Bibi király – ki igazából Benjamin Netanjahu?

1978-ban egy 28 éves izraeli jelent meg egy bostoni tévében Ben Nitay néven, ahol arról beszélt: „A konfliktus valódi magja, hogy az arabok elutasítják Izrael államot. (...) Az arabok 20 éven át birtokolták Ciszjordániát és a Gázai övezetet is, és ha az önrendelkezés, ahogy most mondják, a konfliktus lényege, akkor könnyen létrehozhattak volna egy palesztin államot.” 

A beszélő pontosan úgy néz ki, mint Benjamin Netanjahu, és ennek oka, hogy ő az: 

(mindkettő Boston környékén van), és a műsor forgatása alatt a Boston Consulting Group nemzetközi üzleti tanácsadó cégnél dolgozott. Amerikában azért használta ezt a nevet, mert szerinte nehezen boldogultak a Netanjahu név kiejtésével. Amikor megkérdezték tőle, hogy azért cserélt-e nevet, mert Amerikában akart maradni, közölte: nem, régi cionista családból származik, és sosem akart kint maradni.

Izrael jelenlegi miniszterelnöke 1949-ben született Tel-Avivban. Apja a lengyel-zsidó származású történész, Bencion Netanjahu volt, aki egy időben a cionista jobboldal atyjának, Vlagyimir Ze’év Zsabotyinszkijnek a titkára is volt. Apja a hatvanas években Amerikában tanított, így Netanjahu egy apró pennsylvaniai középiskolában érettségizett, s így anyanyelvi szinten tud angolul. Később teljesítette kötelező szolgálatát az izraeli hadseregben, többek között harcolt a Jom Kippur háborúban. 

amikor egy Izraelből Franciaországba tartó járatot terroristák eltérítettek. Az akció sikeres volt, egyedül a parancsnok esett el.

Amerikában hazatérve belépett a Likudba, parlamenti (Kneszet-) képviselő lett, s 1993-tól már az ellenzék vezetőjévé avanzsált. 

1994. október 19-én Tel-Avivban történt az addigi legsúlyosabb öngyilkos merénylet: egy hamászos felrobbantotta magát egy zsúfolt buszon, a központi Dizengoff tér közelében, huszonkét ember halálát okozva. Netanjahu, aki a közelben tartózkodott a Likud székházában, a Zsabotyinszkijről elnevezett Mecudat Ze’évben, csatlakozott a kormányt szidalmazó dühös tömeghez a kiégett busz körül.

„Másnap politikai ellenfelei és a média szakértői azzal vádolták, hogy »véren táncolt«, de a legtöbb izraeli emlékezett a széttépett testek és a volánnál holtan fekvő sofőr szörnyű felvételeire. Rájöttek, hogy még a kozmopolita Izrael szívében sincsenek többé biztonságban” – írja életrajzírója, az egyébként erősen liberális Ansel Pfeffer. Az „5-ös busz elleni merényletet" követő közvélemény-kutatások szerint Netanjahu először vezetett a regnáló Jicak Rabin előtt, akit a következő év során lőttek le. (Az idei októberi fiaskó kapcsán megjegyzendő: a Sin Bét figyelte Rabin gyilkosát, és arra jutott, hogy nem jelent veszélyt).

Bár Netanjahu imidzsének erős része „Mr. Security”, vagyis „Mr. Biztonság”, s a Time 2012 májusában „Bibi király" című borítójával jelent meg, 

Példának okáért 1997 szeptemberében Netanjahu utasítására a Moszad megpróbálta meggyilkolni Khaled Mashal hamászos vezetőt a jordániai Ammanban. Az akció nem sikerült, a mérgezést Mashal túlélte, sőt két ügynököt még le is tartóztatott a jordán rendőrség. Az ügy különösen megalázó volt Netanjahu számára, hiszen végül az izraelieknek kellett átadniuk az ellenszert a jordániai kórházban fekvő hamászos vezetőnek, és engesztelésképp még több tucat palesztin letartóztatottat is elengedtek. Az Economist, Netanjahu kedvenc lapja egy évvel a miniszterelnöki szék átvétele után ezzel a címmel írt cikket Netanjahuról: „Izrael visszaeső balfékje".

