Állami támogatás nélkül nincs filmgyártás, nincs színház, nincs könyvkiadás, nincs zenei élet

Furcsának tűnik harminchat évvel a rendszerváltozás után emlékeztetni arra, hogy még a szocializmusban is négy sikeres játékfilmstúdió működött a Mafilmen belül: a Budapest, a Dialóg, a Hunnia és az Objektív. Ezek élén négy eltérő szemléletű, érdeklődésű, ízlésű vezető állott, akiknek még az életútjuk is jelentősen különbözött. Ha az egyiknek nem kellett egy filmterv, el lehetett menni egy másikhoz. Minden stúdió körül kialakult egy szellemi kör, de az átjárás elvi lehetősége adva volt. S ha valami itthon vagy külföldön sikert ért el, az ösztönzőleg hatott a többiekre. Ha kezdetleges formában is, verseny volt a nézőkért, a hazai és nemzetközi elismerésért, végső soron a szellemi befolyásolásért. Mindez a szocializmusban, ahol mint ellenőrző és cenzori hivatal működött a kultuszminisztérium film-főigazgatósága, s állami pénzből lehetett csak játékfilmet készíteni. De hát ma is csak abból lehet! Hiába hirdetünk kapitalizmust, piacgazdaságot, egy kis ország lehetőségei, nézőszámai korlátozottak. 

Nálunk nem lehet a kultúrát a piac törvényszerűségeinek kitenni. 

Személyes példát is mondhatnék, hiszen pályám kezdetén az első magyar koncertfilm tervével a legfiatalabb stúdióvezetőhöz fordultam. Az Objektív vezetője A koncert tervével páros lábbal rúgott ki, majd megszégyenülve bekopogtam a Budapest Játékfilmstúdióba, amelynek Nemeskürty István irodalom- és filmtörténész volt a vezetője. Ismeretlenül is azonnal bizalmat szavazott nekem, így készíthettem el az első mozifilmemet. Ha egyablakos a rendszer, akkor nincs az ezt követő István, a király sem. Nemhogy a film, Nemeskürty nélkül még a rockopera sem jött volna létre, ezzel a tartalommal és ilyen körülmények között legalábbis semmiképp. 

S ha már itt tartunk, érdemes végignézni annak a 158 filmnek a listáját, amely 1959 és 1985 között, Nemeskürty tanár úr huszonhat éves vezetői működése idején megvalósult. Kifejezetten változatos a kép, de szinte kizárólag csak érték jött létre. A Budapest Játékfilmstúdiónak kimért évi öt játékfilmben mindig volt értékes művészfilm, klasszikus történelmi vagy közönségfilm, szerencsés esetben mindkettő, s minden évben következetesen felvállalva egy elsőfilmes rendező alkotása. A 20. század utolsó rendszerváltozásakor a Magyar Filmgyártó Vállalat négy játékfilmstúdiója eljelentéktelenedett, majd később meg is szűnt. 

A szakmában felgyülemlett feszültségek java része ma abból származik, hogy ha a döntéshozónak nem tetszik az ötlet, a szinopszis vagy a forgatókönyv, azonnal bezárul a kör, nincs máshová menni. Ez az egyablakos rendszer kudarca, az állandó sértődés, gyanúsítgatás melegágya. Néhány évvel ezelőtt a Médiatanács mecenatúra­programja a demokratikus filmkészítés lakmuszpapírja, jól működő kísérleti terepe volt, igaz, nem a nagyjátékfilmek, hanem a dokumentum-, ismeretterjesztő, kisjátékfilmek, rajz- és animációs filmek, valamint online tartalmak értékes sokasága jött létre mindenfajta erőszakos szellemi ráhatás nélkül, csak az értékekre koncentrálva. Nagy kár, hogy ez később be lett olvasztva a Nemzeti Filmintézetbe. 

Az egyablakos rendszer nem demokratikus. Az egyszólamú akarat, ízlés, világnézet ugyanis csak egyfajta szemlélet dominanciáját eredményezheti. Ha nincs verseny, akkor a művészeti eredmény csak véletlenszerűen lehet a közönség, a kritika, szerencsés esetben mindkettő által elismert siker. A valódi verseny olyan filmek létrejöttét eredményezheti, amelyek találkoznak a közönség széles rétegeinek érdeklődésével, magas művészi színvonalúak, és hozzásegítenek minket a világ jobb megértéséhez. Ahogyan ezt elődeink rendszeresen megtették. Életművük sarkalljon minket arra, hogy igyekezzünk méltók lenni hozzájuk!

A szerző filmrendező

Nyitókép: Pixabay