A legyőzhetetlen gerilla mítoszát hagyjuk meg az agitátoroknak és képregényszerzőknek! – Válasz Kaiser Ferencnek

Nyitókép: Yoav Nir

Kaiser Ferenc a Mandinerben megjelent cikke – Szakértő: Izrael ezt a háborút részben már el is veszítette címmel – igen figyelemre méltó olvasmány, főképpen azért, mert a cikk a helytálló meglátások és a meglepő tévedések érdekes keveréke. Mivel a szerző nem rendelkezik témaspecifikus háttérrel a közel-keleti konfliktusokkal kapcsolatban, nincs értelme számon kérni rajta az ezzel kapcsolatos megállapításokat. Ami viszont a nem állami szereplők ellen viselt háborúkat mint általános jelenséget illeti, a cikk tartalmaz néhány olyan állítást, amikkel érdemes vitába szállni, tekintve hogy igen gyakran halljuk őket biztonságpolitikai szakértőktől, politikusoktól és médiaszemélyiségektől.

A probléma ezekkel a hozzászólókkal nem az, hogy nem tudnak semmit a témáról,

Kaiser cikke a következő megállapítással csatlakozik a fent említett borúlátó kórushoz: „Egy gerillaháborút nagyon nehéz, ha nem lehetetlen megnyerni. Egy gerillahadsereget nem lehet megsemmisíteni, mert a gerillahadsereg sok esetben maga a nép”.

Az első probléma ezzel a megállapítással, hogy népnek lenni nem jelent felmentést a háborúk elvesztése ellen. Amióta a háború a királyok sportjából a népek, nemzetek passziója lett, a háborúkat népek nyerik meg és népek vesztik el. Ez egy igen banális megállapítás, éppen ezért könnyű szem elől téveszteni.

A második intuitív megjegyzés az, hogy ha egy gerillahadsereget vagy egy terrorszervezetet nem lehet megsemmisíteni,

Különösen igaz ez azokra az államokra, akik előszeretettel alkalmaznak gerilla- és terrorszervezeteket, és ezzel magukra veszik az ezzel járó morális és jogi terheket. Mi az ördögnek tart fenn Irán egy több százezres hadsereget és ezzel párhuzamosan egy több százezres Forradalmi Gárdát, ha mindent könnyebben-olcsóbban megoldhatna a rendelkezésére álló gerilla- és terrorista proxyk segítségével?

A válasz erre a biztonságpolitikai paradoxonra az, hogy azok, akik a gerillahadviselést és a terrorizmust nem elemzik, hanem hivatásként űzik, teljesen tisztában vannak azzal, hogy a gyengék fegyveréről van szó.

A praktizálók tapasztalati bölcsességét egyértelműen alátámasztja a témával foglalkozó szakirodalom is. Mivel a gerillahadviselés és a terrorizmus közötti demarkációs vonalat nem lehet mindig nagy pontossággal meghatározni, érdemes megvizsgálni mindkét kategória sikerhányadosát. 

Az alapvető mintázaton nem változtatott lényegesen a konfliktusok hossza sem. Az egyetlen pozitív dolog, amit a gerillák javára lehet írni, hogy a második világháborút követő dekolonizációs folyamat során a sikerhányadosuk majdnem megduplázta magát és 20%-ról 39%-ra emelkedett.

A terrorizmus, mint a politikai célok megvalósításának eszköze messze lemarad hatékonyságban még a gerillahadviselés mögött is. Az Audrey Kurth Cronin professzorasszony által elemzett 450 esettanulmány közül csupán 20 eset (4,4%) végződött a terrorszervezet győzelmével. További 38 eset (8,4%) zárult részleges sikerrel. A fennmaradó 392 eset (87,1%) az inkumbens államhatalom győzelmével végződött.

A gerillahadviselés és a terrorizmus inherensen alacsony katonai hatékonyságát

Clausewitz ismert diktuma szerint a védelem számít az erősebb harcformának, mivel a cselekvési kényszer elsősorban a status quo megváltoztatását kereső támadóra nehezedik. Mivel a gerilla- és terrorszervezetek politikai céljai az esetek döntő többségében egy fennálló status quo megváltoztatására irányulnak, a pálya a hadelmélet szintjén is erősen a hátrányukra van megdöntve.

Lehet vitatkozni a jelenlegi Hamász–Izrael háború hosszú távú politikai kihatásaival kapcsolatban, de a háború katonai mérlege tökéletesen beleillik az általam felvázolt történelmi mintázatba. 

A legyőzhetetlen terrorista, illetve gerilla mítoszát pedig hagyjuk meg az agitátoroknak és a képregények szerzőinek.