Mik határozzák meg a Gázával és a terrorizmussal kapcsolatos nézeteit? 1995-ben könyvet írt a terrorizmusról. A könyv a terrorizmusellenes lépéseket a polgári szabadságjogok kérdésével szemben mérlegeli, de ír a dzsihadizmusról és a nukleáris veszélyekről is. A kötet dátumát tekintve érdekes látni, hogy 

A zsidó kultúrát és Izrael helyét egyértelműen „a Nyugaton” helyezi el, ami egyrészt valamelyest szakadást is jelent az izraeli tradícióval – amely hagyományosan Kelet és Nyugat közvetítőjeként tekint az országra –, másrészt a zsabotyinszkiji „nyugatos” önképhez valamelyest illeszkedik. (Zsabotyinszkij mondjuk inkább szeretem-gyűlölöm viszonyt ápolt a brit kultúrával, míg Netanjahu rajong Amerikáért).

mert ezek képezik ki, fegyverzik fel, pénzelik és bolondítják meg a terrorizmusra nyitott egyéneket. Ilyen veszélyes országokként nevezi meg Iránt, (az akkori) Irakot, Szíriát, Afganisztánt, a palesztin területeket, de említést tesz Libanonról, Jemenről és (talán napjainkban ironikus módon) Szaúd-Arábiáról. 

A fő veszélyt palesztin kontextusban a gyermekek indoktrinációjában látja. A gyerekek gyilkolásra nevelése „semmissé teszik annak szükségességét, hogy légierő vagy interkontinentális rakéták legyenek az iszlám fegyverei, mivel (...) ők lesznek a hordozórendszer”. Dacára annak, hogy Izrael történetének legnagyobb biztonsági fiaskója mára a nevéhez köthető, 28 évvel korábban még a Nyugatot ostorozta, mert az iszlám terrorizmus kapcsán „megnyomták a kollektív szundi gombot”.

Szerinte minden olyan lépés, amely legitimálja a terroristákat, csak további terrort szül, hiszen azt mutatja, hogy az eszköz működik. Egyik fő fenyegetésnek a nukleáris és biológiai fegyverek terroristák általi megszerzését tartja – október 7-én mondjuk a Hamász megmutatta, hogy késekkel és lőfegyverekkel is mire képesek. Netanjahu végül nemzetközi koalíció létrehozását javasolja a terrorizmust támogató országokkal szemben.

A terrort nem szabad jutalmazni – ez nagyon fontos kitétel, mégis érdekes, hogy karrierje során Netanjahunak ehhez ellentmondásos hozzáállása volt. Amikor 2005-ben Ariel Saron kormánya kivonult Gázából, Netanjahu pénzügyminiszterként ellenezte, és be is nyújtotta lemondását tiltakozásképp. Mint kneszet-beszédében elmondta: 

Egy évvel beszéde után a Hamász elrabolt Gilad Salit izraeli katonát. A túszalku idejére újra Netanjahu volt a miniszterelnök, és 2011-ben ő volt az, aki ezernél is több merénylőt, terroristát és gyilkost engedett ki az egy szem Salitért cserébe. Az alkut több izraeli kormánytag is ellenezte, köztük Avigdor Liberman, aki majdnem csatlakozott a mostani egységkormányhoz, s a már inaktív Uzi Landau is. Landau azzal érvelt, hogy az alku „hatalmas siker” a terrorizmus számára, és arra fogják ezzel biztatni a Hamászt, hogy újabb és újabb izraelieket raboljanak el. Ők viszont a kisebbséget képviselték és leszavazták őket. Érdekes módon itt Landau effektíve Netajahu könyvét idézte. 

