Nigel Farage: Kicsoda Mr. Brexit, aki újra megrengeti a brit politikát?

Nagy-Britannia egy új politikai korszak kapujában áll. A friss közvélemény-kutatások szerint Nigel Farage és pártja történelmi eséllyel pályázik arra, hogy átvegye az ország vezetését. A legújabb számok alapján pedig arra is jó esély mutatkozik, hogy a Reform UK elnöke legyen a Downing Street 10., a miniszterelnöki rezidencia következő lakója.

A Konzervatív Párt összeomlása, a bevándorlás, a kulturális identitás és az LMBTQ-ügyek körüli társadalmi feszültségek, valamint a baloldali kormányzatot övező, egyre nagyobb elégedetlenség mind hozzájárultak ahhoz, hogy ez a sokszor eltemetett politikai szereplő újra reflektorfénybe kerüljön, és erősebb legyen, mint valaha.

Farage támogatói számára nem csupán egy szókimondó politikus, hanem a brit nép hangja. Olyasvalaki, aki a parlamenti elit és a brüsszeli bürokrácia helyett azokért az emberekért emel szót, akiket a liberális felső és középosztály, illetve a baloldali média hosszú ideje lenéz. Baloldali ellenfelei szerint megosztó, szélsőséges, populista és kirekesztő, jobboldali kritikusai ugyanakkor úgy vélik nem elég bátor, szakmailag felkészületlen, összeférhetetlen és sznob. Ennek ellenére a brit választók egyre nagyobb hányada benne látja a politikai korrektség és bevándolópártiság egyetlen alternatíváját.

Az európai elit ostora

Nigel Farage politikai karrierje kezdetben egyáltalán nem ígérkezett különlegesnek: ugyan 1978-tól, 14 éves korától tagja volt a Konzervatív Pártnak, de nem volt elkötelezett támogatójuk. 1982 óta dolgozott a pénzügyi szektorban, a Cityben, amikor 1992-ben komolyabban elkezdte érdekelni a politika.

Már ekkor az euroszkeptikus hozzáállása jelentette a fő motivációt ahhoz, hogy kilépjen az Európai Uniót megalapító Maastrichti szerződést aláíró konzervatívok sorából.

1993-ban, továbbra is üzletemberként, az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) alapító tagja lett.

Akkoriban még talán maga Farage sem hitte, hogy az Európai Unióból való kilépés egyszer valósággá válhat a Egyesült Királyság számára. Azonban az elsők között volt, akik elkezdtek dolgozni ezért a célért.

1999-től összesen négy cikluson keresztül – 2004-ben, 2009-ben és 2014-ben is újraválasztották – az Európai Parlamentben tevékenykedett azért, hogy hazáját kivezesse az európai államszövetségből.

Megnyerő egyéniségével és szónoki képességeivel gyorsan feltűnést keltett a hazai és az európai közéletben, támogatói mellett pedig az ellenfelei is sokasodtak.

Az EP-ben tartott szókimondó felszólalásaiban képes volt hangot adni a növekvő brit elégedetlenségnek,

Farage egy évtizeden át következetesen küzdött a Brexit ügyéért, a brit nemzeti önrendelkezésért, szemben az angol politikai elit túlnyomó többségével.

A mainstream politika és a közmédia egyaránt a „söröző és szivarozó, szalonrasszista úri osztály” kétlábon járó karikatúrájaként igyekezett ábrázolni. Ez hosszú távon azonban visszafelé sült el.

Több elemző szerint is azzal, hogy azt sugallták róla, hogy nem ért a politikához, épp azok szemében tették szimpatikussá, akik szerint nem volt baj, ha valaki kívül áll az őket folyamatosan cserben hagyó rendszeren. Sokak szemében épp ezzel a karakterrel vált hitelessé, amelynek a varázsa mára még erősödött is.

Az első nagy pillanat: a Brexit arca

2016-ban bekövetkezett az, amit korábban a politikai és médiaelit egyaránt lehetetlennek tartott: a britek többsége a kilépésre szavazott. Habár a hivatalos kampány élén a Konzervatív Párt vezető figurái, Boris Johnson és Michael Gove álltak, a Brexit valódi arca a legtöbb brit szemében mégis Nigel Farage volt. Ő volt az, aki már évek óta napirenden tartotta a hazai elit számára kényelmetlen témákat:

• az EU centralizációját,
• a brit ipar leépítését,
• a kelet-európai munkaerő dömpingjét és
• az ellenőrizetlen bevándorlás negatív következményeit.

