„Újságírók” és „propagandisták”: A MÚOSZ politikai előítéletek alapján szelektál az érdekvédelemben

„A tények viszonylag egyszerűek. A Mediaworks a Bors című lap különszámát tervezte több millió példányban, ingyenesen eljuttatni a magyar háztartásokhoz. A kiadvány a Tisza Párt adócsomagját mutatta be, éles hangon bírálva azt. Magyar Péter, a pártja nevében azonnali jogvédelmet kért a Fővárosi Törvényszéktől, arra hivatkozva, hogy a kiadvány hazugságokat terjeszt, és a választók megtévesztésével befolyásolja a kampányt. A törvényszék gyorsan döntött: a Bors Tisza-csomagról szóló különszámának terjesztését a fellebbezésre tekintet nélkül, azonnal megtiltotta.

A határozat indoklása szerint a Bors nem kérte ki a Tisza Párt álláspontját, és mivel a kiadványt több mint négy millió példányban terjesztették volna, egy későbbi helyreigazítás nem orvosolná a kárt: sem pénzügyileg, sem időben nem lenne reális újranyomni ekkora példányszámban a korrigált verziót. A törvényszék gondolatmenete arra a következtetésre jutott, hogy éppen a kampányidő rövidsége és a példányszám nagysága indokolja a terjesztés előzetes megtiltását. Magyarul: minél nagyobbat szólhat egy politikai tartalmú kiadvány, annál könnyebben lehet bírósági döntéssel elnémítani.

Ez már önmagában  is komoly vitaindító lehetne a jogállamiság mibenlétéről, hiszen a magyar és európai alkotmányos hagyomány eddig következetesen abban gondolkodott, hogy a sajtóval szemben utólagos felelősség érvényesül. Előzetes tilalomra csak a legritkább, szélsőséges esetekben – erőszakra uszítás, nemzetbiztonsági kockázat – került sor. Ehhez képest most egy olyan politikai vitairat terjesztését állította le a bíróság, amely egy ellenzéki párt vélt gazdaságpolitikáját bírálja.

Nem véletlen, hogy sokan megszólaltak az ügyben, a sajtó szabadságát féltve, és az sem volt meglepő, hogy a politikusi vélemények nagyjából a pártelkötelezettségek mentén alakultak. A történet azonban a MÚOSZ belépésével szintet lépett: a magára előszeretettel a sajtóvilágban a legnagyobb érdekvédelmi szervezetként hivatkozó társaság a közlemény elvi bevezetőjére korlátozta  elvi állásfoglalását, miszerint újságíró-szervezet nem támogathat lapbetiltást, mert a sajtószabadság alapjog. Néhány sorral később már azt olvashatuk: »aki álhíreket gyárt és terjeszt, az nem újságíró, hanem propagandista, akire nem vonatkozik a sajtószabadság védelme”, és „rendkívüli helyzet rendkívüli intézkedést kíván«.

Vagyis a hagyományosan kormánykritikus MÚOSZ már egy a sajtószabadság alapkérdéseit érintő elvi állásfoglalásban sem tud előítéletein felülemelkedni, és a nyilvánosság szereplőit »valódi« újságírókra és »álhírterjesztő« propagandistákra osztja fel. A balos sajtóguruk körében nem előzmények nélküli ez a megkülönböztetés – oda viszont most jutottunk el, hogy utóbbiak tekintetében már a sajtószabadságot  és így a demokratikus diskurzus alapjait védő alapvető elvek sem vonatkoznak.

Ez az érvelés két ponton is erősen problémás. Az első nyelvi-szemantikai: a »propagandista« kifejezés nem jogi kategória, hanem politikailag terhelt bélyeg. Nincs rá egzakt  definíció, nincsenek hozzá objektív szakmai mércék. Ma az egyik oldal használja a másikra, holnap fordítva. Aki ma »propagandista«, az holnap »fontos közéleti véleményformálő« lehet – attól függően, ki mondja és milyen táborból. Minderre rengeteg példát találunk az elmúlt évek magyar sajtópolémiáiból. Ha egy szakmai szervezet erre a címkére építve kezd el különbséget tenni azok között, akikre szerinte vonatkozik a sajtószabadság, és azok között, akikre nem, azzal nem a szakmai minimumot védi, hanem politikai szűrőt alkalmaz.

