Eljött az idő: Izrael átrendezheti a Közel-Kelet erőviszonyait

Nyitókép: Egy helyi lakos menti a Naszrallah sejket ábrázoló transzparenst Bejrútban 2024. október másodikán  /  fotó: Murat Sengul / Anadolu via AFP

A mostani közel-keleti konfliktus origója az éppen egy évvel ezelőtti Hamász-terrortámadás – a zsidó állam biztonsági rendszerét a palesztin fegyveresek átjátszották, meglepték az izraeli hadsereget, amely akkor éppen a ciszjordániai palesztin területeken jelentkező felkelés-gyanús helyzetet próbálta kezelni.

Izraelnek október 7-e után stratégiai döntést kellett hoznia, hiszen az 1200 áldozatot követelt rajtaütés Izrael sérülékenységét mutatta meg, erre pedig az IDF-nek 

Az erődemonstrálás megtörtént, brutális mértékben: a gázai bombázásnak, a szárazföldi erők beavatkozásának nemcsak a Hamász harcosai és katonai infrastruktúrája, de közel 40 ezer civil is áldozatul esett eddig.

A gázai háború célja a radikális palesztin szervezet struktúrájának megtörése volt, de a háború azonnal kétfrontossá változott: a síita Hezbollah dél-libanoni állásairól a Hamásszal való együttműködésben – és vélhetően iráni koordinációban – Észak-Izraelt lövette, így az izraeli cél is kettőssé vált, az kiegészült a Hezbollah-vezérkar kiiktatásának célkitűzésével.

Mit tett Izrael október 7. óta?

A 2024-es év második napján Bejrútban Izrael kiiktatta a Hamász politikai vezetésének második emberét, Szalah al-Arúrit, április elsején Irán damaszkuszi konzulátusán az iráni Forradalmi Gárda nyolc magasrangú tisztjét tették el láb alól egy újabb rakétatámadásban, majd július 30-án ismét Libanonban csapott le az IDF: egy iráni katonai tanácsadóval való találkozóján lőtték ki Fuad Sukrt, a Hezbollah egyik katonai vezetőjét. Július 31-én aztán időzített pokolgép végzett az új iráni elnök beiktatási ceremóniája után Teheránban a Hamász politikai vezetőjével, Iszmail Haníjéval.

Az eszkaláció folytatódott: szeptember 17-én és 18-án először több ezer csipogó, majd walkie-talkie robbant fel a Hezbollah funkcionáriusainak kezében – 

Rá két napra Bejrútban újabb Hezbollah-tábornok halt meg egy célzott támadásban, Ibrahim Aqil, majd jött a feketeleves: szeptember 27-én Izrael lebombázta Haszan Naszrallah, a Hezbollah vezetőjének főhadiszállását Bejrútban, mind a sejk, mind kísérői életüket vesztették. Ez utóbbi légitámadás az Új rend fedőnevet kapta, és valóban, az idei zsidó újév (ros hásáná, október 3.) elejére Izrael új biztonsági realitásokat teremt a Közel-Keleten.

Izrael stratégiája az lett, hogy a Hamász és a Hezbollah akciói által keltett ellenségeskedési hullámra felülve átvette a kezdeményezést, és mind ellenségeit, mind a szövetséges Egyesült Államokat meglepve (utóbbi határozott figyelmeztetését eltolva, illetve lépéseiről azt csak az utolsó pillanatban értesítve) korlátozott háborút indított Gáza után Dél-Libanonban is. Az önvédelem elvére és a korábbi biztonsági egyezségek megszegésére hivatkozva (erről részletesebben itt olvashat) október elsején szárazföldi katonai műveletet indított dél-libanoni célpontok ellen.

Irán: válaszlépésekre kényszerülve / Izrael: ürügyet találva a támadásra

Egy ilyen eszkalációs spirálban a felek nyilvánvalóan két-három lépéssel előre is gondolkodnak. Izrael vakmerően húzza be sakklépéseit, Irán pedig láthatóan defenzívába szorult. A fenti időrendi felsorolásból jól látszik, hogy Izrael fájdalmas veszteségeket okozott az iráni proxy-szövetségeseknek, és 

Az iráni ajatollah-rezsim hatalmának egyik ideológiai pillére a „cionista megszálló”, vagyis a zsidó állam elleni küzdelem, az iráni vezetők (az ajatollah mint legfelsőbb vallási vezető és a mindenkori elnökök mint a végrehajtó hatalom fejei) évtizedek óta hangoztatják, hogy a tartós közel-keleti béke (benne a palesztin kérdés rendezése) Izrael állam megszűnésével lenne lehetséges, Irán olajbevételeiből óriási összegeket fordít a régió több országában a vele szövetséges, az ő geopolitikai céljait szolgáló milíciák felfegyverzésére, tevékenységeik finanszírozására.

Irán évek óta háborús retorikát használ Izraellel kapcsolatosan, a proxy-erők fegyveres akciói mögött ott áll támogatóként, most azonban egy olyan helyzet állt elő, amikor neki kellene katonai választ adnia a súlyos izraeli katonai „provokációkra”, neki kellene megtorló akciókat vezetnie likvidált szövetségesei halála miatt, 

Irán ebben a(z Izrael által generált) lépéskényszerben mégis kivár, hezitál. Annak ellenére, hogy kétszer már reagált: a Forradalmi Gárda tábornokainak célzott kiiktatására április 13-án rakéta- és dróntámadást indított Izrael ellen, október elsején pedig hasonló akciót – ám mindkét esetben az izraeli Vaskupola rakétavédelmi rendszer hatékonyan zárni tudott, a 150, illetve kedden indított 180 rakéta többségét kivédte, ezek a választámadások nem voltak képesek olyan fájdalmat okozni a zsidó államnak, mint amit ő okozott Iránnak és szövetségeseinek. Pedig Irán az áprilisi támadása után figyelmeztetett: ha Izrael arra válaszcsapásokkal reagál, 

A status quo megváltoztatása

A fentiekből adódik a kérdés: hol húzódnak Irán valós katonai képességeinek a határai?

