„A maiak a létezőt ábrázolják, a görögök a létezést” – mitől örök az Odüsszeia?

Nolan Odüsszeia című grandiózus filmjében az Iliasz bizonyos motívumai, részletei is megjelennek. A hagyomány szerint mindkettő szerzőjének Homéroszt tekintjük, aki valószínűleg nem is egy személy volt, vagy ha igen – a szembetűnő világértelmezési különbségek miatt –, akkor sem írhatta maga mindkét művet. Tudjuk-e pontosan, hogyan és ki(k) által születhettek meg ezek a történetek?

Nem, és ebben a kérdésben aligha fog egyhamar nyugvópontra jutni a kutatás. Manapság nem is annyira a szerző, a szerző személyének azonosítása látszik a legfőbb kérdésnek.

Hanem micsoda?

Sokkal érdekesebb az a viszonyrendszer, amely a szóbeliség és az írásbeliség kulturális formáiban és formái között figyelhető meg. Számos jel utal arra, hogy az eposzok anyaga a szóbeliség kulturális feltételei között jött létre, a művek enciklopédikus szerepet is betöltöttek, 

Hiszen gondoljuk meg, ha nincs írás, akkor az emlékezet marad az egyetlen eszközünk arra, hogy a technikai, kulturális, erkölcsi, vallási stb. szokásokat, információkat, gyakorlatokat elsajátítsuk, megőrizzük és továbbadjuk. Ezzel az emlékeztető szereppel magyarázható maga a hexameteres forma, az ismétlődő szerkezetek, sorok, sőt egész jelenetek: ezek a formai elemek sokat segítenek a megjegyezhetőségben s az elemek új és új összeillesztésében. 

Tehát a legvalószínűbb, hogy ezek között a kulturális feltételek között, hosszú szájhagyományos szakasz végén formálódtak ki véglegesen a trójai háborúhoz kapcsolódó elbeszélő művek. (Melyek abban az értelemben egyáltalán nem „véglegesek”, sőt nem is „művek”, hogy nem volt rögzített, behatárolt alakjuk ‒ minden előadásuk önálló megvalósítása, performanciája volt egy nagyjából körvonalazott verbális anyagnak.) 

Másfelől az is igaz, hogy az írásbeliség valószínűleg nem csak a lejegyzés, az írásos rögzítés értelmében játszott szerepet annak a változatnak a kialakulásában, amelyet mi ma olvashatunk. 

előre- és visszautalásokkal, nagy távolságot átfogó összecsengésekkel (és persze olykor következetlenségekkel). A kérdés tehát az, hogy az összeállító (nem „szerző”) viszonylag későn foglalta írásba az anyagot, vagy aoidoszként (énekmondóként) megtanult írni és úgy is alkotott, esetleg lediktálta egy írástudó személynek az előadásokat, melyeket amúgy teljesen hagyományos (szóbeli) módon hozott létre.  

A homéroszi eposzok kapcsán szokták idézni azt a Goethének tulajdonított mondást, miszerint ami ezekben nincs benne, az nem is létezik. Mire vonatkozhat ez az állítás?

Ha egyáltalán valóban Goethétől származik a mondás, akkor arra utalhat, aminek a Mester számtalanszor hangot adott: szerinte Homérosz az emberi természet legnagyobb ábrázolója, sőt egy alkalommal úgy fogalmaz, hogy (Szophoklész és Theokritosz mellett)

Herdernek pedig 1787. május 17-én Nápolyból azt írja, hogy Homérosz ábrázolása valahogyan közelebb van a természethez, sőt magához a létezéshez: míg a maiak a létezőt ábrázolják, a görögök a létezést. A korábban már emlegetett enciklopédikus jelleg állhat ennek a hátterében: élet és halál, öröm és gyász, béke és háború, szerelem és gyűlölet, otthon és idegenség, magány és boldog kapcsolat, egyén és közösség, a generációk viszonya és így tovább a végtelenségig. 

Lényegében minden alapvető emberi tapasztalat megjelenik Homérosznál, egészen ritka, s nem is mindig szívderítő antropológiai élességgel és árnyaltságban. Ráadásul az ábrázolásnak olyan gazdagságában és finomságával, s ugyanakkor olyan természetes egyszerűségben (ahol persze ez a természetesség nagyon is mesterséges, hiszen az irodalmi szöveg hatása), mint a legnagyobbaknál is csak igen ritkán. 