A második pont a kettős mérce. A bírósági indoklás – a MÚOSZ által is hivatkozott –   kulcseleme, hogy a Bors nem kérte ki a Tisza Párt véleményét, nem mutatta be az érintett fél álláspontját. Ezt most hirtelen olyan alapvető szakmai hibának minősítik, amely egy lap terjesztésének megtiltását alapozza meg. Ez ugyanabban az országban történik, ahol nap mint nap jelennek meg »elvi alapú«, a téma több szempontból körbejárását meg sem próbáló kormánykritikus cikkek (a teljesség igénye nélkül érdemes kiemelni  444-et, a HVG-t és a Magyar Hangot), amelyek súlyos állításokat fogalmaznak meg kormányzati szereplőkről vagy intézkedésekről anélkül, hogy megpróbálnák megismerni az érintett minisztérium vagy politikus szempontjait.  A MÚOSZ soha nem mondta ezekre, hogy »propaganda«, és hogy a sajtószabadság rájuk nem terjed ki, úgy tűnik az újságírói rang olyasmi, amit ők osztogatnak.

Ha következetesek lennénk, akkor vagy azt mondanánk: minden publicisztika és kampányjellegű tartalom esetén követelmény a teljes, mindkét fél álláspontját részletesen bemutató körkérdezés – ekkor azonban a magyar közélet ismert orgánumainak jó része bajba kerülne –, vagy elfogadjuk, hogy a politikai vita természete olyan, amilyen: sarkos, időnként igazságtalan, nem mindig precíz. De azt nem tehetjük meg, hogy amikor a kormányoldalhoz közelebb álló lap bírál ellenzéki szereplőt, akkor hirtelen a »válasz hiánya« és a »megtévesztés« lesz a betiltás alapja, miközben máskor ugyanezt normális működésnek tekintjük.

A MÚOSZ közleménye emellett gondosan hallgat egy fontos tényről: a Tisza Pártnak hónapok óta meg lett volna a lehetősége, hogy saját adó- és költségvetési programját részletesen, közérthetően és hitelesen bemutassa. Nem titok, hogy a párthoz köthető szereplők – köztük Tarr Zoltán, Dálnoki Áron és Ruszin-Szendi Romulusz – utaltak az adóterhek növelésére, ne is beszélve a régi baloldali közgazdasági nómenklatúra párt körül mozgó képviselőire.  A gazdasági terveket meg sem kísérelte feltárni a kormánykritikus (és így a propagandavádak felett ab ovo álló) sajtó, ahogy ezt korábbi cikkünkben  bemutattuk.

Ebben a helyzetben legalább annyira beszélünk politikai vitáról – arról, hogy a választók mit gondolnak az adó- és jóléti ígéretek hitelességéről –, mint »totális hazugságokról«. A bíróság döntése így nem pusztán jogtechnikai aktus, hanem nagyon is valós beavatkozás a politikai versenybe. Nem egy lezárt, visszatekintő értékelésről van szó (ahol egy cikket utólag helyreigazításra köteleznek), hanem arról, hogy egy anyag előzetes cenzúra miatt nem juthat el az emberek postaládájába. A »rendkívüli helyzet rendkívüli intézkedést kívánt« fordulat, amelyet a MÚOSZ is átvett, veszélyesen ismerős logika: mindig lesz olyan politikai szituáció, amelyet valaki rendkívülinek érez. Ha egyszer elfogadjuk, hogy egy ellenzéki párt és hozzá közel álló média »rendkívülinek« minősít valamely kormányközeli lapot, és ezért annak már nem jár a sajtószabadság védelme, akkor mi akadályozza meg, hogy holnap a másik oldal nevezze rendkívülinek az ellenzéki sajtó működését?

A média sokszínűségéhez a vitatott cikkek is hozzátartoznak, gyakran épp azok jelentik a lényegét. A tét nem az, hogy tetszik-e a kiadvány, hanem az, hogy elfogadjuk-e: Magyarországon egy politikai szempontból bizonyos körök számára kellemetlen sajtótermék terjesztését bíróság leállíthatja, és ezt a »sajtó szakmai szervezete« a valódi újságírók győzelmeként ünnepelheti.

Az újságírói érdekvédelem lényege nem az, hogy eldöntse, ki »jó« újságíró, hanem az, hogy megvédje a szakma működési feltételeit – még akkor is, ha az adott újságíró nézetei vagy munkája nem tetszik a szervezet vezetőinek. Ezzel valójában azt mondja: »csak a hozzánk ideológiailag közel álló sajtót tekintjük sajtónak«. Az érdekvédelem logikája mindig úgy működik, hogy »Ha ma ezt vele meg lehet tenni, holnap bárkivel meg lehet.« Ez pedig rövid úton a szerep teljes kiüresedéséhez vezet.