Kampányában következetesen hangoztatta, hogy nemcsak a határok, hanem a törvényalkotás és a gazdaság felett is „vissza kell venni az irányítást”.

A munkásosztálybeli szavazók, a kisvárosi britek, a mezőgazdaságból élők és a hagyományos családmodell hívei tömegével csatlakoztak a kilépéspárti táborhoz, részben azért, mert Farage kertelés nélkül képviselte az érdekeiket.

A Brexit népszavazás 2016. június 23-ai sikere ugyan egy történelmi megerősítés volt Farage számára, ám ez paradox módon nem járt politikai haszonnal sem az ő, sem pártja szempontjából: neki nemhogy miniszteri bársonyszéke, még parlamenti mandátuma sem volt.

Kilépve a rivaldafényből

Választások hiányában Farage nem tudta meglovagolni a Brexit sikerét, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a kampányba belefáradt közvélemény nem akar több figyelmet szentelni neki.

Nem sokkal a referendum után az EP-ben elmondta a búcsúbeszédét – nem érezte szükségét, hogy továbbra is ott tevékenykedjen –, amelyben úgy fogalmazott:

Ebben az évben ismerkedett meg az Egyesült Államokban Donald Trump későbbi amerikai elnökkel.

A következő hónapokban igyekezett megakadályozni, hogy a brit politika vezető szereplői elszabotálják a referendum eredményét, de a pártpolitikából fokozatosan visszavonult, a 2018-as választáson nem is indult.

2017-ben a politikus az LBC rádiócsatornán kapott egy saját talk showt, amelyet nagy sikerrel vezetett 2020-ig. Ugyanebben az évben a Fox News csatorna politikai kommentátora is lett. 2018-ban kilépett a UKIP-ből, miután azzal vádolta meg az új vezetést, hogy a szélsőjobboldallal kacérkodik, és a párt több tanácsadójával, illetve politikusával is összerúgta a port.

Új színekben, újra a porondon

Farage visszavonulása nem tartott sokáig: a következő évben a Brexit Párt egyik új húzóneveként tért vissza a közéletbe.

Bulldogként harapott rá Theresa May kormányának bénázásaira és élesen kritizálta az uniós kilépés elhúzódását.

A párt ennek köszönhetően elsöprő sikerrel győzött a 2019-es európai parlamenti választásokon, megmutatva, hogy a Brexit mögött álló társadalmi erő továbbra is aktív, és ami a fő: dühös.

Farage egyértelműen a konzervatív kormányokat okolta azért, hogy a szigetország képtelen volt kiaknázni a Brexitben rejlő gazdasági lehetőségeket, és az üzenet sok elégedetlen brit szavazónál célba talált. A választási győzelem után nem sokkal hivatalosan is átvette a párt irányítását, végképp elfelejtve az uniós csatateret.

Az Egyesült Királyság végül 2020. január 1-jén távozott az EU-ból, ezzel pedig Farage számára is lezárult egy korszak.

Szűkre szabott hazai pálya

A Brexit Párt 2021-től Reform UK néven folytatta működését – politikai pártból pedig rendhagyó módon szűk körű részvénytársasággá alakulva -, ezzel is jelezve, hogy a Brexit témája helyett igyekeznek új kihívásokra koncentrálni: egyre inkább

• az illegális migráció megállítása,
• az adócsökkentés,
• a woke-ideológia kiszorítása az iskolákból és közintézményekből, valamint
• a közrend helyreállítása került a fókuszukba.

Farage pártja ezzel a váltással már a középosztály, a kisvállalkozókat és az identitáspolitika tévútjain járó Munkáspártból egyre inkább kiábrándulók felé is nyitni kívánt.

Azonban úgy tűnt, hogy Farage 2021-re belefáradt az ellenzéki politizálásba. A Brexit végig vitelével ő is kezdett azon a véleményen lenni, hogy beteljesítette a küldetését, és miután rövid ideig kacérkodott azzal, hogy 30 év után visszatér a torykhoz, bejelentette:

Ettől kezdve, főleg a konzervatívok egyre gyászosabb szereplésével, folyamatossá váltak a találgatások a brit belpolitikában: vajon mikor tér vissza a Mr. Brexit néven emlegetett politikus?

