John Travolta első rendezéséből épp csak az nem derül ki, milyen rendező is valójában

A mára teljesen a feledés homályába merült 1996-os Michael című filmben John Travolta egy arkangyalt alakított. Ennek alkalmából a Cinema magazin interjút készített vele, amelyben feltették a kérdést, hisz-e a hasonló égi segítségnyújtásban. Igennel felelt, majd elmesélte egy történetet arról, hogy egyszer a magánrepülőjével viharba került, teljesen kilátástalannak tűnt a helyzet,  ám a fekete felhők között hirtelen megpillantott egy leszállópályát, amit isteni beavatkozásnak élt meg. 

És talán Travolta is tudta, hogy a szóban forgó fantasy-vígjátéka enyhén sem sikerült túl erősre, így a beszélgetés során feltűnően sokat beszélt a repülésről, noha ez egyáltalán nem illeszkedett a tematikába; lehetett érezni, hogy 

A mozis karrierjét egyébként is hullámvölgyek jellemezték, korának az egyik legnagyobb világsztárja lett a Grease-zel és a Szombat esti lázzal, majd szépen kikopott a köztudatból a kilencvenes évek elejére. Aztán jött Quentin Tarantino, felkérte a Ponyvaregény egyik főszerepére, és onnantól kezdve vagy tíz éven át fényesen csillogott a neve, élvonalbeli akcióhőssé vált olyan blockbusterekkel, mint a Rés a pajzson vagy az Ál/Arc. Ezután ismét lejtmenet jött, egyre ügyetlenebbül választott szerepeket, és lényegében eltűnt a süllyesztőben. Hasonló gagyiságokban szerepelt, mint szegény Bruce Willis a pályája végén, még közös filmjük is volt, a Paradise City, amit a kritikusi reakciók után direkt nem néztem meg, 

Az utóbbi tizenöt évben Magyarországon Travoltát mindössze két alkalommal láthattuk mozivásznon, Oliver Stone kiváló gengszterfilmjében, a Vadállatokban és az ugyanebbe a zsánerbe tartozó, de korántsem kiváló Gottiban – utóbbi sem most volt, 2018-ban mutatták be.

És miután nem jött egy újabb Tarantino, hogy a hóna alá nyúljon, úgy döntött, a saját hajánál húzza ki magát a szakadékból, és megannyi szebb napokat látott színész mintájára megpróbálkozott a rendezéssel. Nos, a Cannes-ban debütált, nem sokkal utána az Apple TV kínálatába került Propeller One-Way Night Coach 

de jól érzékelhetően nem is hatalmas ambíciók hajtották Travoltát. 

Az, hogy nem nagyra törő tervek fűtötték, már a hatvanegy perces játékidőből is jól érezhető: ha egy korszakalkotó mesterműről lenne szó, akkor is pofátlanság lenne mozikban eladni egész estés filmként, rövidfilmként viszont terjedelmes. És a saját könyve alapján írt forgatókönyvön is érezhető, hogy nem világmegfejtésekre vállalkozott a szerző. A történet mindössze annyi, hogy egy kisfiú a színésznői álmokat dédelgető édesanyjával New Yorkból Los Angelesbe utazik repülőn. A gép nem zuhan le, nem kerül brutális turbulenciába, nem száll a fedélzetre egy gyilkos vagy egy terrorista, nem szövődnek mély kapcsolatok, stb.

Hiszen nem történik más, mint hogy az utazás során a gyerek rácsodálkozik a repülés élményére, szóba elegyedik fura utasokkal, minisztorik bontakoznak ki, de igazán kifutása semminek nincs. Travolta csupán azt a kölyökkori emlékét festette meg, amely után olthatatlan vágyat érzett, hogy maga is pilóta legyen. 

Ez a szentimentalizmus a tálalásban is tetten érhető; az egész mintha Steven Spielberg kizárólag a leggiccsesebb stílusjegyeiből építkezne. Mégsem kelt gyomorforgató érzést, mert a gyermeki rácsodálkozáshoz tökéletesen passzol ez a hangulatiság. 

A Propeller One-Way Night Coach-ból – érdekes módon a magyar forgalmazás során elfelejtettek utalni a címfordítónak – igazából egyetlen dolog nem derül ki:

Nem tudjuk meg, miként képes feszültséget gerjeszteni, mert az nincs a sztoriban, ahogyan azt sem, képes-e mélyebb érzelmeket kiváltani, hiszen nincsenek nagy drámák, illetve a humorérzékét sem csillantja meg. A reklámszakmában viszont lenne keresnivalója; kedvem lett repülőre pattanni, annak ellenére, hogy általában előtte valamiféle legális tudatmódosítóra van szükségem, hogy ne parázzam szét magam. 

Propeller One-Way Night Coach – amerikai dráma. Megtekinthető az Apple TV kínálatában. 

Nyitókép: Propeller One-Way Night Coach. Forrás: Apple TV