Ki magán segít, segítik az istenek is! – Ilyen lett Christopher Nolan Odüsszeiája

Ha szombaton négy órakor, ráadásul a nyár kellős közepén tele van egy pláza moziterme, az azért jelent valamit. És nem csak azt, hogy – pláne hasonló otthoni szerkezet hiányában – jól tud esni néhány órán át egy légkondicionált teremben ücsörögni, ahol ráadásként még a színes-szélesvásznú élményt is szépen odavarázsolják elénk. Hanem hogy akadnak még rendezők, akiknek a legújabb munkája önmagában is eseményszámba megy, hát még ha olyan alapanyagot választanak kiindulási pontként, amelyről talán nem túlzás azt állítani, hogy a világirodalom egyik tartóoszlopa. És ha emellé főszereplőnek sikerül egy szupersztárt megnyernie, már félsiker, miközben, éppen a túlzott elvárások miatt, nyilván a bukás kockázata is jóval nagyobb ilyen esetekben. A Christopher Nolan jegyezte új Odüsszeia azonban ügyesen viszi át a lécet, és „nemhogy nem hugyozik Homérosz sírjára”, amiként azt már a bemutató előtt egyes kritikusok hangoztatták, de úgy képes beszippantani a nézőt, hogy nem a fanyalgás az első gondolata az itt-ott erősen újrafazonírozott eredeti miatt. 

Nolan ugyanis a homéroszi történet lelkét teszi ki elénk egyszerre modern és archaikus, így végül mégiscsak valami­féle örökérvényűséget, állandóságot sugalló formában. Bár a Matt Damon alakította ősz szakállas Odüsszeusz e felfogásban többet hánykolódik a lelke sötét tájain, mint a Poszeidón kénye-kedve szerint hullámzó tengeren, az üzenet egyértelmű és abszolút időszerű: ha megszegjük az istenek törvényeit, ne csodálkozzunk, hogy szép lassan minden káoszba fordul körülöttünk. De – sugallja az ezzel talán az adaptáció miértjére is választ adó Nolan – erre korántsem az a megoldás, hogy a kezünket feltéve átadjuk magunkat a civilizációnk elsősorban önmagunk okozta törvényszerű pusztulásának. Az ember részint pont attól ember, hogy van választása, és „aki magán segít, segítik az istenek is”. E gondolatnak a leleményes Odüsszeusz a tökéletes megtestesítője, akit a világa ugyan hősnek lát, de ő maga fokozatosan ráébred egy másik igazságra, hogy a trójai ének dicsőítő krónika helyett talán nem más, mint „az összes be nem tartott ígéretem éneke”, és hogy olykor nem is elmenni a nehezebb, hanem annyi harc, öldöklés és halál után hazatérni oda, ahol „egyszer minden a tiéd volt, de elveszett”. 

Nolan a „társszerző” Homéroszhoz képest tehát egészen máshova: a mindenkori háborúk igazolhatatlanságára és totális értelmetlenségére, a bosszú mindig bosszút szül gondolatára tolja a súlyt, miközben persze kalandokban, véres összecsapásokban, letaglózó látványban (Hoyte Van Hoytema) sincs hiány – a kiválóan illeszkedő zenei szövetről (Ludwig Göransson) nem beszélve. Odüsszeusz véleményes nőügyeinek már nem is nagyon jutott hely ebben a háromórás, újfajta férfiidolt felmutató mozgóképes eposzban. Akarva-akaratlanul is megerősítve a férjére évtizedeken át hűen várakozó Pénelopé (Anne Hathaway) szintén örök érvényűnek látszó szavait, miszerint „ebben a világban a férfiak azt tesznek, amit akarnak, én meg azt, amit tudok”. 

Odüsszeia. Amerikai–angol kalandfilm, 2026. Július 16-ától országosan a mozikban.

Nyitókép: UIP-Duna Film