Új szezon, újabb politikai felfordulás Franciaországban: az előző kormányfő bukása és az újabb kinevezése, ezzel párhuzamosan az egész országot megrázó megatüntetések további szögeket vertek Emmanuel Macron elnökségének koporsójába.
Ha Franciaország, akkor közéleti válság – talán 1789 óta leírhatjuk ezt a kijelentést, ha vigyázó szemünket bármikor a nyugat-európai hatalomra vetjük. Emmanuel Macron a saját maga által jupiterinek megálmodott, az alkotmány szerint két ciklusra szabott, tízévnyi elnöksége hosszú végjátékában szerepel – és sokszor már csak statisztaként, nem főszereplőként. Bár még szűk két év van a következő elnökválasztásig, az eltelt nyolc év mérlege alapján állítható, hogy a francia valóság vastörvényein a nagy lendülettel és víziókkal érkező Macron sem tudott felülemelkedni – épp ellenkezőleg:
ő süllyed el a részben maga által előidézett, tartós káoszban.
Nehéz is meghatározni, hol vegyük fel a mostani történések fonalát, hiszen Macron elnöksége alatt minden történés egymásba fonódik, egymást erősíti. Emmanuel Macron 2022-ben a szavazók 58 százalékos támogatásával szerezte meg az elnöki címet Marine Le Pen előtt, de a néhány héttel utána tartott nemzetgyűlési választáson pártja elveszítette parlamenti többségét, és azóta sem tudta visszaszerezni. Ez megágyazott mindannak a vesszőfutásnak, amely azóta történt. A tavaly júniusi európai parlamenti választáson nagyot nyert a Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés, Macron Reneszánsz nevű pártja pedig épphogy megelőzte a szocialistákat és a radikális baloldalt. A felfordulást látva az államfő gyorsan előre hozott választást írt ki, amelyen aztán a korábbinál is gyengébb eredményt ért el a Reneszánsz,
a legtöbb voksot viszont Le Penék kapták.
Az eredmény újból olyan parlament lett, ahol sem Macron pártjának, sem a jobb-, sem a baloldali ellenzékének nem lett többsége, a három tábor közötti ellentétek pedig kibékíthetetlenek. Franciaország ebben a patthelyzetben leledzik több mint három éve, Macron egész második ciklusában.
Idén szeptemberben az elnök immár hatodik kormányfőjét fogyasztotta el 2017-es hatalomra kerülése óta. Franciaországban elnöki rendszer van, de
a mindennapi kormányzást, a kabinet összefogásának feladatát a miniszterelnök látja el, akit az államfők sokszor bábként használnak fel és el.
François Bayrou, Macron hetedik kormányfője decemberben került pozícióba, és háromnegyed évet bírt ki a tűzforró miniszterelnöki székben. Fő célja az volt, hogy lefaragja az ország növekvő költségvetési hiányát – a terveit azonban értelemszerűen nehéz lett volna keresztülvinni parlamenti többség nélkül, a kétoldali, kőkemény ellenzék össztüze közepette. Szeptember elején az 573 nemzetgyűlési képviselőből 364 megvonta bizalmát a kormányfőtől, ő pedig másnap beadta a lemondását Macronnak.
A bukás előtt álló Bayrou még üzent ellenfeleinek és tán az egész országnak: „Hatalmatokban áll megbuktatni a kormányt, de nincs erőtök a valóság eltörlésére. A valóság itt marad: a kiadások csak nőni fognak, az adósság máris elviselhetetlen terhe pedig csak még nehezebbé és még költségesebbé fog válni.” Igazat mondott: a francia államadósság a hazai össztermék 114 százalékán áll. Bayrou 44 milliárd eurós megszorítást próbált végigvinni a nyugdíjak befagyasztásától az egészségügy drágításán át két szabadnap eltörléséig – sikertelenül.
A vereség, a kudarc a politikai cselekvés velejárója, a francia történetben a kínos az, hogy Macron és emberei többedik nekifutásra követik ezt el:
újra és újra előkerül egy miniszterelnök, aki parlamenti többség nélkül, a kompromisszumra nem kész ellenzékkel szembesülve vereségre van ítélve.
Különösen abban a társadalmi szellemben, amelyben a kényelmetlen kormányzati törekvések elleni legkeményebb ellenállásra, akár a forradalomra, de minimum egy kiadós sztrájkra vagy zavargásra való hajlandóság a néplélek része. Ezt az utóbbi napokban is láthattuk: újabb hatalmas tömegtüntetések és sztrájkok sújtották Franciaországot a kormányfőbuktatás és az új miniszterelnök kinevezésének hetén.
