Háromszázötven éve, 1675-ben protestáns, főleg magyar kálvinista prédikátorokat ítéltek gályarabságra a Habsburgok, ami felkavarta az európai közvéleményt. Mi vezetett idáig, és hogyan zajlott a magyar történelem egyik különleges fejezete?
Kerek évfordulóhoz érkezett a gályarabságra ítélt protestáns prédikátorok története. Csorba Dávid irodalomtörténész, teológus, muzeológus kutatási témája a nemzetközi protestantizmus és a 16–17. századi magyarság könyv- és művelődés- története, őt kérdeztük az 1600-as évekbeli, megrázó és legendás történet hátteréről.
1648-ban véget ért az első világháború előtti legnagyobb összeurópai konfliktus, a harminc- éves háború, amelyet katolikus és protestáns szövetségek, majd országok és régiók vívtak egymással, számos vallási eredetű problémát a felszínre hozva. Magyarországon ez időben több béke köttetett, amely a protestánsoknak adott szabadságjogokat – foglalja össze a kutató. Az egyik békekötést követően Kassára költözhettek a katolikusok, és azonnal jezsuita iskolát hoztak létre. Az ezt követő húsz évet a hitviták korának nevezik, „amikor a felekezetek írásban és szóban heves indulatokkal vívták küzdelmeiket olyan kérdésekről, hogy melyikük képviseli az igaz vallást, vagy épp ki az oka a háborúnak”.
1669-ben napvilágot látott egy kiadvány Sámbár Mátyás tollából, amely általában elvitatta a protestánsoknak adott vallásszabadságot. A Habsburgok 1670–71-ben felszámoltak egy nemesi felkelést, fej- és jószágvesztésre ítélték az ország zászlósurainak javát. A kormányzat a magyar területekre átmeneti igazgatási rendszert vezetett be, az interregnum idejére vésztörvényszéket állított fel, s célként fogalmazta meg a magyar lázadás szálainak felgombolyítását.
A Wesselényi-összeesküvéshez köthető vármegyei szintű tanúkihallgatásokat az 1673–75-ben folyó pozsonyi perben fogták össze: protestáns papokat és tanárokat idéztek be, azzal vádolva meg őket, hogy a nemesi felkelés támogatói, sőt mediátorai voltak. Csorba Dávid leszögezi: „Akkor is sejtették, ma pedig már bizonyított tény, hogy koholt vádak, hamisított bizonyítékok mellett a jogszokással ellentétes vizsgálat és ítélethozatal történt. Tehát mai fogalmaink szerint a pozsonyi per koncepciós per volt, az áldozatokat ártatlanul ítélték el.”
Az átfogó habsburgi tisztogatás volumenét jelzi, hogy a Magyar Királyság teljes területére kiterjedt a vizsgálat. Az etnikailag magyar, szlovák és német evangélikus és református lelkészek, tanítók, akkori szóval az akatolikus egyházi rend, „mai szóval a protestáns középosztály, értelmiség kivizsgálását végezték precíz és részletekbe menő utánajárással”. Az éppen végzett egyetemistától a sokat szolgált papon, esperesen, püspökön át a teológiai doktorig mindenkit beidéztek, a legfiatalabb 26, a legidősebb 75 éves volt.
„A nagyurak támogatása, mecenatúrája nélküli réteget szalámitaktikával gyengítették. Először a szolgálati helyükön próbálták megijeszteni, lemondatni, elüldözni a papokat, ha nem ment, akkor a községet zsarolva igyekeztek tanúvallomást kicsikarni ellenük. Majd vármegyei szinten összegezték és országos szintre emelték a közös vádakat, úgymint törökkel cimborálást, katolikus papok elleni atrocitásokat, felségsértést” – magyarázza a kutató.
Pozsonyba a jegyzőkönyv szerint előbb körülbelül 300, majd 500 személyt idéztek be, sokszor csak a helység nevét megjelölve. E szerint több mint 700 értelmiségit üldöztek, vegzáltak, de a végső per helyszínén megjelent protestánsok száma ennél jóval alacsonyabb lehetett: az 1674-es eljárásban 120 főről szól a feljegyzés.
