Köszönjük, 444, hogy megírtátok: nem túl jó a Mandinernek ez a Magyar Péter-féle államosítás

Még soha nem örültem ennyire annak, hogy egy cikkhez – mint kiderült, a legotrombább lejáratásunkhoz – nyilatkozattal nem asszisztáltam.

De azokat kérte, ezért aztán nem lettem a 444 terjedelemben gazdag, információban szegény Mandiner-sztorijában megszólaló; kaptam helyette két bekezdésnyi tömény lejáratást messze jelentőségemen felül, előnytelen YouTube-képkockával illusztrálva, a Nyugati Fény legszebb hagyományai szerint. Meg most egy lehetőséget arra, hogy megírjam magunkról az igazat, nehogy egy 444-es ollózattal kelljen beérnie annak a több százezres (a nagy leépítésünk előtt mindig, de néha még azóta is a 444 online olvasottságával vetekedő) tömegnek, akik továbbra is keresnek, néznek és olvasnak bennünket, s szeretnék, ha erre lehetőségük nyílna a jövőben is.

Ez a többségi elvű választási rendszerek szinte kötelező velejárója, mindenhol kialakul, ahol a politika kérdései egy mindenek feletti nagy kérdés alá rendeződnek. Magyarországon ez a kérdés lényegében 1998 óta úgy hangzik: „Orbán?” Erre lehet igennel vagy nemmel válaszolni, s ezzel összefügg a válasz egy sor másik kérdésre is. Amerikában a kérdés évtizedek óta „Republikánus vagy demokrata?”, az utóbbi évtizedben „Trump?”. Németországban, amely arányos választási rendszere miatt nagyon sokáig egészen jól el tudta kerülni a politikailag párhuzamos média kialakulását, a Brandmauer és a népakarat egyre durvább ütközésének köszönhetően szintén kialakult egy ilyen kérdés: „Az AfD a megoldás része, vagy a pusztulásba vezet?” Nagy-Britanniában a „Toryk vagy Munkáspárt?” kérdést rögtön kettő is követte: „Brexit?”, és alakulóban van a „Farage?” Miután még az egyszerű választókat is elsődlegesen ezek a kérdések osztják meg, az újságírók pedig napi nyolc órában politikával foglalkoznak, így aztán pláne gondolnak valami kimódoltat erről a központi kérdésről, a sajtó politikai párhuzamossága törvényszerű.

Állami szereplők a magyar állam (korábban elsősorban a Nemzeti Kommunikációs Hivatal keretközbeszerzésein, most majd a közmédia Sajtóalapján és a formálisan decentralizált közszférás sajtóhirdetéseken keresztül), az Európai Unió eurótízmilliós sajtópályázatokat kiíró intézményei, az amerikai kormány, valamint az uniós tagállamok kormányai. 

Egy állami szereplők által dominált, politikailag erősen párhuzamos médiapiacon tehát szükségszerűen megrázkódtatásokat okoznak a kormányváltások;

Vannak időszakok, amikor a médiafinanszírozási rendszer változásai miatt bedől egyszerre az összes politikai napilap, és súlyos anyagi helyzetbe sodródnak a tisztán hírtelevíziók. Ez ilyen. Amikor ebbe az iparágba jöttünk dolgozni, ezt is vállaltuk. Épp ezért én egy egészen kicsit sem haragszom azokra a kollégákra, akik – miután nyilvánvalóan eddig is vagy a Magyar Péter-projekten, vagy minimum Orbán Viktor megbuktatásának projektjén dolgoztak – most egyenesen beültek a kormányba.

S a tömegével miniszteri, államtitkári, helyettes államtitkári, kormányszóvivői és sajtófőnöki feladatokat elvállaló (azzal jutalmazott?) kollégák 16 év után végre saját kezűleg számolták fel azt a hitelességi deficitünket, amely abból adódott, hogy ugyanők egészen sikeresen hitették el a közönségükkel, hogy nem is politikailag párhuzamos a magyar média, csak ténfereg benne rendszerhibaként néhány propagandatermék. Nos: a fenéket. Nagy köszönet jár ennek bebizonyításáért Ruff (Partizán) miniszter úrnak, Tárkányi (RTL), Kustánczi és Kálnoki-Kiss (24.hu) államtitkár uraknak, Köböl (ATV), Magyar, Szondi (RTL), Kovalcsik (Partizán) helyettes államtitkár asszonyoknak és úrnak, s a megannyi (RTL, Magyar Hang, egyebek – tudom ám) újdonsült szóvivőnek, sajtófőnöknek, akikkel nagyon várom a közös munkát így, hogy már mindenki pontosan tudja, mi is a zujs.

Magam hét éve vagyok a Mandinernél külpolitikai újságíró és publicista, negyedik éve rovatvezető-helyettes; ez idő alatt hír- és rovatügyeletet láttam el, külpolitikai elemző cikkeket, publicisztikákat írtam, szerkesztettem, műsorom volt, szerepeltem mások műsoraiban, interjúztam, a szakterületemnek megfelelő sztorikon dolgoztam, terepre mentem, sajtóutakon, háttérbeszélgetéseken vettem részt, nyilvánosan, név nélkül és háttérben nyilatkozó forrásokkal érintkeztem, információikat dolgoztam fel, közösségimédia-jelenlétet vittem. Mikor a kormánnyal szemben kritikám volt, kritikusan írtam és kérdeztem egy sor témában: oktatás, NATO, monetáris politika, euró, gazdaságpolitika, veszélyhelyzeti kormányzás, Mercosur – sorolhatnám. Amikor nem volt, akkor pedig támogató éllel írtam és kérdeztem.