És mennyire érvényes az a szintén gyakran hangoztatott megállapítás, hogy az Odüsszeiában a világ első modern, „polgári” emberideálja jelenik meg, szemben az eszményített, szinte isteni vagy valóságos isten hősökkel? Utalva Max Horkheimer és Theodor W. Adorno A felvilágosodás dialektikája című munkájára is; ők Odüsszeuszt egyértelműen a születő polgári egyén (homo oeconomicus) prototípusaként határozták meg.

Attól tartok, Adorno ez esetben is inkább elméletének történetfilozófiai előfeltevéseire és koherenciakövetelményére, semmint a homéroszi szöveg valóságos nyelvi igényére figyelt. Homérosznál nemhogy polgári individualitásról és homo oeconomicusról nem beszélhetünk, hanem voltaképpen egyáltalán szubjektumról sem. Már Adorno ókortudós kortársa, Bruno Snell szépen megmutatta, hogy a homéroszi egyénnek nincsen középpontja, s nincsen egységes képe önmagáról. (Ennek egyébként egy lábjegyzet tanúsága szerint, Wilamowitz-Moellendorff nyomán mintha valamelyest Adornóék is tudatában lennének.) 

Érdekesebb az a kritika, amelyet részben ennek az elemzésnek a kapcsán Hans Robert Jauß, a nagy német irodalomtudós fejtett ki Adorno esztétikai elméletével szemben. Míg Adorno számára tudás és esztétikai élvezet elválik egymástól, addig Jauß számára az esztétikai tapasztalatban gyönyörködés és tanulás összekapcsolódik: „benne gyönyörködvén ment el, gyarapodva tudásban” ‒ éneklik a Szirének saját „mézes dalaikról” (Odüsszeia XII. 188). Persze hogy a Szirének szavait készpénznek vehetjük-e, s nem csak csábításuk erejét növelik általuk, az kérdés marad, ahogyan erre a vitát tovább gondoló magyar irodalmár, Kulcsár-Szabó Zoltán egy ízben fölhívta a figyelmet.

A Nolan-filmnek is hangsúlyos eleme a vendégjog kérdése és a megsértésének végzetszerű következményei. Miért volt ennyire szent és sérthetetlen a vendégjog (xenia) az antik görög világban, és hogyan értelmezhető ez a mából?

A vendégjog vagy vendégbarátság az egyik legérdekesebb és legfontosabb intézménye volt a görögségnek, mely a saját és az idegen, a belső és a külső közötti kapcsolattartást szabályozta. Nemcsak az eposzokban jelenik meg, hanem a tragédia is tele van vele, gondoljunk csak Szophoklésznek az Oidipusz Kolónoszban című darabjára, melyben Oidipusz xenoszként érkezik meg Athénhoz közeli Kolónoszba. Itt Thészeusz éppen a vendégjogra és saját élettapasztalataira hivatkozva jól fogadja, s megvédi őt a vele szemben erőszakosan föllépő Kreóntól; igaz, közben az is kiderül, hogy az idegen áldást fog hozni a városra. 

A darabból az is nyilvánvalóvá válik, hogy az érkező idegennek, az oltalomkérőnek (hiketész) 

Ráadásul nem erőszakos tömegek megjelenéséről van szó (Aiszkhülosz Oltalomkeresők című darabjában is csupán ötven kiszolgáltatott leányról). Ennyiben a görög vendégbarátság intézménye aligha vetíthető rá a mai tömeges és gyakran törvénysértő, sőt olykor erőszakos bevándorlás viszonyaira, nem beszélve a beilleszkedés és a különböző kulturális hátterű lakosok tartós együttélésének nehézségeiről. 

Másfelől viszont az is megtanulható Szophoklész darabjából, hogy a békésen érkező, a befogadó közösséggel, annak kultúrájával szemben nem ellenséges idegentől váratlan, előreláthatatlan előny, áldás, védelem, invenció, egyszóval valami jó is jöhet, egyszerűen az idegen jelenléte hathat így a honi közösségre. 

Az irodalomban, tágabban az európai vagy világkultúrában miként vonul végig az „Odüsszeia-hatás”, különös tekintettel a magyar vonatkozásokra? Azaz James Joyce sokat hivatkozott Ulyssesén kívül mely műveknek lehetett ez a kimondott-kimondatlan kiindulópontja? 