A beidézett értelmiségiek a bizonyítékokba nem tekinthettek bele, az ügyvédeik nem léphettek fel érdekükben, a vizsgálati fogság veréssel, zaklatással zajlott. Az ítélethozatal előtt háromféle utat kínáltak fel a bírák: véget ér a per, ha külföldre mennek, ha magyar földön lemondanak az egyházi állásukról, vagy ha katolizálnak.
Hogy mi lett a vége? A legkitartóbbakat, mintegy 70 főt fogva tartottak, méghozzá a Wesselényi-felkelés után lefoglalt, kiürített várak börtönében, s mintegy másfél évig dolgoztatták őket többszöri kihallgatással, zsarolással. „Az evangélikusok könnyebben szabadulhattak: a német vagy szlovák nyelven szolgálók a határ túloldalán folytatni tudták munkájukat. De mit tehetett egy magyar nyelvű közösséget szolgáló református tudós pap vagy tanár?” – teszi fel a kérdést Csorba Dávid, majd idézi: „A nagy világon e kivűl / Nincsen számodra hely”. Akik nem voltak hajlandók élni a felkínált lehetőségekkel, azokat szoros őrizetben, titokban mellékutakon, éjjeli gyalogmenetben lehajtották a fiumei kikötőig.
A gályarabok írásai körülbelül 250 érintett személyt említenek, a pozsonyi jegyzőkönyvben 73 evangélikus és 47 református ember szerepel, az utolsó útra 70 főt indítottak, de hagytak hátra belőlük hazai börtönökben is, például a horvát tengerparti Frangepán-kastély tömlöcében. Végül 38 protestánst adtak el Nápoly kikötőjében, köztük már halottak nevét is rögzítve. A dél-itáliai hajókról 26, a szádrévi börtönből 4, a várakból 10 fő szabadult élve.
Összesen tehát 40 prédikátor és tanító élte túl a borzalmakat, négyötöd részben református felekezetűek. 10 fogoly egyből hazatért, 30-an Svájcban kaptak menedéket. Közülük 15 fő, a gyengélkedők Zürichben maradtak másfél évet, a többiek külföldi vándorlásba kezdtek, hogy „a nagyhatalmakat rábírják a jogi igazságtételre, és támogatást szerezzenek a szabadon bocsátás pénzügyi feltételeinek rendezéséhez”. Az egyik csoport német és dán fejedelmeket keresett fel, a másik a holland és az angol parlament előtt tartott beszámolót. 1678 augusztusára tért haza az utolsó gályarab is szülőföldjére, négy és fél év viszontagságai után.
Az irodalomtörténész megdöbbentő esetet is közöl: amikor az egyik elítélt, Krasznai Mihály hazatért, a felesége nem ismerte fel, és kérte, hogy nevezzen meg olyan esetet, történetet, amit egyedül ők tudhatnak, csak azt követően mutatta be a férjének a lányukat, akit még csecsemőként látott.
Megjegyzi: a protestáns egyháztörténet nem véletlenül használja az 1671–81-es vészkorszakra a gyászévtized nevet, az azt követő száz évre pedig a vértelen ellenreformáció fogalmát. A tudós hangsúlyozza, hogy az államérdeknek megfelelt volna, ha csak az „egy ország, egy király, egy vallás” francia elmélete megvalósul, de ennek épp az ellentéte történt: az 1781-es türelmi rendelet után szinte a semmiből gombamód nőttek ki száműzöttnek, felszámoltnak hitt protestáns közösségek.
Ahogy 1849 vértanúi sem csak az aradi tábornokok, hanem a megannyi névtelen ember is, aki átélte az üldöztetést, besorozást, megfigyelést, ahogy 1989. június 16-án a Hősök terén álló hat koporsót is a 301-es parcella több száz áldozatával és a számolatlan megnyomorított élettel együtt kell látni, úgy a negyven hithű, kitartó élő mártír sorsa is csupán a jéghegy csúcsa – hangsúlyozza Csorba Dávid. Az ő szenvedéstörténetüket megismerhette a világ, ezáltal a százévnyi vallási türelmetlenség idején méltatlanul üldözöttek és megnyomorítottak szimbólumává is lettek.
