Perintfalvi esete a „feminista” Szűzanya-szobor lefejezésével és a szent művészettel – avagy érdemes-e a szülést az arcunkba tolni vagy sem?

„Te jó ég, lefűrészelték a vandálok a feminista Szűz Mária fejét!” – akad ki egy újabb posztjában Perintfalvi Rita, az akadémiai karrierjét tekintve régóta ideiglenesen előszobáztatott grazi osztrák állami egyetem teológia karán oktató szélsőbaloldali ideológus, aki, mondjuk így,

Esther Strauß realista műalkotása, a Szűzanyát szülés közben ábrázoló faszobor nem olyan régen került a linzi székesegyházba. Perintfalvi szerint a szobor „egyedülálló és merész alkotás”, ami „Máriát valódi hús-vér nőként merte ábrázolni, ráadásul a szülése pillanatában”.

Szerinte „ilyen bátorságot az elmúlt kétezer évben egyetlen férfi alkotó sem engedett meg magának. Talán azért nem, mert fogalmuk sem volt arról, hogy mit kezdjenek azzal a katolikus dogmával, hogy Mária szűzen fogant, szűz maradt szülés közben és utána is. Valószínű, hogy ezt csak úgy bírták elgondolni, hogy az újszülött Jézus valami rendhagyó módon kikerült Mária testéből, de azt elképzelni, hogy

Nem véletlen tehát, hogy a megnyitó után már a negyedik napon (!), azaz ma délelőtt megjelent egy magát egészen bizonyosan hívő kereszténynek gondoló vandál, aki az egy és szent igazság nevében – amit természetesen ő maga birtokol – lefűrészelte a szerencsétlen szobor fejét! Hiszen nehogy már, hogy egy ilyen blaszfémia bekerülhessen a linzi Szt. Mária székesegyházba! Az csak egy dolog, hogy ezen a faszobron mintegy 200 órát dolgozott a faragóművész, akinek a munkáját vandál módon tönkre tették egy pillanat alatt. Az pedig egy másik, hogy megint erőszakot követtek el egy női testtel szemben.”

Perintfalvi, a „feminista teológus” úgy látja, az ok az, hogy „egy nő egyáltalán ne merészeljen semmilyen tabukat megtörni, s a legjobb, ha alapvetően befogja a száját és meghúzza magát. A sötét középkor visszatérése újra fenyeget.”

A szobor ellen egyébként nyolcezer aláírással petícióztak, ami persze „agresszió”,

márpedig „minden szélsőségtől el kell határolódni, ha őrizni akarjuk a normalitás utolsó maradékait”.

Az elkövetőt amúgy keresi a rendőrség.

Meg az, hogy nem emlékszem arra, amikor Perintfalvi bármilyen más esetben tiltakozott volna keresztényellenes vandál akciók, templomok felgyújtása, papok meggyilkolása és megtámadása, a világban tapasztalható keresztényellenesség, konkrétan pedig keresztény szobrok megrongálása ellen, úgy amúgy. Pedig elég sok ilyen eset van, a bécsi (osztrák!) OIDAC (Európai Keresztényellenes Intolerancia és Diszkrimináció Figyelőközpontja) minden évben összegyűjti ezeket. A 2023-ban kiadott, 2022-re vonatkozó jelentés szerint például

A központ 2022-re vonatkozóan 748 keresztényellenes esetet dokumentált 30 európai országban. 2021-ben még „csak” 519 esetről volt tudomásuk. Ezek egy része templomberendezés, tehát például szobrok elleni vandál támadás.

Hol volt Perintfalvi Rita, amikor nyugat-európai templomok szobrait gyalázták meg? Vajon a téma nála is vakfolt, mint az egész baloldalon? Hogy is mondjam, a figyelme erősen szelektív. Ebből arra következtetek, hogy a mostani sajnálatos szoborrongálással nem az a baja, hogy az keresztény szobor volt, hanem hogy – az ő interpretációjában – feminista.

Én amúgy pártolom a fából készült szobrokat, az utóbbi időben inkább talán a kőszobrok domináltak a keresztény művészetben (csak benyomás), márpedig a faszobrok mindig is jelentős részét tették ki annak. Különösen kiemelném a középkor, főleg a gótika gyönyörű alkotásait, akár Mária tekintetében is.

A női alkotók pedig azért egész jelentős helyet foglalnak el a katolikus hagyományban, akár egész merész megközelítésekkel is, gondoljunk csak Avilai Nagy Szent Teréz Énekek énekéről (az Ószövetség erotikus könyvéről) szóló meditációira, hogy mást ne említsek.

