De hogyan lett ilyen befolyásos Katar?

Nyitóképen: munkások Doha felhőkarcolókkal teli tengerpartján (Mariana SUAREZ / AFP)

Katart bemutató cikksorozatunk első részében bemutattuk, mi Katar előtörténete, honnan indult az egykor koldusszegény, ma kőgazdag emírség története.

Hogyan lehetnek a Thanik ilyen ügyesek a külpolitikában? Hogyan alakíthatja a regionális hatalmak árnyékában létező aprócska Katar ilyen ügyesen az öböl-menti térség erőviszonyait? Itt hagytuk abba legutóbb.

Vegyük fel a történet fonalát az 1930-as évek végén, amikor

A második világháború kitörése jó tíz évvel későbbre tolta a katari kőolajjal folyó kánaán virágzásának kezdetét. Az 1940-es évek végétől kezdve viszont meredeken növekedni kezdett a kőolajkivitel az országból, a beáramló jövedelem pedig hamar új pályára állította a japán gyöngyök által letarolt katari nemzetgazdaságot.

Gázláng ég a Perzsa-öböl felett

A fekete arany persze nem egészen számít ritkaságnak a Perzsa-öböl vidékén, s ennek megfelelően számos környékbeli ország épített fényes gazdagságot az energiahordozó exportjából. A katari vizek alatt azonban földgáz is található, méghozzá olyan hatalmas mennyiségben, ami a következő néhány emberöltőre még biztosíthatja Katar jólétét – és erős nemzetközi tárgyalópozícióját.

A félsziget csúcsától északkeletre található Északi szénhidrogénmező területének nagyobb része katari, kisebbik része iráni fennhatóság alá tartozik. A mező területén kőolaj- és földgázlelőhelyek is találhatók, utóbbiak olyan gazdagok, hogy úgy becsülik:

Katar az 1990-es évek vége felé – egyébként a már említett Hamad emír uralkodása alatt – kezdett bele a cseppfolyósított földgáz (lng) exportjába, s mivel ebben az üzletágban a környéken csak Irán lehetne nála hatalmasabb (Teheránnal viszont a szankciós rezsim miatt nem comme-il-faut kereskedni), Doha lényegében egyeduralkodó a földgázbizniszben ezen a vidéken.

A 2020-as évben Katar 18,2 milliárd dollár (kb. 7820 milliárd forint) értékben exportált sűrített földgázt, s ehhez hozzájön még az Egyesült Arab Emírségek és Omán felé vezető Dolphin gázvezeték forgalma is.

Ennek a méretes földgázkészletnek a felfedezése, illetve a kitermelés megkezdése gyorsan kiemelte Katart a „hétköznapi” kisállamok sorából. De nem csak ez alapozza meg Katar méretéhez képest meglehetősen nagy befolyását.

A pénz miatt, a pénz miatt van minden

Szintén Hamad uralkodása alatt, 2005-ben hozták létre a katari befektetési ügynökséget, a Qatar Investment Authorityt. A QIA célja hivatalosan az, hogy sokrétű befektetéseivel tovább erősítse a kis állam nemzetgazdaságát. Magyarra fordítva: a QIA-t azért hozták létre, hogy az olajon és gázon meggazdagodott katari állam – illetve az uralkodócsalád – világszerte minél több mindenbe vásárolhassa be magát.

És úgy is lett.

Alapításától fogva a QIA számtalan, nagyon különböző profilú európai vállalatban szerzett részesedést vagy vásárolta meg őket. Az ügynökségen keresztül Katar részesedést szerzett például a Credit Suisse-ben, a Volkswagen-csoportban, a Barclaysben, sőt, még a Royal Dutch Shellben is.

A sportok iránt érdeklődő olvasónak bizonyára nem újdonság, hogy a QIA vásárolta fel a Paris Saint-Germain focicsapatát is – a sort hosszan lehetne folytatni.

Európában persze

de sok mindent persze nem tudnak tenni ellene. Már csak azért sem, mert a QIA egyáltalán nem csak az öreg kontinensre korlátozza a befektetéseit, hiszen ugyanúgy jelen vannak a Távol-Keleten, sőt, bizonyos mértékig az Egyesült Államokban és Oroszországban is.

