Miket nem beszél? – mégis róla szól az év eddigi legjobb mozija

Komoly botrány rázta meg év elején a közvéleményt, amikor a februárban megrendezett BAFTA-n (Brit Filmakadémia Filmdíjátadója) a színpadra állt a két afroamerikai színész, Delroy Lindo és Michael B. Jordan, mire a közönség soraiban valaki elkiáltotta magát, hogy nigger. Szándékosan nem az n betűs szót használom az eset leírása kapcsán, mert ahogyan azt Louis C.K. humorista is elmondta egyszer, a legaljasabb eszköz, hiszen áthárítja a nézőre, vagyis jelen esetben az olvasóra, hogy kimondja magában a másik helyett az adott kifejezést. Az otromba, de a legkevésbé sem annak szánt kommentár John Davidsontól érkezett, akinek az életét feldolgozó Miket nem beszélek című film egyébként számos díjat begyűjtött a gálán. 

A férfi Tourette-szindrómával küzd, a gyógyíthatatlan neurológiai betegség lényege röviden, hogy az illetőre olykor kontrollálhatatlan tikkelés és sok esetben káromkodási kényszer jön rá – a tüneteket pedig fokozzák az olyan nagy stresszel járó események, mint amilyen egy ehhez hasonló rendezvény. Mindez azonban nem hűtötte le a kedélyeket, rengetegen felháborodtak, különösen azért, mert a BBC a közvetítésből nem vágta ki ezt a jelenetet, és úgy vélték, az incidens sértő a fekete közönségnek, és a felelősök fejét követelték. Nyilván naivitás azt gondolni, hogy egy film meg tudja változtatni a világot és átírni tömegek gondolkodásmódját, hogy mennyire nem képes erre, 

Készül egy érzékenyítő szándékú alkotás egy problémáról, megszórják egy csomó díjjal a jóemberkedő értelmiségiek, aztán amikor a való életben kóstolót kapnak arról, amiről a mozi szól, kiderül, hogy azért annyira nem megértőek, mint amilyennek mutatták magukat. 

Az érzékenyítés kifejezéssel lehet, hogy sok olvasót máris elvesztettem, de szerencsére ez esetben szó sincs egy könnyfakasztó, giccses, manipulatív drámáról, a Miket nem beszélek rengeteg humorral kezeli a betegséget. Mert ne legyünk álszentek, karót nyeltek, még kevésbé woke-ok, lássuk be, hogy a BBC stúdiójában lezajlott jelenet azért a maga módján nagyon vicces. Ahogyan az is, amikor az első jelenetben azt láthatjuk, hogy a skót féri az angol királynőtől éppen díjat vesz át, amiért rengeteget tett probléma pozitív megítéléséért, majd 

Ez a felütés egyébként azok számára is egyértelművé teszi, hogy a Tourette-szindrómából nem lehet kigyógyulni, akik soha nem hallottak a betegségről. Így amikor visszarepülünk az időben, és látjuk, miként jelennek meg kölyökként John Davidson első tünetei, majd hogyan próbálnak az orvosok segíteni rajta, folyamatosan tudjuk, hiába drukkolunk neki, lehetetlen kikúrálni belőle. Egy elfogadó közeg viszont, amely tisztában van az állapotával, a helyén kezeli azt, annál többet segíthet.

Az eddig tartó út azonban kegyetlen volt. Davidson kölyökként még focistakarrierről ábrándozott, aztán a betegség első jelei egyből ellehetetlenítették az álmát, a nyolcvanas években nemcsak Skóciában, de sehol máshol nem ismerték ezt a problémát – tegyük hozzá, ebből a szempontból ma sem sokkal jobb a helyzet, annyira alul van reprezentálva a kultúrában és a közbeszédben –, így a srácot mindenki bolondnak nézte. Még a saját apja is, 

És ha valakitől, akkor Kirk Jones rendezőtől és forgatókönyvírótól biztosan nem számítottam volna rá, hogy egyszerre drámai módon, mégis nagyon szórakoztatóan és viccesen vezet végig minket ezen a folyamaton. Hiszen korábban, amikor a Robert De Niro főszereplésével készült Mindenki megvan című filmmel az érzelmeinkre akart hatni, gejl giccseskedés lett a vége, amikor pedig nevettetni akart, a Bazi nagy görög lagzi 2-vel az életről is lehozott. Most azonban megtalálta a tökéletes egyensúlyt, ebben pedig hatalmas szerepe van a főszerepet játszó Robert Aramayónak:

Nem követtem a Trónok harcát (amelyben egy központi karaktert formált meg), fogalmam sem volt ki ő, de mielőtt utánanéztem volna, meg voltam győződve arról, hogy tuti biztosan maga is Tourette-szindrómával küzd; brutálisan hitelesen jeleníteni ezt a rendkívül komplex betegséget. 

Rendkívül szerencsétlen egyébként, hogy akárcsak nálunk, Észak-Amerikába is hosszú csúszással került vászonra a film, mert így nem indulhatott az idei Oscaron, és jövőre jelölhetik ugyan, de az esélyeit csaknem lenullázza az, hogy addigra a maradék marketing is kihuny körülötte – ami akármilyen szomorú, de döntő tényezőnek számít. 

Ugyanakkor azért elsősorban nem a díjak, hanem a közönség véleménye a fontos, az pedig szemlátomást imádja: az IMDb-n úgy özönlenek rá a tízes és a kilences pontszámok, hogy máris megválasztották minden idők százhuszonegyedik legjobb filmjének. 

Miket nem beszélek – angol vígjáték, dráma. Június 4-től a magyarhangya forgalmazásában országszerte a mozikban. 

Nyitókép: Miket nem beszélek. (magyarhangya)