Ami történelem volt, most valóság lett: Nemes Jeles László '57 tavaszán Budapesten játszódó új filmje lassan kúszik be a bőrünk alá

Minden egyes hangnak, szónak, tárgynak, finom­hangolásnak jelentése, jelentősége van Nemes Jeles László Árva című filmjében. A kerettörténet rövid ismertetése kevés lenne a lényeg átadásához, ami jóval több annál, hogy egy kiskamasz fiú előbb évekig várja a háború idején eltűnt apját, s az elképzelt helyett egy teljesen más valóság jön vele szembe 1957 tavaszán. Mert persze, van egy ilyen, személyes olvasata is az egésznek, mondhatni típussors abban a korban, amikor gyerekek ezrei, tízezrei, százezrei maradtak árván vagy félárván a többfrontos, ipari méretű öldöklés következtében. 

Nemes Jeles, akárcsak a korábbi két mozijában, az Oscar-díjas Saul fiában és az apokaliptikus hangulatú Napszálltában, ismét bebizonyítja, milyen 

Ha Andor – Barabás Bojtorján megformálásában – árva és magányos, hát ugyanolyan árvák, magányosak a körülötte élő felnőttek is. Akik a világnak ezen a táján gyakran használt módszerrel igyekeznek elfedni a sebeket: hallgatnak, mert igazat mondani fájna, és suttognak, mert ha nem így tennének, életek is múlhatnának rajtuk. 

A rendező és állandó operatőre, Erdély Mátyás úgy teremti ennek a nagy közös hallgatásnak, a féligazságok és vágyvezérelt hazugságok hálójának dialógusról dialógusra, képről képre egyre húsba vágóbb atmoszféráját, hogy érdekes módon mégsem menekülni vágyunk: örvényként visz magával a romos, foghíjas Budapest romos, lelakott gangos házaiban valahogy mégis létezni akarók fel-felpislogó életvágya.