Hogy mit lehet tudni a gályarabok munkakörülményeiről? Hogyan telt egy napjuk? „A perben elítélt papok az emlékező írásaikban elsősorban a magyarországi fogságukról, a jogfosztott, megalázott életükről írtak hosszan. Az értelmetlen földmunkáról, a katolikus misére rángatásról, a bottal verésről, a lóval tiportatásról, a föld alatti börtönben rabláncon töltött hónapokról, az étlen- szomjan tengődésről, az idősebb vagy gyengébb társak szenvedéséről és haláláról – sorolja a kutató. – Az ítélet után a kitartókat egy hónap alatt hajtották le a tengerig, a hajóutat követően pedig újabb egy hónap alatt az Appennineken kellett átkelniük. Utóbbi feleakkora útvonal volt, de kétszer magasabb hegyeken vezetett át, embertelen körülmények és katonai vegzálás kíséretében.”
A magyarországi börtönökben és a gyalogmenetek során is sokan hullottak el.
A dél-itáliai tengereken zömmel a hajókhoz kötve éltek a rabok.
Érdekes esetekről is hallunk: Jablonczai Jánosék hajója egy Szicília melletti tengeri csatában találatot kapott, majd a part felé menekülve elsüllyedt. A túlélőket összeszedték, és a kikötői műhelyekben készíttettek egy új hajót, velük ácsoltatva a gerendákat. Aki megbetegedett, és a rabkórházban rendbe szedték, mehetett vissza a padhoz. A gályarabság életfogytiglan tartott, onnan nem volt szabadulás: a rablajstromból csak akkor húzták ki az embert, ha beírták a halottak könyvébe – halljuk a kegyetlen valóságot.
Végül egy holland admirális, Michiel de Ruyter szabadította ki a hitvalló protestánsokat. A nápolyi öbölben tartózkodókat 1676. február 11-én, a szádrévi börtön lakóit május 2-án engedték ki, időközben a magyar földön raboskodók is visszanyerték szabadságukat. „Ruyter a holland haditengerészet és hadtörténet legnagyobb alakja, aki nemcsak az angol, a spanyol és a francia armada legyőzésével írta be magát a történelembe, hanem emberi kiállásával is” – ismerteti a kutató.
Az admirális 1675 végén spanyol szövetségben harcolt a Szicíliát meghódítani szándékozó franciák ellen. Egyik hajólelkésze tudomást szerzett arról, hogy a spanyol gályarabok között protestáns lelkészek is vannak. Ruyter nem szegezett hajóágyút Nápoly városának, hanem diplomáciai tárgyalások sorával érte el, hogy a még életben lévő magyarországi papokat és tanítókat átvehesse a hajóira. Az öbölben csónakokon érkező gályarabok zsoltárokat énekelve érkeztek az admirálishoz, ő pedig együtt vacsorázott velük.
A köszönetnyilvánítást elhárította, mivel tettét keresztyén emberi kötelességként értelmezte,
ahogy erről Kocsi Csergő Bálint gályarab beszámolója tudósít.
Amikor az egykori rabok már Zürich felé tartottak, az admirális egy ütközetben meghalt. Állami temetést kapott, amit rézmetszetes képen örökítettek meg az életéről szóló kiadványban. Hatalmas márvány síremléke az amszterdami Nieuwe Kerk templomban ma is látható, a magyar peregrinus diákok az elsők között rótták le kegyeletüket ott.
„A rabok olyan isteni csodának tulajdonították a szabadulásukat, mint amikor az ószövetségi leírás szerint Dániel próféta az oroszlánok verméből sértetlenül távozott. Erről szólnak köszönőleveleik, előadásaik és beszédeik” – osztja meg Csorba Dávid. A külföldön szabadulók sokszor elmondták történetüket, mégpedig azokban az egyetemi központban – Utrechtben, Leidenben, Londonban –, ahol tizenöt évvel korábban tanultak. A beszédeket angolul, németül, hollandul, franciául, latinul kiadták, nemegyszer rézmetszetekkel. Magyarországra ezekből a kiadásokból ritkán jutott példány; az egykori rabok kéziratos munkái is másolatokban terjedtek.
„Minden túlélő hazatért, de
a vallásuk miatt zaklatott és elítélt lelkészek soha nem kapták meg az elégtételt:
a meghozott ítéletet nem érvénytelenítették, priuszuk maradt. A kegyeletteljes főhajtást 1991. augusztus 18-án II. János Pál pápa tette meg Debrecenben az egyháza képviseletében.”
