Ben Harris pszichoterápiás perspektívából elemzi a CSJ-t. Elsőként leszögezi, hogy a posztmodernnek szerinte vannak jó meglátásai, az egyik például az, hogy minden tudás kontextusfüggő és részleges. Csakhogy szerinte a woke ideológia abszolutizálta magát, azaz szembe megy ezzel a meglátással.
A woke hívők szerinte két mentális konstrukció között ingadoznak: az egyik a sötét, disztopikus valóság, a másik egy csodálatos utópia. A kritikai elméletek és a woke így szerinte egy szekuláris vallást jelentenek. Vagy jól jellemezhetőek azzal is, amit Nietzsche ressentimentnek, a frusztrációnk tágyával szembeni neheztelésnek nevezett (és amely fogalom nagy karriert futott be a társadalomtudományokban). Ezért aztán
a woke hívők a filozófiai, világnézeti egyet nem értést „brutális személyes támadásként” élik meg, mivel az veszélyezteti az ő hívő ideológiai konstrukciójukat.
Ez a nárcisztikus morális-ideológiai bizonyosság pedig „félelmetes merevséget” takar.
Kirsty Miller szerint a kritikai elméletek szerint kialakított terápiákban kezelt pácienseket a gyűlölet és a destruktív kapcsolatok felé terelik, a kritikai elméletek és a woke ugyanis valójában a gyűlöletet szítja azzal, hogy baráti és ellenséges csoportokat kreál (mondja még valaki, hogy nincs igaza Carl Schmittnek, mikor felállítja a barát-ellenség elméletet!). Miller felvázolja eme szélsőbaloldali gyűlöletkeltés ötlépcsős modelljét is: csoportidentifikáció, mások kizárása a csoportból, a kizártak veszélyként való feltüntetése; a saját csoport kiemelkedőjen jóként (morálisként) való kezelése (erényfitogtatás), és végül az ellenséges csoport rombolásának ünneplése. Különösen fontos, hogy ez a megközelítés nem egyénekre, hanem csoportokra koncentál, például ilyen a nőkre, akiknek az ellenséges csoportja automatikusan a férfiak lesznek. Ha a páciens egy ilyen „elnyomott” csoportnak a tagja, akkor bátorítják az „elnyomó” csoport irányába kifejeződő haragot és frusztráltságot. Ha a páciens „elnyomó” csoporthoz tartozik, a csoporttagság szimbolikus megtagadására és az elnyomottakkal való szolidaritásra buzdítják.
Bret Alderman Jung nyomán kifejti, hogy
a kritikai elméletek egy pszeudovallás karakterisztikumait mutatják.
Főleg az archetípusok általi megszállottság szempontjából közelít, ami szerinte különösen is jellemző a kritikai társadalmi igazságosság megközelítésére. Többek közt arra mutat rá, hogy az ilyen szemlélettel dolgozó, jóindulatú terapeuta, elfelejtvén utánajárni a páciens magyarázata mögött meghúzódó, sokrétű valóságnak, a pszichológiai állapotot elnyomott identitássá fogja alakítani: a személyes szenvedés performatív szenvedéssé válik, és értékessé. Így járnak a nemi identitászavarban szenvedők, akiket transzneműként erősítenek meg, főleg, hogy a kortárs pszichoterápia a fiatalok öndiagnózisának azonnali megerősítésére épül. A megerősítés (affirmation) pedig azt jelenti, hogy akármilyen megalapozott módon is kap kritikát az illető, eme kritikát fóbiaként (ezesetben transzfóbiaként) kell azonosítani.