Kevés színész járatta le úgy magát, mint Mark Wahlberg, de más sztárok is égnek, mint a Reichstag
Totális katasztrófa a Prime Video új filmje.

Enyhén szólva is félrecsúszott a Netflix új vígjátékának mondanivalója. Úgy tűnik, a Borattal szupersztárrá vált Sacha Baron Cohen mára minden humorérzékét elveszítette, de a Hölgyeké az elsőbbség című filmben egy másik Oscar-jelölt színész is leégeti magát.

Van egy érdekes hasonlóság az akcióhősök és a komikusok között: a legtöbb közülük idővel elkopik, viszont nehezen néznek szembe azzal, hogy már nem irányul rájuk a figyelem, és kegyetlenül lerombolják a korábbi renoméjukat béna szerepvállalásokkal. Ha csak a vígjátékszínészeket vesszük, Eddie Murphy az utóbbi cirka huszonöt évben mindent megtett azért, hogy ne minden idők egyik legnagyobb nevettetőjeként gondoljunk rá – noha a nyolcvanas években bőven kiérdemelte ezt a címet –, hanem a kínosság netovábbjaként. Jim Carrey is majdnem hasonló utat járt be, de sikerült időben behúznia a kéziféket, és mielőtt igazán lejáratta volna magát, egyre ritkábban vállalt klasszikus komikus szerepeket, Sacha Baron Cohen esetében viszont a Hölgyeké az elsőbbség nem az első koporsószög a karrierjében.

Idén kettesével szedi a lépcsőfokokat, csak sajnos lefelé haladva, a Bele a tököm című vígjátékát még mindig nem sikerült teljesen kihevernem, azt azonban még relatív olcsón megúszta, hiszen csak egy hangsúlyos mellékkarakter alakított benne, ezúttal azonban már ő viszi el a balhét főszereplőként.
Ezt is ajánljuk a témában
Totális katasztrófa a Prime Video új filmje.

És szomorú látni, hogy így múlik el a világ dicsősége, amikor az ezredforduló közepén a Viva TV játszani kezdte a Da Ali G Show című műsorát, amelyben a rapperkarikatúrának öltözve fura interjúkat készített, illetve rövid betétekkel itt mutatkoztak be az olyan alteregói, mint Borat vagy Bruno,
az egyszerűen forradalmi érzés volt.
Ahhoz hasonló, mintha levetítenénk egy olyan ember számára a Breaking Badet, aki korábban nem látott más televíziós sorozatot, mint a Szomszédokat. Az itthoni kereskedelmi tévés szóviccekkel vagy hangutánzással szellemeskedő komikusokhoz képest brutális élmény volt a zavarba ejtő, polgárpukkasztó, de nem öncélú humora, a Borat-mozifilm minden idők egyik legjobb vígjátéka, aztán minél többször tűnt fel a vásznon, annál fárasztóbbá vált.
Gondoltam, van önkritikája, mert elindult a drámai szerepek irányába, szerintem komolyabb hangvételű alkotásokban kifejezetten középszerű, de az Akadémia ezt másként látta, mert Oscarra is jelölték A chicagói 7-ek tárgyalásáért. Aztán viszont csak nem bírt magával, visszatért a vígjátékokhoz, noha szemlátomást már elvesztette humorérzékét, és
sajnos most már Scherer Péter sem segítette ki, aki a gyakori szinkronhangjaként a gyengébb poénokat is viccesebbé tette.
Ezúttal egy végtelenül arrogáns és hímsoviniszta cégvezetőt alakít, aki beüti a fejét az utcán sétálva, és egy alternatív világban tér észhez, ahol szélsőségen matriarchális társadalmi berendezkedés uralkodik. A szépségipari termékeket férfiakkal hirdetik erősen szexualizált, lealacsonyító reklámokkal, nem létezik olyan kifejezés, hogy tökös, hiszen itt az erősebbik nem a gyengébbik, nem sok eséllyel kerülhetnek vezető pozícióba, illetve a munkahelyen is legtöbbször ők válnak zaklatás áldozatává. A hősünk sorra megkapja azokat a verbális pofonokat, amelyeket korábban ő osztott, és idővel rájön, csak úgy kerülhet vissza a saját dimenziójába, ha sikerül a cégnél feljutnia ismét a ranglétra csúcsára,
ebben a világban mindez azonban csaknem lehetetlen férfiként.
A bárgyú alapkoncepció a nyolcvanas éveket idézi, csak azoknak a komédiáknak még megvolt a naiv, ártatlan bája, itt azonban végtelenül izzadtságszagúnak hat a szexuális sztereotípiák kiforgatása. Ha valaki látatlanul elkezd gondolkodni, milyen poénokat is lehet erre a szituációra építeni, valószínűleg épp azoknak jutnak majd elsőként az eszébe, amelyekkel az alkotók is élnek. Márpedig nyilván nem a legelső ötletek a legjobbak, ám ez esetben nem gondolták azokat tovább, így olyasmiken kéne nevetni, mint hogy a férfiak úgy ültetnek implantátumot a nemi szervükbe, mint a nők szilikont a mellükbe, le kell borotválniuk a lábukat, ha érvényesülni akarnak, a piát nem bírják, a munkásasszonyok pedig fütyülnek utánuk.
Nyilván a Netflix egyfajta feminista kiáltványnak szánta a filmet, de valójában azt fogalmazza meg, hogy a nők épp olyan bunkók és szexisták, mint a legrosszabb férfisztereotípiák, csak a való világban nincs meg a lehetőségük ahhoz, hogy mindezt érvényesíteni tudják. Vagy ahogyan a Rotten Tomatoes-on egy amerikai újságíró fogalmaz, lényegében azt állítják az alkotók,
hogy csak a férfiakkal szembeni bosszúvágy a nők elsődleges motivációja.
Egyébként is sokkal szórakoztatóbb kommenteket olvasni a filmmel kapcsolatban, mint megnézni, olyannyira heves reakciókat váltott ki egyesekből. A Letterboxdon egy felhasználó szerint igencsak képmutató, hogy a Netflix feminista üzenetet próbál megfogalmazni úgy, hogy közben ő kínálatukban debütált a nőket tárgyiasító 365 nap című Szürke ötven árnyalata-koppintás. Egy másik hozzászóló pedig úgy véli, hogy a Hölgyeké az elsőbbség minden szándéka ellenére épp olyan, mintha szélsőjobboldaliak készítették volna. Hogy a vígjáték színvonalához illeszkedő hasonlattal éljek, a Netflix nagyot akart szellenteni, de végül foltos lett a nadrágja.
Egy dologban azonban kétségtelenül reflektál a mozi: a nemek közti egyenlőtlenségekre. A Holtodiglan című mesterművel Oscar-jelölésben részesült Rosamund Pike ugyan még mindig gyönyörű és tehetséges, szomorú látni, hogy negyvenhét évesen Hollywoodban ilyen gagyi szerepek jutnak neki.
Hölgyeké az elsőbbség – amerikai vígjáték. Megtekinthető a Netflix kínálatában.
Nyitókép: Hölgyeké az elsőbbség. (Netflix)