„És vajon kik tették ezt? Nyilván a vallási fanatikusok vagy másik nevükön a fundamentalisták. Akik meg vannak győződve arról, hogy csak egyetlen igazság – szemléletmód, ábrázolási stílus, gondolkodás – létezhet. Mégpedig az övüké. Mindenki mást és minden mást pedig el lehet pusztítani. Például le lehet fűrészelni a fejét. És ha ezt ők csinálják, akkor az nem számít egy nő teste meggyalázásának! Sem a művészi szabadság lábbal tiprásának. Hanem számukra hős cselekedet, pont úgy mint amikor a muzul.mán radik.álisok a testükre rögzített bombával berohannak a tömegbe, hogy szent háborút vívjanak. Ez is az, egyfajta dzsihád, mégpedig keresztényi dzsihád!”

Ezt pedig egy székesegyház papjainak illene figyelembe venni. A nyolcezer aláíró pedig nem muszlim volt, hanem keresztény, és az ő véleményüknek talán számítania kellene. Elvégre mégiscsak van olyasmi, amit a katolikus teológia úgy hív, hogy „hitérzék”: „(lat. sensus fidei): a keresztény ember adottsága, mellyel a hit dolgaiban képes megkülönböztetni az igazat a hamistól a Tanítóhivatallal egységben”. Mégiscsak megfontolandó, hogy míg ezen egyetlen esetben a hívek kifogással éltek egy szoborral kapcsolatban, aközben évtizedek óta békésen tűrik egyes modern művészeti irányzatok ámokfutását.

Minden tételes vallásnak vannak olyan alapjai, amelyeket ha valaki nem fogad el, akkor per definitionem nem számít az adott vallás követőjének. Azaz valójában nincs tételes vallás (pl. kereszténység) fundamentumok és dogmák, vagyis alapvető meggyőződések nélkül. Ezeket nevezhetjük „fundamentumoknak” is. A „fundamentalizmus” egy amerikai protestáns jelenség, ami az elnevezését egy 1910–1913 között kiadott könyvsorozatról kapta (The Fundamentals: The Testimony of Truth), s bizonyos alapvető keresztény vallási meggyőződéseket jelentett, amelyekben semmi különleges nem volt, ma sincs. A literalisták, a Bibliát szó szerint értelmezők felfogása nem azonos a fundamentalistákéval, habár van átfedés.

Akárhogy is: nyolcezer hétköznapi osztrák katolikus hívőt lefanatikusozni és lefundamentalistázni erős nyelvpolitikai manipuláció. A lefejező tettesnek meg nem valószínű, hogy a nézetei voltak „fundamentalistábbak”, hanem – fogalmazzunk így diplomatikusan – a vérmérséklete volt más. De látnunk kell, hogy Perintfalvi itt nemcsak a tettest fundamentalistázza és fanatikusozza le, hanem mindenkit, akinek nem tetszik a szobor. Ezen emberek pedig valószínűleg hétköznapi, normális, II. Vatikáni Zsinat után élő, II. János Pálon nevelkedett, Ferenc pápához hű katolikusok, ezt az alapállást pedig a katolikus spektrumon sem szokás lefundamentalistázni és fanatikusozni, mivel ez a normális közép.

Egyikük törvényen kívüli, elítélendő lépést tett. De lássuk a kontextusát is, hiszen a kontextus a feministák nagy mániája!

A realizmusnak nagy szerepe van a katolikus teológiában, bár ez inkább a Perintalvi által nem kedvelt tomizmushoz kapcsolódik. Fontos, hogy a próféták, Mária, József, Jézus Krisztus, a tanítványok és mindenki más hús-vér ember volt, sőt nagy gondot fordít a katolikus teológia helyekre és időpontokra is.

– az angol ezt jobban visszaadja, amikor „test” helyett húst (flesh) ír. Lehet tehát szerepe Mária emberi mivolta kidomborításának is.(Lásd pl.: John Saward: Cradle of Redeeming Love: The Theology of the Christmas Mystery, 2012.)

Ez amúgy a Perintfalvi által jó kommunista módra emlegetett „sötét középkor” sajátossága is volt. Ami nem volt a középkor sajátossága, az a sötétség. (Lásd pl.: Kerényi Dénes: Sötét középkor? Kairosz, 2010.) Középkorozni nem menő.

Ugyanakkor vannak az emberi életnek intim és bizalmas pillanatai, amelyeket csak nagy indokoltsággal és kellő körültekintéssel illik ábrázolni. Vagy azért, mert meglehetősen profának (nem vallásos emberek számára is), vagy mert a személyes intimitásunkat sérti az ábrázolásuk, vagy mert olyan pillanatok, érzések, amelyek életünk emelkedett időszakait, pillanatait idézik. Klasszikusan ilyen például – a Bravó legendás rovatának címét idézve – a szex, szerelem, gyengédség témaköre és a hozzá kapcsolódó dolgok.