Az új választott egy 39 éves, feltörekvő politikus, Sébastien Lecornu. A mérsékelt jobboldalról indult, a ma Köztársaságiaknak nevezett gaulle-ista tábor volt az otthona, de 2017 után csatlakozott a hatalomra kerülő Macron mozgalmához. Fiatal kora ellenére sok tapasztalatot szerzett: volt már környezetvédelmi, önkormányzati és tengerentúli ügyekkel foglalkozó miniszter is, az utóbbi három évben pedig a fegyveres erők minisztereként szolgált.
E szerepében végigkísérte az ukrajnai háború három évét, aktívan fellépett a francia védelmi politikában otthon és a nemzetközi színtéren egyaránt.
Lengyelországgal megegyezett Airbus katonai megfigyelő műholdak eladásáról, 2023-ban bemutatta a hadsereg pénzügyi forrásai megduplázásának ütemtervét, különös tekintettel a nukleáris arzenál erősítésére és a hírszerzés költségvetésének jelentős növelésére. Tavaly Német-, Olasz- és Lengyelországgal új cirkálórakéták fejlesztéséről állapodott meg.
A szeptember 9-én kinevezett kormányfő azt ígérte: szakít a múlttal, és nekifut a jelentős kihívásnak, hogy parlamenti többséget építsen a jövő évi költségvetés mögé. Kijelentette, hogy igenis képes lesz megállapodást kötni az ellenzéki pártokkal, „kreatívabb, technikaibb és komolyabb” hozzáállással fog tárgyalni. „Meg tudjuk csinálni, nincs járhatatlan ösvény” – mondta.
Első, kellemesen populista bejelentése az volt, hogy számos állami juttatást elvesznek a korábbi kormányfőktől a pluszfizetéstől a titkári és sofőri szolgáltatáson át a rendőri védelemig.
De hogy a megszorítások politikáját hogyan viszi keresztül kisebbségből az azt ellenző jobb- és baloldali ellenzéken, a francia politika nagy kérdése, ami talán a következő elnökválasztásig megválaszolhatatlan marad.
Múlt héten több százezren mentek az utcára, hogy Emmanuel Macron kormányzatának megszorítási tervei ellen tüntessenek. Több mint egy tucat szakszervezet egyesítette erőit a demonstrációra. De ez a tüntetés csak a folyománya volt az egy héttel korábbi, „Gátoljunk mindent!” jelszóval meghirdetett kormányellenes megmozdulásnak, amelynek során dühös tüntetők tüzet raktak, barikádot építettek, megbénítva a sztrádákat és a benzinkutakat, és a tömegközlekedést is szabotálták. Összecsaptak a rendőrökkel is. Egyes tüntetők a gazdagok megadóztatását követelték, mások fegyvergyárat vettek blokád alá. Palesztina ügye is a zászlajukra került: tömegek álltak ki a palesztinok mellett és Izrael háborúja ellen a francia utcákon. Sokan Macron lemondását követelték. A tüntetők ellen nyolcvanezer rendőr vonult fel, és kétszáz embert tartóztattak le.
Nyitókép: Anarchista diákok blokád alatt tartják az iskolájukat
Fotó: AFP/Geoffroy van der Hasselt
A Tisza eltörölné a védett benzinárat, a rezsicsökkentést, évi 1,5 millió forintba és 20 százalék feletti inflációba fájna minden magyarnak Magyar Péterék terve. Itt a Mesterterv legújabb adása.
A csoport kiemelte az ellenzék képviselői részéről tapasztalható verbális és fizikai erőszakot..
Mutatjuk a megcáfolhatatlan statisztikákat, a tényeket!
A digitális szokások átalakítására készül a kormány.
Az a politikus, aki a választások előtt menekülőutakat keres magának, inkább ne vezessen politikai közösséget. Interjú.
Az ellenzék sokszor hiszi, hogy az egybites szavazó, csak manipuláció áldozata.
„Itt van a Tisza Párt újabb óriási buktája” – mondta a külgazdasági és külügyminiszter.
Az Egyesült Államok alelnöke jövő kedden érkezik Budapestre.
Az első nyugati kormányfő, aki látogatást tesz a térségben az iráni háború óta.