Érdekes megnézni a külföldi példákat: Nyugat-Európában ilyen jellegű példák maximum ellenséges országok (orosz, iráni) állami médiumai vagy influenszerek esetén fordultak elő (akkor is éles vitákat kiváltva), arra, hogy politikai nézetek alapján kirekesztették az újságírók nagy többségét, nem találunk precedenst. (Ha végignézzük a kormánykritikus sajtótermékek e tárgyban tett megnyilvánulásait, nyilvánvaló, hogy a »propagandista« címke itthon minden a kormánnyal nem ellenséges újságírónak kijár.)

Aki komolyan gondolja a sajtószabadságot, annak nem az a feladata, hogy kijelölje a »jó sajtó« és a »rossz sajtó« határát. Nem az, hogy megmondja, ki újságíró és ki propagandista, és az utóbbiakat kivezesse az alapjog védelme alól. Hanem az, hogy következetesen ragaszkodjon az elvekhez: mindenki szólhat – utána pedig mindenki felel a szavaiért. A MÚOSZ most nem az elveket védte, hanem a saját politikai ízlését érvényesítette. Ezzel pedig nem a kormánypárti sajtót »büntette«, hanem egy olyan kaput nyitott ki, amelyen holnap akár mások is beléphetnek.

Az erkölcsi mérce bevezetése azért is veszélyes, mert szelektív: a MÚOSZ nem kérte számon az elveket a zsoltibácsis sejtetgetések idején, azt pedig nem nehéz elképzelni, mit reagáltak volna, ha ott is statáriális letiltás történik. 

A »nagymúltú érdekvédelmi szervezet« most mégis a legdurvább eszközt veszi védelmébe, és mellé olyan retorikát választ, amelyből kiderül: a szervezet ma inkább politikai intézmény, mintsem szakmai védőernyő. Azokat tekinti »valódi újságírónak«, akik közel állnak a saját értékközegéhez, másokat propagandistának bélyegez, és e bélyeg alapján már a sajtószabadság keretén kívül képzeli el őket. Egyik oldalról számon kér és indokoltnak látja a jogi tiltást, másoknál a sajtószabadságot fetisizálja. Ez a hozzáállás hosszú távon nem a »jó újságírást« erősíti, hanem azt a gyanút, hogy a sajtószabadság csak bizonyos irányban érvényes. Ez súlyosbítja a polarizációt és tovább rombolja a média már egyébként is nagyon gyenge tekintélyét.

Léteznek kevésbé drasztikus, a közvéleményt jobban szolgáló eszközök is. Gyorsított helyreigazítási eljárás, amelyben napokon belül döntés születik, és a helyreigazítást ugyanabban a terjedelemben és felületen kell közölni, mint az eredeti cikket. Kötelező válaszadási jog, amely szerint ha valakiről milliós példányszámban jelenik meg támadó közlés, akkor az érintett ugyanolyan súllyal mutathatja be a saját álláspontját. Független tényellenőrző műhelyek, amelyek – pártoktól és államtól függetlenül – minősítik a kampányállításokat, de nem tiltják meg, hogy azok eljussanak az emberekhez. És végső soron: médiatudatosság, kritikus gondolkodás, amelyre a modern demokrácia épülni tud.

A sajtószabadság valódi próbatétele soha nem azoknál a tartalmaknál van, amelyekkel egyetértünk. Hanem azoknál, amelyek irritálnak, amelyek túlzónak tűnnek, amelyekről úgy érezzük, »túl messzire mennek«. Ha ezekre is azt mondjuk: joguk van megszólalni, és ha hazudnak, utólag számon kérjük rajtuk – akkor beszélhetünk komolyan vett szabadságról. Ha viszont minden politikai konfliktusra az a reflex, hogy a másik oldal médiáját propagandistának minősítjük, és örülünk, amikor bírósági tiltás állítja meg a terjesztést, akkor a sajtószabadság lassan nem alapjog lesz, hanem olyan privilégium, amelyet éppen az aktuálisan hangosabb szereplők osztanak egymás között.”

Nyitókép forrása: Transzparens Újságírásért

***