Jó tévét, nézhető tévét

Az energiahordozókon és a szinte végtelen pénzen kívül van a katari külpolitikának egy harmadik, gyakran emlegetett eszköze is: az Al Jazeera.

Az Al Jazeera (a név maga az Arab-félszigetre utal) nem katari találmány: a nyilvános diplomáciának már hosszú ideje bevált eszköze különböző lapok, rádió- és tévéadók, portálok működtetése külföldön azzal a nem titkolt céllal, hogy a működtető ország így befolyásolja a célországok közvéleményét. Nekünk, magyaroknak is vannak ezzel keserű – lásd: Szabad Európa Rádió, 1956 – és idegesítő-megmosolyogtató – lásd: Deutsche Welle, tetszőleges időpontban – tapasztalataink.

Az 1996-ban indított

az arab világban (később pedig nyugaton is). És ez nem is megy olyan rosszul az azóta valóságos médiabirodalommá vált Al Jazeerának, amely azt állítja magáról, hogy a katari kormány és az uralkodócsalád teljes függetlenséget garantál neki. Ez nyilván minden állam vagy kormányhatalom által finanszírozott médium esetében így van, s különösen az arab olajsejkségek esetében!

Az viszont nehezen vitatható, hogy az Al Jazeera egy alapvetően sikeres vállalkozás. A közel-keleti színes forradalmak idejére a csatorna már eléggé beágyazott volt ahhoz, széles tömegekhez juttathassa el a régióban a demonstrációk hírét – amit nem minden környékbeli kormány nézett ugyanolyan jó szemmel. A szaúdiak, bahreiniek és az egyiptomiak a korábban már említett blokád feloldásának egyik feltételeként éppen az Al Jazeera megszüntetését támasztották Katar felé, de ebből végül semmi sem lett.

A kezdőrúgás elé

A fentebb vázoltak nagy vonalakban megmagyarázzák, hogyan juthatott Katar olyan befolyáshoz, amelyről más, hasonló méretű országok csak álmodozhatnak. A félsziget helyzete természetesen sok tekintetben különleges, de azt azért rögzíthetjük, hogy

aminek köszönhetően erős alkupozíciókat alakíthatott ki világszerte.

A nyugati világ egy részében most, a katari diplomácia és helyezkedés koronaéke, a focivébé kezdete előtt persze a felháborodástól, nemértéstől, én-aztán-nem-fogom-néznitől és a szivárványos zászlók lobogásától hangos a média – nem értik, hogyan kerülhetett Katarhoz a torna rendezésének joga. Hiszen Katar egy olyan ország, ahol lábbal tiporják a dél-ázsiai vendégmunkások legalapvetőbb jogait, nem szabad inni, sőt, a nyilvánosság és a politikai osztály nincs kinyílva az úgynevezett lmbtq-közösség elvárásai felé sem (a problémák, ha jól értem, ebben a sorrendben súlyosbodnak).

Csakhogy

– mint ahogy a világon mindig is voltak olyan országok, amelyek ügyesen adták el magukat felvilágosultként, nyitottként, demokratikusként, miközben a sovinizmus, a korrupció és a kisebbségi jogfosztás tankönyvi példái voltak; példákért aligha kell messzire tekintenünk –, azzal pedig senki sem számolhatott komolyabban, hogy pár focimeccs kedvéért az ország komolyan megváltozik majd.

Ha másnak nem is, annak biztosan méltó emléket állít majd ez a torna, hogy a katariak úgy kiismerték a nyugati embert, mint a tenyerüket: tudják, mivel – jelen esetben valószínűleg brutálisan sok pénzzel – kell rávenni arra, hogy megbízza őket egy ilyen nagy presztízsű rendezvény megszervezésével. De annak is, hogy a nyugati ember hangzatos elvei az emberi jogokról, az úgynevezett lmbtq-közösség egyenjogúsításáról vagy éppen a köztéri sörfogyasztásról mennyire keveset érnek a világnak a nyugat-európai és amerikai komfortzónán kívül eső részén: mint egy marék homok a katari sivatagban.