Nolan Odüsszeiája trójai faló, konzervatív világfelfogással a woke felszín alatt

Néha könnyű beleesni a készen kapott felháborodások csapdájába. Amikor elkezdtek kiszivárogni a casting-hírek – fekete Heléné, fekete Athéné, transz katona az akháj harcosok közt – , bevallom, én is felháborodtam. Azt hittem, mint sokan mások, hogy íme, itt egy újabb alapmű, amit utolért az a valami, ami ma mindent letarol, ami régi, tiszta és megtartó. Amit feláldoztak a korszellem oltárán, hogy pontokat gyűjtsenek egy olyan asztalnál, ahol mi nem is ülünk, ahol nem is akarunk ülni. Azt hittem, Christopher Nolan is beállt a sorba, és az eposzi méltóság helyett egy újabb halom progresszív tanmesét kapunk.

Ahogy az Odüsszeia hangulata elkezd ránehezedni az emberre, kirí: ez a film a modern kultúrharc legnagyobb hadművelete. Nolan megértette, amit a jobboldali kultúrpolitika évtizedek óta képtelen: a siker nem lehetőség, hanem kötelesség. Lehet a pincében, három embernek tökéletesen hű és „tiszta” filmeket forgatni, de annak a hatása kerek zéró. Nolan nem behódolt, hanem megépítette a maga trójai falovát. Felöltöztette a történetet a kor gúnyájába, elaltatta a progresszív kritika éberségét a „pompás” castinggal, hogy aztán a ló belsejében becsempéssze a moziba a legkeményebb konzervatív értékeket: a rend helyreállítását, a család szentségét és a szakrális félelmet.

Vigyázat! Innentől már nem tudom elkerülni a spoilereket.

Érdekes, ahogy a casting a helyére kerül a történetben. Ellen Page karaktere abszolút Nemecsek-figuraként működött, akit – mint a nézőt is, vagy Trója népét – egyszerűen átvernek. Nem politikai nyilatkozat ő, hanem a törékeny, fizikailag hátrányban lévő ember, aki csak azért van ott, az idősebb, edzettebb katonákkal, mert istentelenül átverték.

A szereplők szinte kényszeresen emlegetik Zeusz törvényét, a Xeniát: a vendégjog szent, az idegenben az istent kell meglátnod, mert nem tudod, hogy nem Zeusz-e az álruhában. Odüsszeusz bűne éppen ennek a felrúgása volt, és Nolan itt hozza be a film legmegrendítőbb csavarját, a magyarázatot:

Ő annak az egyik ártatlannak a kísértete, akit Odüsszeusz katonái Trója ostromakor, a fékevesztett pusztításban öltek meg. Athéné filmben szereplő alakja maga a meggyalázott Zeusz-törvény, aki árnyékként követi a hőst, emlékeztetve őt és minket is: ha eltiprod a védtelent, magát a rendet pusztítod el. A tízéves bolyongás így nem kalandtúra, hanem egy véres, lassú purgatórium.

Nolan filmje végig ezen a pengeélen táncol. Egyrészt ott a tényleg első ránézésre woke casting, történelmi hűséget nélkülöző díszletek és kosztüm – hiába forgatták gyönyörű görög tájakon, görög adófizetői pénzből is; másrészt pedig a felszín alatt szinte az összes érve, tanulsága a konzervatív világfelfogás továbbadása.

Ott van például a végkifejlet: Odüsszeusz, aki oly nagyra tartotta a saját zsenialitását, hogy azt hitte, az isteneket is átverheti, végül mindent elveszít. És csak akkor térhet vissza, ha elfogadja, bármennyire is a saját sorsának akar a kovácsa lenni, 

 – ez a felismerés pedig az egyik legmélyebb konzervatív tanulság, amit mostanság vásznon láttam.

Amikor Odüsszeusz a végén rendet vág a kérők között, az nem értelmetlen erőszak. Ott a házát, a feleségét és a királyságát felemésztő parazita horda, Odüsszeusz pedig úgy takarítja ki őket, ahogy azt a rend megkívánja. Az a ház, a család és a haza megtisztítása a dekadenciától. A néző pedig, bármennyire is próbálja modernnek és „civilizáltnak” mutatni magát, érzi a katarzist. 

Erre a helyreállításra szólít fel Nolan is a film végén. Christopher Nolan Odüsszeiája nem behódolás. Ez egy hadművelet. Megmutatta, hogy a hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása – még akkor is, ha a lángot néha egy trójai faló mélyén kell átmenteni a túlsó partra. Ithaka viszont újra a miénk.

Nyitókép: Képernyőkép