Valóban sereghajtó Európában a magyar egészségügy?

„Az elmúlt hetekben újra előkerült a jól ismert toposz: »Magyarország sereghajtó az egészségügyben, nincs felzárkózás, a kormány nem költ eleget« , ezúttal az Eurostat adatai kapcsán. A kontroll.hu cikke is erre a narratívára épít, miközben Kincses Gyula korábbi orvoskamarai elnök közreműködésével gondosan szelektál a rendelkezésre álló adatok között. Ha azonban a nemzetközi statisztikákat komplexebben elemezzük, hozzátesszük az elmúlt másfél évtized béremeléseit, az infrastrukturális fejlesztéseket és az OECD ellátáshoz jutási adatait, egészen más történet rajzolódik ki: egy olyan rendszeré, amely egy nehéz örökségből indulva is jelentős fejlődésen ment keresztül.

Sajnálatos módon a magyar egészségügyi mutatók évtizedek óta kedvezőtlenebbek az uniós átlagnál. A 2023-as uniós országprofil szerint a születéskor várható élettartam 2022-ben 76,2 év volt, amivel Magyarország az EU alsó harmadában áll. Ez azonban nem új fejlemény: a WHO hosszú idősorai alapján már a 2000-es évek elején is hasonló lemaradás volt tapasztalható a nyugat-európai országokhoz képest.

A háttérben nem elsősorban a kórházi falak állapota vagy a CT-k száma, hanem a magyar társadalom életmódja húzódik meg. A legfrissebb uniós elemzés egyértelműen fogalmaz: a magyarok többet dohányoznak, nagyobb arányban elhízottak, és kevesebbet mozognak, mint az EU-átlag; a megelőzhető halálozások aránya ennek megfelelően az egyik legmagasabb az Unióban. A keringési és daganatos betegségek évtizedek óta túlreprezentáltak, és ezek többsége olyan kockázati tényezőkhöz kötődik – dohányzás, táplálkozás, mozgásszegény életmód –, amelyekről nehéz lenne jóhiszeműen állítani, hogy a kormány tette az emberek kezébe a cigarettát«.

Természetesen az ellátórendszer minősége is számít, de aki minden rossz adatot automatikusan a kormányzathoz vezet vissza, az egyszerűen kihúzza a képből az emberi tényezőt és az előző évtizedek strukturális örökségét. A valóság az, hogy az egészségügy teljesítménye egy hosszú, többkormányos folyamat eredője – az elmúlt másfél évtized intézkedéseit ebben a kontextusban érdemes értelmezni.

Az ellenzéki kritika kedvenc grafikonja a GDP-arányos egészségügyi kiadás: az EU-átlag 10 százalék körül mozog, Magyarországé 6-7 százalék környékén, ami nagyjából megfelel a környező országok átlagának. Az egészségügyi kiadások azonban a 2010-es évek eleje óta nominálisan folyamatosan emelkednek, míg a kormányzati döntések súlypontja a humánerőforrásra összpontosult, az orvosok és ápolók Magyarországon tartásával, valamint a vidéki ellátás biztosításával. Ez egy tudatos prioritás: hiába költenénk papíron »az EU-átlagnak megfelelő« százalékot, ha közben nincs, aki ellássa a betegeket a kórházi ágy mellett.

Mi sem bizonyítja jobban a Kormány elköteleződését az egészségügyi humánerőforrás helyzetének a rendezése iránt, mint az, hogy a 2020-ban elfogadott orvosi bértábla alapján 2021-2023 között lépcsőzetesen, kategóriától függően akár többszörösére nőtt a közfinanszírozott orvosok alapbére a hálapénz minden formájának tiltásával párhuzamosan. Ennek eredményeként a teljes állású orvosok 1998 és 2021 közötti béremelkedésének jelentős része 2010 óta történt.

A folyamat nem állt meg az orvosoknál. A szakdolgozók és ápolók béremelése 2018 óta több hullámban zajlik; a kormányzati kommunikáció óvatos, de a számok magukért beszélnek: a legtöbb szakdolgozó 2022-re összességében 60–70 százalékos béremelkedést könyvelhetett el a 2010-es bázishoz képest, és 2023–2024-ben újabb kétlépcsős emelés indult. Nem véletlen, hogy a hálapénz-kivezetés hatását vizsgáló tanulmány szerint az orvosok 87 százaléka elégedett volt a bérrendezéssel – ami a magyar egészségügy történetében szinte példátlan arány.

