A nők egyetlen motivációja a férfiak elleni bosszú – állítják ebben az új filmben

Van egy érdekes hasonlóság az akcióhősök és a komikusok között: a legtöbb közülük idővel elkopik, viszont nehezen néznek szembe azzal, hogy már nem irányul rájuk a figyelem, és kegyetlenül lerombolják a korábbi renoméjukat béna szerepvállalásokkal. Ha csak a vígjátékszínészeket vesszük, Eddie Murphy az utóbbi cirka huszonöt évben mindent megtett azért, hogy ne minden idők egyik legnagyobb nevettetőjeként gondoljunk rá – noha a nyolcvanas években bőven kiérdemelte ezt a címet –, hanem a kínosság netovábbjaként. Jim Carrey is majdnem hasonló utat járt be, de sikerült időben behúznia a kéziféket, és mielőtt igazán lejáratta volna magát, egyre ritkábban vállalt klasszikus komikus szerepeket, Sacha Baron Cohen esetében viszont a Hölgyeké az elsőbbség nem az első koporsószög a karrierjében. 

Idén kettesével szedi a lépcsőfokokat, csak sajnos lefelé haladva, a Bele a tököm című vígjátékát még mindig nem sikerült teljesen kihevernem, azt azonban még relatív olcsón megúszta, hiszen csak egy hangsúlyos mellékkarakter alakított benne, ezúttal azonban már ő viszi el a balhét főszereplőként. 

És szomorú látni, hogy így múlik el a világ dicsősége, amikor az ezredforduló közepén a Viva TV játszani kezdte a Da Ali G Show című műsorát, amelyben a rapperkarikatúrának öltözve fura interjúkat készített, illetve rövid betétekkel itt mutatkoztak be az olyan alteregói, mint Borat vagy Bruno, 

Ahhoz hasonló, mintha levetítenénk egy olyan ember számára a Breaking Badet, aki korábban nem látott más televíziós sorozatot, mint a Szomszédokat. Az itthoni kereskedelmi tévés szóviccekkel vagy hangutánzással szellemeskedő komikusokhoz képest brutális élmény volt a zavarba ejtő, polgárpukkasztó, de nem öncélú humora, a Borat-mozifilm minden idők egyik legjobb vígjátéka, aztán minél többször tűnt fel a vásznon, annál fárasztóbbá vált. 

Gondoltam, van önkritikája, mert elindult a drámai szerepek irányába, szerintem komolyabb hangvételű alkotásokban kifejezetten középszerű, de az Akadémia ezt másként látta, mert Oscarra is jelölték A chicagói 7-ek tárgyalásáért. Aztán viszont csak nem bírt magával, visszatért a vígjátékokhoz, noha szemlátomást már elvesztette humorérzékét, és 

Ezúttal egy végtelenül arrogáns és hímsoviniszta cégvezetőt alakít, aki beüti a fejét az utcán sétálva, és egy alternatív világban tér észhez, ahol szélsőségen matriarchális társadalmi berendezkedés uralkodik. A szépségipari termékeket férfiakkal hirdetik erősen szexualizált, lealacsonyító reklámokkal, nem létezik olyan kifejezés, hogy tökös, hiszen itt az erősebbik nem a gyengébbik, nem sok eséllyel kerülhetnek vezető pozícióba, illetve a munkahelyen is legtöbbször ők válnak zaklatás áldozatává. A hősünk sorra megkapja azokat a verbális pofonokat, amelyeket korábban ő osztott, és idővel rájön, csak úgy kerülhet vissza a saját dimenziójába, ha sikerül a cégnél feljutnia ismét a ranglétra csúcsára, 

A bárgyú alapkoncepció a nyolcvanas éveket idézi, csak azoknak a komédiáknak még megvolt a naiv, ártatlan bája, itt azonban végtelenül izzadtságszagúnak hat a szexuális sztereotípiák kiforgatása. Ha valaki látatlanul elkezd gondolkodni, milyen poénokat is lehet erre a szituációra építeni, valószínűleg épp azoknak jutnak majd elsőként az eszébe, amelyekkel az alkotók is élnek. Márpedig nyilván nem a legelső ötletek a legjobbak, ám ez esetben nem gondolták azokat tovább, így olyasmiken kéne nevetni, mint hogy a férfiak úgy ültetnek implantátumot a nemi szervükbe, mint a nők szilikont a mellükbe, le kell borotválniuk a lábukat, ha érvényesülni akarnak, a piát nem bírják, a munkásasszonyok pedig fütyülnek utánuk. 

Nyilván a Netflix egyfajta feminista kiáltványnak szánta a filmet, de valójában azt fogalmazza meg, hogy a nők épp olyan bunkók és szexisták, mint a legrosszabb férfisztereotípiák, csak a való világban nincs meg a lehetőségük ahhoz, hogy mindezt érvényesíteni tudják. Vagy ahogyan a Rotten Tomatoes-on egy amerikai újságíró fogalmaz, lényegében azt állítják az alkotók, 

Egyébként is sokkal szórakoztatóbb kommenteket olvasni a filmmel kapcsolatban, mint megnézni, olyannyira heves reakciókat váltott ki egyesekből. A Letterboxdon egy felhasználó szerint igencsak képmutató, hogy a Netflix feminista üzenetet próbál megfogalmazni úgy, hogy közben ő kínálatukban debütált a nőket tárgyiasító 365 nap című Szürke ötven árnyalata-koppintás. Egy másik hozzászóló pedig úgy véli, hogy a Hölgyeké az elsőbbség minden szándéka ellenére épp olyan, mintha szélsőjobboldaliak készítették volna. Hogy a vígjáték színvonalához illeszkedő hasonlattal éljek, a Netflix nagyot akart szellenteni, de végül foltos lett a nadrágja. 

Egy dologban azonban kétségtelenül reflektál a mozi: a nemek közti egyenlőtlenségekre. A Holtodiglan című mesterművel Oscar-jelölésben részesült Rosamund Pike ugyan még mindig gyönyörű és tehetséges, szomorú látni, hogy negyvenhét évesen Hollywoodban ilyen gagyi szerepek jutnak neki.  

Hölgyeké az elsőbbség – amerikai vígjáték. Megtekinthető a Netflix kínálatában. 

Nyitókép: Hölgyeké az elsőbbség. (Netflix)