A túszalku után meg is kérdezték Netanjahut, hogy saját könyvével hogyan veti össze a történteket, mire arról beszélt, hogy 

Érdemes megvizsgálni Netanjahu arabokhoz való hozzáállását is. Josua Sinai kutató szerint Netanjahu a maga részéről hajlamos az izraeli arabokat biztonsági fenyegetésnek tekinteni, és a 2015-ös választások során Netanjahu azzal próbálta motiválni bázisát, hogy azt állította, az izraeli arabok „tömegesen mennek ki” szavazni. Emellett az izraeli arabok a Netanjahu kormánya által 2018 júliusában elfogadott nemzetállami törvényt nemcsak úgy értelmezték, mint az egyenrangú állampolgári státuszuk leminősítését, hanem úgy is, mint az arab nyelvnek a héberrel egyenlő státuszból „különleges státuszba” való lefokozását.

Netanjahut ezért a nemzetközi sajtó jelentős része „rasszistának” bélyegezte, elhallgatva, hogy Netanjahu 15 milliárd sékelt fordított az izraeli arab közösség helyzetének javítására. Kialakult egy új arab középosztály, amely néha ellentétben áll a kneszet anticionista arab képviselőivel – nyilván Netanjahu legnagyobb örömére. A befektetés persze Izrael érdeke is, 

Netanjahu egyik tanácsadója egy helyütt azt mondta, hogy „Bibit” csak két dolog érdekli: a gazdaság és Irán. Sinai szerint pont az Irán-kérdésre való fókusz vette el Netanjahu figyelmét a többi biztonsági kihívásról (a szerző 12 ilyen pontot azonosít Izraelben!), noha tanulmánya évekkel ezelőtt íródott. Az egyik ilyen kihívás Gáza és a Hamász volt. Érdekes látni, hogy Netanjahu nem csak nem vette komolyan a Hamászt, de a szárazföldi behatolástól kimondottan félt is.

A változás 2014. június 12-én jött el, amikor három izraeli tinédzsert raboltak el, majd gyilkoltak meg a Hamász tagjai Ciszjordániában. Izrael széleskörű letartóztatásokkal reagált, a Hamász pedig válaszul naponta rakétákat lőtt ki Gázából. Erre Izrael gázai offenzívát hirdetett. A művelet során Netanjahu végig ellenállt az IDF-vezérkar harcosabb tagjainak, akik a széleskörű inváziót követelték. Még ki is rúgta Danny Danon védelmi miniszter-helyettest, amiért nyilvánosan kritizálta őt visszafogottsága miatt. Netanjahu aggódott, hogy az IDF belesüppedt egy magas veszteségekkel járó konfliktusba a gázai szűk sikátorok és alagutak rendszerében – írja Pfeffer. Még azután is, hogy július 17-én végül engedélyezte a szárazföldi hadjáratot, kikötötte, hogy a behatolásokat néhány kilométerre korlátozzák. Sosem került korábban Netanjahu vezetőként ilyen közel a háborúhoz – ám mint tudjuk, idén októberben háborút hirdetett.

de Netanjahu kabinetje csak felületesen vitatta meg ezt az izraeli civileket fenyegető veszélyt. 

Az IDF kevés erőforrást fordított az alagutakra, a Gázába induló egységei 2014-ben képzetlenek voltak, és nem rendelkeztek megfelelő felszereléssel a földalatti hadviseléshez.

2014-ben mindenesetre Gázában épületek tízezrei semmisültek meg, 2100 gázai halt meg (a felük állítólag civil), és 73 izraeli esett el. „Netanjahu figyelme gyorsan másra terelődött. A gázai konfliktus során tanúsított magatartása két ellentmondásos vonást emelt ki a vezetésében: mély vonakodást a palesztin front égető problémáinak kezelésétől, valamint a kockázattól és a nagyszabású katonai kalandoktól való rendkívüli idegenkedést” – így életrajzírója.

Kérdés, hogy a fenti tapasztalatokkal a háta mögött hogyan tervezi győzelemre vezetni Izraelt 2023-ban Netanjahu? Száz év múlva a történészek „Bibi királyról” vagy „Izrael visszaeső balfékjéről” fognak írni – vagy esetleg valahol a kettő között állapodnak meg?

Fotó: Wikimedia Commons