Rényi kolléga tán tisztábban lát, mint mindazok a magyar kormánnyal szemben egyáltalán nem kritikátlan partnerek az Európai Bizottságtól számos külföldi EP-képviselőn át uniós és unión kívüli államok nagykövetségeiig, akikkel ebben az időszakban korrekt szakmai együttműködésem volt? Hogy jó újságírók vagyunk-e, gyártunk-e bizonyos műfajú tartalmakból túl sokat, másokból túl keveset, mit milyen minőségben végzünk: mindenki szabad megítélésének kérdése, főleg szép számú olvasóinké. Hogy újságírók vagyunk, az viszont tény, s pláne az ab ovo hitelesebb ellenzéki pozícióból nem szorul további bizonyításra. 

Ahogy az sem – hiszen tény –, hogy Orbán Balázs Rényi által felhánytorgatott, anno valóban elég hanyagul megfogalmazott, azóta ezerszer tisztázott álláspontja, mely szerint 2022-2023-ban Ukrajnának és nyugati partnereinek érdemben kellett volna tárgyalniuk Oroszországgal az érdemi tárgyalások megtorpedózása helyett, immáron közhely. Mindenki, aki most Oroszországot igyekszik az akkorinál sokkal rosszabb ukrán alkupozíció mellett tárgyalóasztalhoz kényszeríteni, viselkedésével beismeri, hogy ez így volt; az USA nyilvánosan ki is mondja. Ahhoz, hogy az ember ezt így gondolja, elég logikusan gondolkodnia; nem kell Orbán Balázs „sajtófőnökének” lennie.

De tény az is, hogy a jobboldali portálok választások után beszakadt – és azóta egyébként számomra is meglepő mértékben helyreállt – olvasottsága egyenesen visszavezethető egy technikai manipulációra az egyik legfontosabb forgalomforrás, a Google Discover oldaláról,

A kedvencem azonban a Rényi-féle kompromat vége, „Összeomlás” közcím alatt. „Ahogy az várható volt, Hajdú Péter azonnal lelépett, Lentulai Krisztián bocsánatot kért, és még a mesterterves mandineres szerzőről is kiderült, hogy Orbán Viktor szerinte nem is kormányzott olyan jól. Megkezdődtek a leépítések, és a médiapiacon máris felbukkantak az első pletykák arról, hogy ki venné meg az alaposan megtépázott Mandiner márkát. (…) Jelenleg ott tart a 48 fősre zsugorodott Mandiner, hogy boldog-boldogtalannak készek bérbe adni csillogó-villogó stúdiójukat, aki hajlandó érte fizetni óránként néhány tízezer forintot. (…) Mindennél feltűnőbb a magára hagyottsága azoknak a figuráknak, akik éveken át kiszolgálták ezt a rendszert. A szerzők és influenszerek most kétségbeesetten igyekeznek megteremteni saját egzisztenciális túlélésük feltételeit. (…) Talán épp az mutatja meg a súlyát mindannak, amit működtettek a Mandiner brand alatt, ahogyan az egész történet véget ér: csendben, a rendszerváltás természetes eredményeként, senki által nem siratva, szinte érdektelenül” – tobzódik a szerző kolléga, nyilvánvalóan a gyönyörtől teljesen felborult hormonháztartással.

Magyarország miniszterelnöke június közepén bejelentette igényét arra, hogy ő határozza meg a Mandiner tartalmát, ahogy ezzel még fideszes cégvezetőként is próbálkozott (és miután saját kezűleg leváltotta az M1 Híradó főszerkesztőjét és műsorvezetőjét, az illetékesek felettese, Bodacz kolléga pedig meg sem mukkant, igényét nehéz nem komolyan venni). Azóta is jelezte már, hogy elégedetlen a működésünkkel.

Nagy sportértéke azért nincs azon élcelődni, hogy egy éppen államosított intézmény alá tartozni bizonytalansággal és bénultsággal jár. Azzal jár, bizony. Leginkább azért jár ezzel egyébként, mert az államosított kekvák kuratóriumai június óta nem hozhatnak érdemi döntéseket, s Magyar Péterék július közepén feladatul szabták egy nyolcezer diáknak otthont adó, hét országban működő, az ország legnagyobb könyvesbolt-hálózatával és számos médiavállalattal bíró tehetséggondozó mamutintézmény állami átvételét.

A cselekvés – mint azt a Mediaworks-termékeknél is látni – néha fájdalmas, de legalább a jövőbe mutat. Nekünk nincs rá módunk, és nem azért nincs, mert ne lenne ránk érdeklődés vagy a finanszírozásunkra mód. Azért nincs, mert amíg a felszámolóbiztos végre ide nem ér, ebbe a diszfunkcionális, államosított struktúrába vagyunk belefagyasztva a magyar kormány döntésének közvetlen következményeként.

Ez abszolút nem jelenti azt, hogy lemondtak volna rólunk akár az olvasóink-nézőink, akár a milliós politikai közösség, ahová tartozunk. Vagyunk és leszünk, mert hittünk és hiszünk abban, amit csinálunk.

Egy dolog nem leszünk: Magyar Péter kormánylapja. Azok most ti lettetek, Rényi kolléga, akik dolgoztatok ebben a projektben, és hatalomra segítettétek. Mi egy másik értékrendben hiszünk, akkor is, ha süt a nap, és kedvez ennek a magyar médiafinanszírozás rendszere – meg akkor is, amikor borús az idő, és szerényebb körülmények között kell dolgoznunk.

Nekik és csak nekik akarunk megfelelni, nem a 444-nek. Nekik sosem fogunk – de e teher elviselését nagyban könnyíti, hogy nem fogjuk ezt soha akarni sem. 

Nyitókép: Facebook