Annak ellenére nem ez jut eszünkbe, hogy a csók érzéki öröm is, megtestesültségünk ajándéka. A vázolt „realista” megközelítés ugyanis valójában redukcionista, ami kifelejti az érzelmi-érzéki dimenziót a dologból. Így aztán csókolózó párokat lehet ízlésesen, sőt érzékien ábrázolni akár festményen, akár fotón, akár szobron vagy filmen, de ha az alkotó deszakralizálja a csók pillanatát, és az arcunkba tol két szájat fogakkal és nyelvekkel, csorgó nyállal és csattogó hanghatásokkal, akkor joggal fogjuk azt érezni, hogy a dologból a csók lényege marad ki, és valójában

Nem felemel, hanem leránt. Ugyanez elmondható az erotikával kapcsolatban (elvégre a csók is erotika), de a fent vázolt okokból ezt már nem részletezném.

És ennek nyomán ez mondható el a szülésről és a „női dolgokról” is, legyen szó akár az Istenszülőről, akit amúgy olyan tekintetben nem tudunk realistán ábrázolni, hogy nem ismerjük a fizimiskáját. 

a szülés ugyanis az élet nagy körforgásának egyszerre szimbolikus és nagyon is konkrét pillanata, esszenciálisan konzervatív dolog.

De egyszerűen csak lehet, hogy a hívek mit sem tudnak a szobor feminista mivoltáról, egyszerűen csak rondának találták.

Ami miatt itt ez feministaként tételeződik (hülye szó, tudom, szóval ami miatt feministának tekintik), az az, hogy a feministák imádják a férfiak arcába tolni az olyasmi dolgokat, amelyekről ésszel tudunk, de amelyekkel valóban kevésbé szeretünk az arcunkba tolva szembesülni; klasszikusan ilyen a menstruáció, melyről imádnak kiállításokat rendezni meg múzeumokat nyitni, a nőket pedig átnevezni „menstruátoroknak” (mennyire beszűkült látásmód ez!).

A férfiak nagy szembesítése közben – akik persze tudják, miről van szó, nem kell szembesíteni őket – eme feministák profanizálják is magukat.

Ezek a feministák a közönségesség foglyai. Az ilyen akciók nem javítják a férfiak nőképét, ahogy a férfi-női viszonyt sem, nincs általuk többletmegértésünk, inkább fanyalgunk – ebből tudjuk, hogy itt közönségességgel van dolgunk, és csak annyit tudunk meg, hogy vannak közönséges nők. (Nyilvánvalóan vannak közönségek férfiak is egyébként.)

Oké. Mivel nincs maszkulinista politikai mozgalom a feminizmus mására, ezért hála az égnek a férfiak nem teszik meg ugyanezt a saját dolgaikkal a nők felé – ami jól van így. Nem csak női misztikum van ugyanis, ha jól sejtem, azért talán mi, férfiak is bírunk valami misztikummal a nők felé, akik érthetően kifogásolják például – a menstruációs arcba tolás párhuzamaként – a  gyerekkori „kaki-pisi vicceket” és azok felnőttkori, ordenáré továbbfejlesztéseit, amelyeknek megvan a helyük – a nőmentes férfiklubbokban. A közízlés pofonütésének, a sokkolásnak és tabudöntögetésnek régóta nincs sportértéke, annyira bevett dolog lett.

Szerintem minden család szembesül a testi mivolt gyakran lehangoló, vagy egyszerűen csak hétköznapi valóságával. A nagyapám kilencszer szembesült a szülés valóságával, az apám négyszer. Ma már divat az apás szülés, s mivel a katolikus családoknál több gyermek születik, mint máshol (egyes nyugat-európai országokban szinte csak a bevándorló és a katolikus, esetleg protestáns közösségekben születnek gyermekek), talán jogos a feltételezésem, hogy 

Ahogy azzal is tisztában vannak, még „fundamentalistaként” is, hogy miként kell teológiailag-biológiailag értelmezni Mária szüzességét és annak Jézus megszületéséhez való viszonyát anélkül, hogy annak részletein elgondolkodnának, vagy részletesen kifejtenénk. De ha már itt vagyunk, tegyük meg: a szüzességét mindenki az első szeretkezéskor veszti el. Nem a szűrhártya átszakadása a lényeg, hanem a férfiúi behatolás és a női befogadás. Ha Mária eme tapasztalattól mentes volt (mint azt állítja a katolikus dogmatika), viszont, mondjuk, szüléskor átszakadt volna a szűrhártyája, azzal nem vesztette el volna szüzességét. De amúgy a katolikus dogmatika szerint a helyzet az, hogy az Istengyermek érintetlenül hagyta Máriát e tekintetben, s ha csodák lehetségesek úgy általában, akkor ez a csoda is lehetséges.