A publikus katonai statisztikákból az olvasható ki, hogy 

annak az élőerő mennyiségében, a szárazföldi alakulatok számában van túlereje – a katonai konfliktusok azonban Izrael közelében zajlanak, az iráni hadsereg ütőképes egységei távol vannak, és azt a profi iráni logisztika se tudja beszállítani, rakéta- és dróntechnikája pedig az eddig akciók során nem volt képes súlyos veszteségeket okozni. A gócpontok közelében tartózkodó proxy-erők, így a Hezbollah arzenálja pedig jóval kisebb és minőségben is alatta marad az izraeli képességeknek.

Egy másik magyarázat az iráni késlekedésre az, hogy súlyos gazdasági válság van az országban, amely a hatalom legitimációs válságával párosul, a rezsim pedig felmérte, hogy ha Izrael bevonja a konfliktusba az Egyesült Államokat is, 

Ezért lehet az, hogy az új iráni elnök az ENSZ Közgyűlés üléseinek szünetében újságírók előtt minden veszteség, pozíció- és arcvesztés ellenére arról beszélt, hogy „Irán békében szeretne élni”.

A háborús esélyeket eldöntő ultima ratio kérdés azonban az atomfegyver-birtoklás kérdése. Izrael minden bizonnyal atomhatalom, bár hivatalos kommunikációja ez ügyben a meg nem erősítés-meg nem cáfolás politikája – Irán vélhetően nem, bár polgári célú atomprogramjának a nemzetközi ellenőrök elöli elrejtése azt sejteti, hogy katonai célú párhuzamos urándúsítási programot is futtat. Az izraeli hírszerzés információi alapján Izrael évek óta figyelmezteti a nemzetközi közösséget, hogy Irán karnyújtásnyira van az atomfegyver előállításához, technológiája képes lehet már az ahhoz szükséges mértékű dúsított urán létrehozására.

Ha a sejtett valóság a tényleges valóság, akkor 

a világ egyelőre még legerősebb katonai hatalma, az Egyesült Államok. Izrael magabiztosságát ez az elrettentő képesség adhatja, de vezetheti az a tény is, hogy a jelenlegi biztonsági konstelláció az elmúlt évek legelőnyösebb döntési helyzete számára.

A leköszönő, ezért fontos geopolitikai-katonai döntéseket meghozni már nem akaró Biden-kormányzat ideiglenesen megszűnt fékként működni Izrael oldalán, így a novemberi elnökválasztásig „szabad keze” van az egyoldalú lépésekre; a Hamász és a Hezbollah támadásai lehetővé tették, hogy önvédelmi háborúként az IDF kemény támadó hadműveleteket bonyolítson le; a környező arab államok saját állami érdekeik miatt részben nem is bánják, ha a szuverenitásukat megsértő iráni proxy-erők és maga Irán is meggyengül; illetve ha Irán valóban közel van az atomfegyver előállításához, akkor Izraelnek most van a pillanat, hogy erőszakos eszközökkel ezt megakadályozza, miután a nemzetközi közösség támogatását eredménytelenül próbálta maga mellé állítani az iráni atomveszély kérdésében.

Minden jel szerint ami most történik, az 

Az izraeli területek ellen végrehajtott kettős iráni támadás már valós ürügyet biztosít Izrael számára, hogy legitim módon iráni területeket támadjon. Gyakorlatilag erre várt B tervként – ha a nemzetközi szankciók A tervként nem működnek – Izrael, így Benjamin Netanjahu fenyegetése, miszerint Irán „nagy árat fizet” az október elsejei rakétaesőért, könnyen jelentheti azt, hogy nemsokára iráni atomlétesítmények elleni becsapódások híreiről fogunk hallani.

Ha terveit Izrael meg tudja valósítani, akkor egy új regionális realitás lesz: Izrael állam létjogosultságát már nem fogják kérdőjelezni, a térségbeli muszlim államok annak elismerésével próbálhatják majd meg a palesztin kérdés rendezését, de már vélhetően nem a két állami-megoldás talaján; Irán meggyengül, és mivel vezető regionális hatalmi ambíciót nem tudja véghezvinni, illetve erőforrásaiban kimerül, elkerülhetetlenül válságba, a bukás közelébe sodródik az 1979 óta uralkodó iszlamista rezsim; Irán proxy-jai támogatás nélkül maradva szintén gyengülni fognak, ami az adott államban való érdekérvényesítő képességeiket is rontani fogja. 

saját regionális együttműködési koncepcióikat már ezen fenyegetés nélkül érvényesíthetik, és ebben benne lehet a zsidó állammal való kapcsolatfelvétel, szabad kereskedés, gazdasági együttműködés lehetősége is.

Ez egy forgatókönyv. Egészen addig jól hangzik, míg Irán esetleg elő nem húz valamit a tarsolyából. Ez lehet egy fegyverzet Észak-Koreából, vagy egy nagyobb vízióba illeszkedés mentőöve Kínából. Vagy valami más.