Szex, metál, germánok – a Rammstein-botrányról

Van ez a Rammstein nevű német, mondjuk így, szoft metál / hard rock zenekar, saját besorolásuk szerint a szinte egy zenekarra, őrájuk szorítkozó Neue Deutsche Härte irányzat képviselője a kies keletnémet vidékekről.

És a Rammstein olyan, mint a német (pop)kultúra megannyi terméke a 18. század óta: hatásos, bombasztikus – és istentelenül nem eredeti.

A sajátos germán kultúra rendszeresen felbukkanó, valódi, őseredeti, kikezdhetetlen gigászai mellett ugyanis a későbbi német évszázadokat végigkísérte az az irányzat is, amely mindig kifelé, réges-rég délre (Itália), aztán nyugatra (Franciaország), 1945 után pedig leginkább a tengeren túlra (Anglia, Amerika) vetette tekintetét, és

A francia forradalmi gondolat kiáradása után előbb lelkes hitből, aztán drámai csalódásból megszületett a nagynémet nacionalizmus. A tengeri birodalmak világhódításáról épp lemaradva felizzott bennük a germán kolonializmus szelleme. Aztán: a weimari idők Berlinjének szabadossága balról előzte New York és Chicago korabeli bulinegyedeit.

Az 1945-ös Stunde Null tragédiákból és traumákból születő újrakezdése aztán mindent elásott az összedőlt városok romjai alá, ami echte germán – pótlékként pedig Japánhoz hasonlóan a meghasonlott németeknek is pont megfelelt az angolszász popkultúra korlátlan beáradása, a kokakólamámortól a Hamburgban szárnyait bontogató Beatlesen át az amerikai és angol klubokból beszivárgó elektronikus zenékig. És naná, hogy az angolszász nyilvánosságot alig egy évtized alatt leuraló woke ideológia legstréberebb kontinentális tanítványai között is ott találjuk a német*eket. Ez itt egy gendercsillag-utalás akar lenni.

S ha, már popzene, tudjuk jól: az angol szintipopra és francia-olasz diszkópopra válaszul az NSZK kiizzadta magából a Modern Talkingot, az eredeti angol rave mozgalomra a Scooterrel felelt Némethon – a kilencvenes évekbeli amerikai újmetálra és industrialra pedig előjött a keletnémet pusstákról az ezekből mélyen merítő, majd e hatásokat fogyaszthatóbbá és germánosabbá gyúró Rammstein.

A Rammstein titka, hogy nincs semmi titka. Zenei zsenialitást nyomokban sem tartalmazó, de nagyot szóló, jól kevert, bombasztikus hard rock-metál gitárriffekből és katonás, ütemes ritmusokból álló, menetelős metáljukra Till Lindemann kántál a lehető legharsányabban, legartikuláltabban németül úgy, hogy a kaliforniai deszkástól az angol katonai veterán dédpapiig mindenki beleborzongjon. De csak egy kicsit.

Rammstein - Deutschland

Több mint két évtized telt el a Herzeleid (1995), a Sehnsucht (1997) és a Mutter (2001) albumok óta, amikor a Rammstein lassan betört és egész magasra jutott a nemzetközi pop-rock sztárvilágban. De már jó ideje egy helyben járnak, zeneileg és szövegileg rég előtték az összes puskaporukat – pedig a valódiból van nekik elég, be is gyújtják a koncerteken az összeset –, és nem véletlen a 2009 és 2019 közötti, új album nélküli hosszú szünetük sem.

Most már kifutó termék a banda, a receptjét pedig megismerhettük a hosszú évek során. Hatásvadász produkció az egész: a generikus kemény rockot leöntik egy jól kiszámított tűzijáték-show-val, a lehető leggermánosabb megszólalással, és, naná, a náci szimbolikával való, nem túl agyas játszadozással. Ami a tömegek szintjén elég arra, hogy Németországtól a nagybetűs Nyugatig és Keletig feltűnést keltsen, miközben

Izé, ügyeltek eddig.

Most itt van ez a nagy rammsteines szexbotrány, amin a metoo utáni sokadik évben jól megbotránkozik a nemzetközi és német nyilvánosság.

De, de. Aki egy kicsit is ismeri a Rammstein zenéjét, imázsát és szövegvilágát, pontosan tudja, hogy az egészet áthatja a groteszkig tolt testiség, a szexközpontú szövegektől a színpadi tűzvihartól izzadt testrészeken át a szado-mazo utalásokkal teli dalok soráig. És pont ezért szeretik őket nők tömegei Kelettől Nyugatig, és ezért szeretik őket azok a faszik, akiknek azok a nők kellenek, akiknek a Rammstein kell. Ez nem egy Észak-Skóciából szalasztott, androgün, incel dream pop banda, na.

Lassan húsz éve, hogy a Mein Teil nevű slágerükkel a kannibalizmus témáját vették elő. És annak is tizenöt éve, hogy akkor kisebb botrányt kiváltva gyakorlatilag pornós klipet csináltak a Pussy nevű számukhoz –

A Rammstein-parfümök pedig olyan neveket kaptak, hogy Sex, Pussy és Kokain. A saját szólólemezének meg azt a címet adta Lindemann, hogy Skills in Pills.

És akkor most 2023-ban azon kellene felháborodni, hogy az időközben hatvanévessé érett Lindemann énekest orgiavádak érték. Hogy az énekeshez köthető magánbulikba maguktól jelentkező és oda válogatás után bejutó nők aztán alkohollal és drogokkal találkoztak a bulik mélyén. És hogy Lindemann közeledni próbált hozzájuk. Vagy akár történt is valami köztük, és akár durva dolgok is. Amiknek nem kívánt következményeik lettek.

Nosch, mit lehet erre az egészre mondani? Azon a hitvány érven túl, hogy minekmentoda, és azon túl, hogy a nettó nemi erőszak-eseteket ki kell vizsgálni és kellő bizonyítékok esetén a megfelelő bírósági ítéleteket meg kell hozni, nem nagyon lehet mást mondani, mint hogy a Rammstein és Lindemann énekes vagy harminc éve kiírta a saját homlokára, lángoló vörös-fekete betűkkel, izzó neonfényekkel,

Ezt nem hogy titkolták, hanem ezekkel hirdették magukat, a lehető legharsányabb módon. Azok a nők, akik a Rammstein-férfi sötét várának mind a hét ajtaját végignyitogatták, nyilván számíthattak arra, hogy nem egy Goethe-olvasókört fognak a legmélyén találni, hanem valami egészen mást. Aki az egészet el akarja kerülni, annak az első megoldási javaslat: az első ajtón se menjen be, és induljon el inkább valami egészen más felé. A szabad akarat jegyében.

Egyébként rammsteinesen kínzó és izzasztó kérdés mostantól, hogy vajon a rocktörténet összes színpad mögé és rocksztárok hálószobájába bejutó rajongó nő és férfi előáll-e innentől a történeteivel. Mick Jaggertől kezdve elég sokaknak rándulhatna össze akkor a gyomra. S nem kevesen közülük talán meg is érdemelnék még az evilági elszámoltatást. A túlvilágiról nem is beszélve. Ott is akadhatnak látványos, végtelen lángnyelvek ám.

Rammstein - Rammstein live

Nyitóképen: Till Lindemann énekes egy Rammstein-koncerten (Eyepix / NurPhoto / NurPhoto via AFP)