Újra a pilótafülkében

Az idő 2024-ben érkezett el ismét Nigel Farage számára, a visszatéréshez hiányzó kezdőlöketet pedig egy teljesen váratlan dolog adta meg:

A közvélemény-kutatási adatok tetszésindexének meggyőző növekedését mutatták, így júniusban a politikus bejelentette a visszatérését a Reform UK élére, és jelezte, hogy megméreti magát a pártot a 2024-es választáson.

Júliusban pedig életében először Nigel Farage – igaz, a jobboldali kritikusai szerint egy másik, időközben visszavont jelölt kemény munkájába beejtőernyőzve – egyéni képviselői mandátumot szerzett a brit parlamentben.

Utolsókból lesznek az elsők?

Bár a választásokon mindössze a harmadik erőként végzett, Farage pártja – kihasználva a toryk teljes összeomlását és a Munkáspárt, illetve Keir Starmer miniszterelnök példátlan, külső és belső botrányokra visszavezethető népszerűségvesztését – rakétaszerűen emelkedett fel a közvélemény-kutatásokban.

A május 1-jei helyi választásokon már egyértelműen tarolt a Reform. Júliusban pedig már 19–20 százalékon állt, fej fej mellett a konzervatívokkal, míg a Munkáspárt 36–38 százalékos előnye mára teljesen elpárolgott.

Farage karizmatikus személyisége a protestszavazókon kívüli rétegek megszólítására is alkalmas volt:

A YouGov legfrissebb közvélemény-kutatása szerint pedig már négy százalékponttal vezet a Munkáspárt előtt:

Miniszterelnöki ambíciók

Ha a Reform UK képes döntő súlyú frakcióvá válni a parlamentben, akkor minden esély megvan arra, hogy Nigel Farage ne csak a brit közélet véleményformálója, hanem annak legfőbb irányítója is legyen.

Támogatói szerint ő az egyetlen, aki ki meri mondani az igazságot, és aki nem riad vissza a konfrontációtól.

Ellenfelei szerint viszont nincs valódi kormányzati tapasztalata, és stílusa nem illik a Downing Street 10. falai közé.

Ugyanakkor sokak szemében épp ez teszi nemcsak elfogadhatóvá, hanem kívánatos jelöltté is: nem belesimulni akar az establishmentbe, hanem szétzúzni és újjáformálni azt.

Nem mindenki felhőtlenül boldog

Tagadhatatlan, hogy Farage visszatérést a mainstream-en kívüli jobboldali térfélen is sokan várták, azzal együtt is, hogy a személyiségét és vezetői stílusát ők sem tartják feltétlenül előnyösnek.

A jobbos kritikák gyakran a szemére vetik a sértődékenységét, és azt, hogy nem tűr meg maga mellett más, az ő népszerűségére veszélyeztető, karizmatikus politikusokat. Az egyeduralomra való törekvés a UKIP-től napjainkig kíséri Farage pályafutását, és bizony, számos tehetséges közéleti személyiség derékba tört karrierje szegélyezi az által megtett utat.

A kormányképesség hiánya és a munkásosztály megvetése is vádként szerepel vele szemben, de sok jobboldali véleményformáló

Egyrészt az iszlámmal, mint vallással szemben érzik túl toleránsnak. Azt pedig, hogy a legális migrációt nem korlátozná, illetve nem toloncolná ki a már a szigetországban élő illegális bevándorlókat, sokan túl kevésnek gondolják.

Emellett a kritikák szerint kényszeresen meg akar felelni a média elvárásainak, ami félő, hogy a kellő pillanatban meghátrálásra kényszeríti majd a fontos döntések meghozásában.

Ezzel együtt is kijelenthető, hogy Nigel Farage eddigi pályafutása minden volt, csak unalmas nem. Egy mindig megújulni képes, örök túlélő arcéle rajzolódik ki a több évtizedes politikai küzdelemből, aki eddig minden célját elérte.

Azt egyelőre nehéz megmondani, hogy az Egyesült Királyság számára mit hoz majd, ha a miniszterelnökséget is a magáénak tudhatja. Annyi biztos, hogy egyre nagyobb esély mutatkozik arra, hogy megtudjuk a választ.

***

Fotó: BENJAMIN CREMEL / AFP