A hitvalló prédikátorok igen tevékenyek maradtak: többnyire a régi gyülekezetükben, legalábbis az egyházmegyéjük területén dolgoztak tovább. Volt, aki templomot épített, volt, aki esperes lett, másnak ötvenévesen gyereke született. A gömöriek még Svájcban új „személyigazolványt” kértek: közös pecsétjük egy gályát ábrázolt. Ha levelet írtak külföldre, ezzel pecsételték le, és mindenki aláírta. A Svájcba és Németalföldre küldött köszönőleveleiket barátaik, házigazdáik megőrizték, és unokáik lemásolták. Amikor a gályarabok fiai, unokái, majd dédunokái külföldre mentek, a támogató- és ajánlóleveleik alján ott állt az aláírásnál, hogy kinek a leszármazottai. Zürichben azok fogadták őket szállásadóként, akiknek az ősei egykor a gályarabokat látták vendégül. A lelkészcsaládok és gyülekezeteik még a 19. század végén is személyes tárgyakat őriztek hitvalló őseiktől: könyvet, emlékpénzt, szelencét. Több dunántúli községben, például Kocson, Ácson, Tatán és Mezőőrsön máig abból a kehelyből vesznek úrvacsorát a konfirmandusok, amelyet a visszafogadó gyülekezet készíttetett mártírsorsú lelkésze hazatérésekor, vagy amiből korábban ő maga szolgáltatta ki a bort – foglalja össze a teológus.
A gályarabok leszármazottai máig számontartják a felmenőiket. A 19. század végén, amikor Debrecenben a gályaraboknak emlékoszlopot állított egy adakozó, megszaporodtak a vallomások a városi lapokban. Leszármazottak tettek felajánlásokat: a keszthelyi új templom harangját is egy gályarab utódja ajánlotta fel, ezt jelzi a harang felirata és rajza a gályáról.
Több kutató, mint Harsányi István és Szimonidesz Lajos, a családi örökséget ápolta a gályarab- emlékek feltárásával. Írók, mint Harsányi Zsolt vagy Szabó Magda, szépprózában állítottak emléket a felmenőiknek. Művészek, mint Réthy Lajos, tudósok, mint Bagdy Emőke, és lelkészek, mint Czeglédy Sándor vagy Csiha Kálmán, tettek hitet őseik ereje és hite mellett.
„Az utóbbi százötven év emlékezései kiléptek a gyülekezeti, majd az iskolai keretek közül, és a felekezeti kereteket is átlépő emlékező beszédek visszatérő eleme lett a gályarabok hitére mint lelki kenyérre tett utalás.
A gályarabok hite szerint ők Krisztus szenvedésének voltak társai,
és az azóta eltelt háromszázötven év alatt a keresztyén embereknek sokszor ez adott erőt, hogy a megtartó Isten munkáját lássák a hétköznapok küzdelmeiben vagy a történelmi kataklizmák megtapasztalásakor, hogy ebbe a hitbe fogóddzanak életükben s halálukban” – összegez Csorba Dávid.
Nyitókép: Nápoly kikötője a kora újkorban
Fotó: Wikipédia
Ismert, a Tisza Párt akár börtönbüntetéssel is fenyegetheti azokat a lapokat és újságíróit, amelyek bármilyen anyagot is publikáltak Tarr Zoltán és a Tisza-adó botrányának ügyében.
Mégis miben reménykedtek, ballib médiamunkások? Nem látjátok, hogy jutalmul ti is csak megvetést, lesajnálást kaptok ettől az ideggyenge, nárcisztikus sráctól?
Sajnálják az ártatlanokkal kegyetlenkedő antifát.
Az egyik ügyvéd figyelmeztetett, ha ez megtörténik, nem lesz elegendő börtön Ukrajnában.
„Az amerikai zászló az Egyesült Államok legszentebb és leginkább tisztelt jelképe, amelynek megszentségtelenítése különösen és eredendően sértő, valamint provokatív” – olvasható a Fehér Ház által kiadott részletes magyarázatban.
Szeptemberig olasz börtönben marad a merénylet gyanúsítottja.
Az Európai Bizottság elnöke természetesen csak az üzlet előnyös oldalát mutatta be.
A város adóssága így mintegy 70 milliárd forintra tehető, év végére kritikus helyzet alakulhat ki.
