A CPAC idén kitett magáért: mindenki ott volt, aki csak számít az amerikai és a nemzetközi jobboldalon. A nyitószónok J. D. Vance alelnök volt, a zárszót maga Donald Trump mondta. A nemzetközi fellépők között Giorgia Meloni mellett Robert Fico és Mateusz Morawiecki is helyet kapott.
Szélviharszerű átalakulás tanúja és alanya a világ. Az átalakulás centruma az Amerikai Egyesült Államok és az immáron a mélyállam és a demokrata hálózatok ismeretében lojális csapattal és határozott tervekkel visszatérő Donald Trump elnök Fehér Háza. A mozgalom szíve közepe pedig a CPAC – az a hely, ahol Trump először kapott színpadot 2011-ben azért, hogy politikai beszédet mondjon, és amely az idők során egyre inkább a politikai otthonává vált. A CPAC mára Trump-show lett – három dolog vált ki az ott egybegyűltekből eksztázisközeli ovációt: Donald Trump, Donald Trump kinevezettjei (az elnökhöz való közelségükkel egyenes arányban áll a kurjongatás- és tapsvihar ereje és hossza), illetve az, ha a kevésbé ismert fellépők szépeket mondanak Donald Trumpról.
A Türkmenisztánt megjárt ember könnyen gondolhatná, hogy ez ugyanaz: egy tetszőleges türkmén rendezvényen is par for the course minden beszédben (kétszer, ugyanazon formulák kíséretében) dicsérőleg megemlíteni a nagyvezért. Ám ez nem ugyanaz: míg a türkmén elnök országában élet-halál ura, a CPAC népe nem Trumpból és az ő lila sportálláskönyvéből él. Nem Trump juttatta őket oda, ahol vannak. Épp ellenkezőleg: ők juttatták Trumpot oda, ahol van. Ők a republikánus bázis, a talpasok, az egyszerű amerikaiak, akik republikánus szórólapozásra, kopogtatásra, választásmegfigyelésre, választásicsalás-ellenes projektekre szánják a szabad idejüket. Vagy valamilyen módon résztvevői az amerikai jobboldal döbbenetesen szélesvásznú intézményrendszerének: a Patriot Mobile-nál van a mobil-előfizetésük (amely ötvözi mindhárom nagy amerikai telekomszolgáltató lefedettségét, profitja egy részét pedig republikánus ügyek támogatására fordítja); Newsmaxet néznek, és a kismillió konzervatív rádióállomás valamelyike szól a terepjárójukban; vagy a Moms for America berkeiben önkénteskednek, esetleg támogatják a Judicial Watch munkáját. Egyszerű, értékkonzervatív emberek, akik miatt a Trump-mozgalom a Fehér Házba jutott – az ő gyűlésük a CPAC, az American Conservative Union 1974 óta megtartott rendezvénye, amely a legtöbbször ott zajlott le, ahol idén is: a városnyi Gaylord National Resort & Convention Centerben a Potomac partján, Washingtontól közvetlenül délre.
És a CPAC idén kitett magáért: tényleg mindenki ott volt, aki csak számít az amerikai és a nemzetközi jobboldalon. A nyitószónok J. D. Vance alelnök volt, a (több mint egyórás) zárszót maga Donald Trump szállította. De felvonult szinte minden nagyobb név a Trump-kabinetből: Pam Bondi igazságügy-miniszter és főügyész, Doug Burgum belügyminiszter, Scott Turner építésügyi és városfejlesztési miniszter, Chris Wright energiaügyi miniszter, Elise Stefanik leendő ENSZ-nagykövet, Tom Homan, a trumpi migrációs politika főnöke, Mike Waltz nemzetbiztonsági tanácsadó, Richard Grenell elnöki különmegbízott. De ott volt és beszédet mondott számos republikánus szenátor, képviselő, illetve a képviselőház elnöke, Mike Johnson is.
Az évek során a CPAC emellett a globális konzervatív hálózatosodás csomópontjává is vált,
ide igyekszik mindenki, akinek a világ jobboldalán neve van, vagy aki nevet szeretne.