Lehet persze azt állítani, hogy »ez még mindig kevés«, de nehéz komolyan venni azokat a véleményeket, amelyek közben változatlanul az „alulfinanszírozott káosz” képét festik, és egy félmondattal sem említik meg a bérek drasztikus rendezését.

A bérek mellett az infrastruktúra is látványosan átalakult. 2010 óta mintegy 600 orvosi rendelő, 148 mentőállomás és 91 kórház épült vagy újult meg különböző uniós és hazai forrásokból – döntő részben vidéken és az agglomerációban. Ezek nem pusztán szép homlokzatok: új diagnosztikai eszközök, korszerű sürgősségi részlegek és járóbeteg-centrumok jöttek létre, amelyek épp azokban a térségekben javítják a hozzáférést, amelyekre korábban mindenki csak legyintett.

A digitalizáció kevésbé látványos, de legalább ilyen fontos. Az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér (EESZT), az e-receptek és a telekonzultációs megoldások ma már természetes részei a rendszernek: a Covid-járvány alatt Magyarországon az egyik legnagyobb arányban vették igénybe az online háziorvosi konzultációt az EU-ban. Ezzel számos felesleges fizikai vizitet, utazást és várakozást lehet kiváltani – nem csökkentve, hanem éppen növelve a valóban ellátásra szorulók számára rendelkezésre álló kapacitást.

Ha valóban igaz lenne, hogy »nem történt semmi«, a legfontosabb mutatók nem mozdultak volna érdemben. Ehhez képest a WHO és az uniós adatbázisok szerint 2010 körüli időszakhoz képest a magyar születéskor várható élettartam a 2020-as évek elejére több mint két évvel emelkedett, ami gyorsabb növekedés, mint amit az EU-átlag produkált. A különbség a nyugat-európai élmezőnyhöz képest még mindig jelentős, de a trend egyértelmű felzárkózást mutat.

Még látványosabb a csecsemőhalandóság alakulása. A KSH hosszú idősora szerint a mutató 2010 körül 5 ezrelék felett volt, 2023-ban pedig 3,1 ezrelék körül alakult – ez mintegy 2 ezrelékpontos javulás alig másfél évtized alatt. Nemzetközi összevetésben ezzel Magyarország olyan, jóval gazdagabb országokat előzött meg, mint például Németország vagy Dánia. Ezek a számok nem azt mutatják, hogy tömegek maradnak ellátás nélkül, hanem épp ellenkezőleg: azt, hogy a fertőzések, inkubátoros ellátások, terhesgondozás és újszülött-intenzív osztályok színvonala folyamatosan javul.

A Kontroll.hu cikkéhez hasonló írások gyakran hivatkoznak »hatalmas hozzáférési problémákra«. Érdemes megnézni, mit mond erről az OECD. A Health at a Glance-sorozat és a hozzá kapcsolódó adatbázis azt méri, hogy a lakosság hány százaléka számolt be »meghiúsult ellátásról« – vagyis arról, hogy szükségesnek érzett orvosi vizsgálatot nem vett igénybe a költség, a távolság vagy a várakozási idő miatt. 2021-ben a 26 vizsgált OECD-ország átlagában 2,3 százalék volt ez az arány, míg Magyarországon nagyságrendileg 1 százalék körül alakult és a legalsó jövedelmi ötödnél is mindössze 1,5 százalék volt.

Másképp fogalmazva: a magyar rendszerben százból kilencvenkilenc ember megkapja a megfelelő ellátást – és ami még fontosabb, a különbség a legszegényebb és a leggazdagabb réteg között is viszonylag kicsi. Ugyanezekben a statisztikákban olyan, nyugat-európai országok szerepelnek rosszabbul, mint Spanyolország, Franciaország vagy Portugália, ahol a legszegényebbek 8-18 százaléka marad ellátatlanul valamilyen okból.

Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek várólisták vagy szervezési problémák. A Covid-járvány után egész Európában megugrottak a várakozási idők, a humánerőforrás-hiány pedig szinte minden országban feszítő. Az viszont tény, hogy az OECD-adatok szerint Magyarországon összességében kevesen maradnak ellátás nélkül, és a rendszer nem engedi leszakadni a legalsó jövedelmi csoportot sem.

Érdekes jelenség ugyanakkor, hogy a számok és a közérzet között látványos szakadék húzódik. Egy 2023-as Ipsos-kutatásban a magyar válaszadók 65 százaléka az ellátáshoz való hozzáférést jelölte meg az egészségügy legnagyobb problémájaként. Ez részben érthető: a beteget ritkán vigasztalja, hogy más országokban még rosszabb a helyzet, ha neki hónapokat kell várnia egy műtétre vagy kényelmetlen körülmények között tölt órákat egy zsúfolt ambulancián.

A politikai vita azonban sokszor összemossa a kényelmetlenséget az ellátatlansággal. Az OECD statisztikái azt mutatják, hogy a magyarok döntő többsége végül eljut orvoshoz; amit rosszul ítél meg, az a rendszer szervezettsége, kommunikációja, a várakozási idők és a kórházi komfort. Aki ebből az élményből kiindulva azt állítja, hogy »Magyarországon az emberek tömegesen maradnak ellátatlanul«, az egyszerűen túlbeszéli a problémát.

A magyar egészségügyi költségvetés hagyományosan erősen gyógyszerközpontú: a teljes egészségügyi kiadáson belül magas a gyógyszerek aránya, ugyanakkor a támogatott készítmények köre és támogatási kulcsa nemzetközi összevetésben is kifejezetten bőkezű. A drága onkológiai, autoimmun vagy ritka betegségekre adott terápiák jelentős részét a NEAK finanszírozza, gyakran egyedi méltányossági eljárás keretében.

A zsebből fizetett kiadás ettől még magas; ennek kezelése részben az önkéntes egészségpénztárak feladata lenne. A szabályozás az elmúlt években kifejezetten ösztönző: az egészségpénztári befizetések után 20 százalékos személyi jövedelemadó-visszatérítés jár, bizonyos szolgáltatások pedig kedvezőbb adózás mellett adhatók munkáltatói juttatásként is. Az, hogy a magyar munkavállalók és cégek mégis inkább az azonnali fogyasztásra (SZÉP-kártya, készpénz) kérik ugyanazt a keretet, már nem a kormányzati szabályozás hiányossága, hanem kulturális, mentalitásbeli kérdés: hajlandóak vagyunk-e előre gondolkodni a saját egészségünk finanszírozásáról, vagy mindent az államtól várunk.

Lehet vitatkozni arról, hogy a jelenlegi szint elég-e, hogy elég gyors-e a felzárkózás, és hogyan lehetne tovább javítani az ellátás szervezettségét, minőségét, betegbarát jellegét. De az a kép, amelyet az ellenzéki publicisztikák festenek – miszerint a kormány »nem költ az egészségügyre«, Magyarország pedig az ellátatlan betegek országa –, egyszerűen nem fér össze a rendelkezésre álló adatokkal.

Az elmúlt másfél évtizedben történelmi léptékű orvosi és ápolói bérrendezés zajlott le, több száz rendelő, kórház és mentőállomás újult meg, a várható élettartam gyorsabban nőtt, a csecsemőhalandóság gyorsabban csökkent, mint az EU-átlag, és az OECD szerint nálunk kifejezetten alacsony azok aránya, akik ellátatlanul maradnak – ráadásul a szegények és a gazdagok közötti különbség is jóval kisebb, mint számos nyugat-európai országban.

Az egészségügy természeténél fogva soha nem lesz »kész«: mindig lesznek új terápiák, új eszközök, új béremelési igények, új elvárások. De nem mindegy, honnan indulunk, és merre tartunk. A magyar rendszer ma nem egy összeomló, reménytelenül alulfinanszírozott struktúra, hanem egy nehéz örökségből építkező, fokozatosan modernizálódó, alapvetően egalitárius modell, amelyben az állami felelősség mellett egyre nagyobb szerepe lesz az egyéni életmódnak és az öngondoskodásnak is. Ezt nem kötelező elismerni – de a számokkal vitatkozni már nehéz.”

Nyitókép forrása: Faktum 

***