozik a folyamatban. 

Ráadásul az EU ezzel végleg szembemenne azon tradíciójával, hogy még nem konszenzusos döntések esetén is egyhangúságra törekedjen. 

Ha a történet itt véget érne, már ez az érv is elegendő lenne – főként, mivel, ha egyhangú döntés szükséges ahhoz, hogy később minősített többséggel lehessen szavazni, akkor nyilvánvaló, hogy a javaslat nem fog átmenni. Ezt azonban António Costa és több tagállam is pontosan tudhatja. Így amikor Magyarország „kikerüléséről” beszélnek, valójában arról van szó, hogy Magyarország ne tudja vétóval megakadályozni a folyamatot. Ez már önmagában is rendkívül súlyos precedenst jelentene, hiszen, ha jogi trükközéssel ki lehet hagyni egyes tagállamokat a döntéshozatalból, azzal kvázi a tudatosan és direkt nehezen alkalmazható 7. cikkely üresedne ki – és a döntés így szinte rögtönítélő bíróság jelleggel születne meg.

Ha más tagállamok szemszögéből vizsgáljuk a helyzetet, világosan érzékelhető egyfajta sürgetettség Ukrajna támogatásának ügyében. Amennyiben a sürgős támogatás az érdekük, azt önmagában tiszteletben kell tartani. Ugyanakkor érdemes feltenni a kérdést: mennyire lenne bölcs döntés utólag visszatekintve, ha pusztán csatlakozási fejezetek megnyitása miatt az EU döntéshozatalát válságba sodornák?

Nyitókép: Ludovic MARIN / AFP