Míg 2017-ben Nigel Farage brexitpápa még egyedüli nemzetközi fellépőként árválkodott a CPAC névsorában, mára a külföldi előadók az esemény szerves részét képezik, s céljaik a legkülönfélébbek. Liz Truss bukott brit miniszterelnök például, aki parlamenti mandátumát is elveszítette, Trumphoz való látványos közeledése által igyekszik visszanyerni politikai relevanciáját. Aztán ott vannak azok a külföldi vezetők, akiket a Trump-csapat valamiért kinézett magának, s a CPAC-en vezeti be őket a republikánus bázis kegyeibe – egyértelműen ilyen volt idén Robert Fico szlovák miniszterelnök, aki a fasizmus elleni közös győzelemre emlékeztetett, és úgy fogalmazott, a második világháborús amerikai győzelem nyolcvanadik évfordulójának méltó megünneplése lenne, ha akkorra lezárulna az orosz–ukrán háború. (Fico emellett arról is beszélt, hogy az EU „megalázkodó vazalluskormányt” szeretne Szlovákiában – meghívása pedig minden bizonnyal nem független a CPAC közönsége körében régóta ismert és kedvelt Orbán Viktortól, akire a beszédében többször is hivatkozott.) De minden bizonnyal ilyen célból szerepelt a rendezvényen Hrisztijan Mickoszki északmacedón miniszterelnök is, akit a 2 százalék feletti északmacedón katonai költés és az országban épülő, Európába amerikai gázt szállító vezeték kulcsszavai révén igyekezett megszerettetni közönségével beszélgetőtársa, K. T. McFarland, Trump korábbi helyettes nemzetbiztonsági tanácsadója. Hasonló volt Mateusz Morawiecki volt lengyel miniszterelnök helyzete is, aki egyfajta segélykiáltásként is felfogható beszédet intézett az amerikai konzervatívokhoz.
Kubatov Gábor klubelnök szerint „nem nézegetheti a Kékestetőt, aki a Mont Blanc csúcsára tart”. A Ferencváros labdarúgócsapatának mindenesetre ezúttal a Kékestető megmászása is kihívást jelent, hiába élte meg ismét a kupatavaszt a nemzetközi porondon, itthon közben egymás után kapta a pofonokat. Mostanáig.
Az Egyesült Államok vámháborúja semmiség ahhoz a kárhoz képest, amelyet az unió saját magának okoz. A túlszabályozással Európa önmagán ejtett sebeket, amiket nehéz lesz megyógyítani. Ráadásul az akarat sem látszik Brüsszelen, hogy a helyzeten változtatna.
Amerika kihátrálni látszik a transzatlanti szövetségből, amely a második világháború óta meghatározta Európa sorsát. Kontinensünk vezetői meglepődnek, felháborodnak és kapkodnak – egy bizonyos: új világrendben kell meghatározni Európa pozícióit.
Európa megromlása, eljelentéktelenedése nem volt szükségszerű, rossz döntések évtizedeken át tartó sorozata vezetett ide.
Része volt-e a USAID-nek a PiS-kormány megbuktatásában? Honnan jött a pénz, amellyel Joe Biden zsarolta Ukrajnát? Mi köze Dua Lipának az egészhez? Többek között ezekre a kérdésekre is választ kapunk Mike Benztől, az amerikai külügyminisztérium korábbi kiberbiztonsági szakértőjétől, akit a CPAC-en kaptunk mikrofonvégre.
Most segíthetünk. Most van szükség a segítségre. Mindig most.
Amiről Kertész Imre beszél, az végső soron univerzális tapasztalat, a 20. század „tömegemberének” alapvető tapasztalata. És a 21. századiénak is, teszem hozzá, de még mennyire.
Szinte reménytelen feladatra vállalkoztak a Műcsarnok szakemberei, amikor úgy döntöttek, számba veszik a magyar animáció 111 éves történetét. A végeredmény azonban nagyvonalú és pazar lett: a Vízió, gesztus, kísérlet tárlatra érdemes minimum egy egész délutánt rászánni.