Igen, Mária hús-vér nő volt, ahogy József hús-vér férfi. Eddig egyet gondolunk. Tulajdonképpen még az is vállalható gondolat lenne, hogy Mária „vérben” szülte meg az Urat, meg hogy mindent átélt, amit a gyermeküket világra hozó nők átélnek. Csakhogy van meglehetősen logikus katolikus dogmatika, amit nálunk okosabb emberek gondoltak végig. Eszerint pedig a helyzet a következő. A világban lévő szenvedés az áteredő bűn következménye. A szülési fájdalmak az evilági szenvedés körébe tartoznak. Mária isteni döntés nyomán mentes volt az áteredő bűntől. Ebből pedig logikusan következik, hogy a szülési fájdalmaktól is mentes volt.

Hogy még egy logikai gondolatmenettel éljek: vagy van Isten, vagy nincs. Ha van Isten, akkor ő mindenható. Ha mindenható, akkor bármilyen csodát képes véghez vinni. Nincs olyan, hogy van Isten, de nem tud csodát tenni, ahogy olyan sincs, hogy ha van Isten, akkor egyes csodák lehetségesek, más csodák nem lehetségesek. (Lásd C. S. Lewis könyvecskéjét a csodákról, vagy Richard Swinburne oxfordi filozófus úgyszintén csodákról szóló értekezését. Elég komoly emberek írtak a csodákról, szóval aki csak röhög, az gyerekes éretlenségről tesz tanúságot.)

Emellett értem, hogy nemcsak az ész, hanem minden érzékszervünk is fontos a világ megtapasztalásában, a valóság átélésében, de a szent dolgok, a szentség arról is megismerszik, hogy vannak vele kapcsolatban ábrázolási (vagy épp megfogalmazási) tilalmak, és

Szóval az egész dolog azon áll vagy bukik, hogy elfogadja-e valaki azt, hogy van személyes Isten, aki mindenható, vagy nem. Mert ha van személyes Isten, aki mindenható, akkor mindezek az emberi ésszel elgondolhatatlan dolgok csodák folytán lehetségesek; ha nincs, akkor pedig nem csak nem lehetségesek, hanem szóba sem kerülnek. Köztes megoldás nincs. A dolog fekete-fehér, szürke tartomány nélkül. Vagy az egyik csomag, vagy a másik. És minden felvilágosult, feminista észkombájnnak üzenem: ezt hívják kényszerítő logikának.

Ettől kezdve pedig még indokoltabb, hogy Máriát ne hétköznapi nőnek tekintsük, és ne hétköznapi módon ábrázoljuk, a szülés (és születés) pillanatában sem, kétszáz munkaóra ide vagy oda. 

Tőlem maradhat a linzi Mária-szobor, bár én nem a linzi székesegyházba járok, tehát a nyolcezer aláíró helyett nem döntenék. A lefejezés sem hiszem, hogy Máriának szólt, hanem inkább a művészeti megközelítésnek. Egy templom az Isten háza, Istennek emelik, meg az oda járó híveknek, hogy őket Istenhez emeljék. Ezt szolgálja a liturgikus tér is a kellékeivel, díszítéseivel, szobraival. Nevezhetjük ezt átszellemülésnek is. 

Akárhogy is, abban biztos vagyok, hogy ezek a „véres valóság” ábrázolására irányuló frusztrált feminista akciók valójában nem tesznek hozzá a világhoz, sem a férfiak felfogásához, sem az isteni titkok megértéséhez. Nem hiába nem toljuk mindig arcba a pőre valóságot, nemhiába vannak tabuk, tilalmak. És a nőiesség, meg az Úr világra jövetele, Mária általi megszülése is sokkal több annál, mint a menstruáció vagy a szülés ábrázolása nagytotálban ráközelítve a nő két lába közére.

Egy gótikus vagy reneszánsz Mária-szobor, legyen az akár a (feminista szempontból is értékelendő) Szoptató Madonna szobra, a vonalaival, feszültségeivel, kiművelt megformálásával sokkal többet elmond Máriáról, Mária helyéről az üdvtörténetben, meg általában a nőről és az emberről, mint egy „realista” meg „feminista” alkotás.