Az Odüsszeia hatása a nyugati (s talán nem is csak a nyugati) irodalomra természetesen fölmérhetetlen: Szophoklésztől Dantén és az emlegetett Goethén át, Joyce-on és Heiner Mülleren keresztül egészen Margaret Atwood Pénelopeiájáig tart – ez utóbbi kifejezetten a női szempontot juttatja érvényre, az én ízlésemnek túlzottan ideologikusan, mindenesetre világsikert aratva.  

Ha a magyar hatás- és recepciótörténet érdekel bennünket, akkor nagyszerű vezetőt tudok ajánlani: a 2026 márciusában elhunyt kiváló ókortudós akadémikus, Ritoók Zsigmond utolsó nagyobb munkája ezt a címet viseli: Homéros Magyarországon (2019). Ez nagyon fontos munka, s nemcsak tudomány- és irodalomtörténeti szempontból. Hanem erős állásfoglalásként olvasható egyrészt a magyar kultúra európai beágyazottsága, másrészt a hagyományos európai kultúra megőrzésének fontossága mellett. 

Csak a közelmúltból szemezgetve: a 20. századi magyar prózában is meghatározó volt Homérosz hatása. Babits 1916-ban novellát ír Odysseus és a szirének címmel, ahol a mitikus énekesek „guggolva ostábláztak embercsontokkal”, s akiknek énekétől Odysseus már soha nem tud szabadulni. (Érdekes, és ez a közelség aligha véletlen, hogy 1916-ban egy évvel vagyunk Kafka A szirének hallgatása című rövidprózájának keletkezése előtt, amelyben ‒ talán a mítosszal, a mítosz beszédességével való végső leszámolásként ‒ a szirének már hallgatásukkal vannak jelen ‒ s éppen ezáltal mondanak valamit?) 

ahol Odüsszeusznak (a regényben latinos alakban: Ulyssesnek), az „embernek”, az igazi „személyiségnek” a különböző nézőpontokból előadott története arra is képes, hogy a 20. századi totalitarizmusoknak, a biopolitikai beavatkozásoknak, sőt a genetikai átalakításoknak, az ember/állat különbség viszonylagossá válásának már a múlt század közepén tragikusan aktuálissá váló terhét elhordozza. 

Márai regényének keletkezését nagyban befolyásolta Devecseri Gábor nem sokkal korábban elkészült Odüsszeia-fordítása, ami világviszonylatban is egyedi minőségű alkotás; csupán ennek a fordításnak a hatása is fölmérhetetlen a magyar irodalmi nyelvre. A kortársaink közül csak Kántor Péter (Trója-variációk) és a Nobel-díjas Krasznahorkai László nevét hadd említsem (Mindig Homérosznak).

Ön a kutatásaiban a homéroszi eposzokat egy radikálisan új, biopoétikainak nevezett megközelítésből vizsgálja, ahogyan arról sok más mellett az Erőt lehelni – Homérosz lélegzete című, a Magyar Tudomány folyóiratban megjelent tanulmányában is olvashatunk. De mi is ez a megközelítés pontosan?

A biopoétikának nevezett kutatási irány fő kérdése az, hogy az irodalom, a költészet hogyan vesz részt életfogalmaink alakításában, és ugyanakkor az életről szerzett ismereteink és tapasztalataink hogyan befolyásolják azt a módot, ahogyan az irodalmat létrehozzuk és befogadjuk. Ezen az irányzaton belül a nemzetközi kutatásban az utóbbi években jelent meg erőteljesebben az alapvető életfunkcióként értett lélegzés mint sajátosan irodalmi jelenség. Olyan fogalmak és diszkurzív mintázatok kereszteződésében vagyunk ekkor, mint a pneuma és a spiritus, az inspiráció, azután a pszükhé, az animus, anima, animalizálás, és a sor még sokáig folytatható. Ezek az európai ‒ antik pogány és keresztény ‒ kultúra alapfogalmai, 

Egyébként a magyarban is az ihlet szavunk a lélegzetvételt, leheletet, lihegést jelentő ih(e)l igéből jön. Hogyan mutatkozik meg a lélegzés és a lélegzet Homérosznál? Ezt vizsgáltam az említett tanulmányban. Homérosznál a harcosok fújtatnak, az istenek vagy épp hűséges lovaik erőt lehelnek beléjük, a szél fúvásának hatására a sebesült levegőhöz jut és föllélegzik. Az egész szöveg tele van a lélegzés képeivel és folyamatának leírásaival, nem beszélve arról, hogy az eposzok eredeti, szóbeli előadása is az énekmondók eleven hangjára, vagyis lélegzésére volt bízva. Ők leheltek életet a sorokba és a sorsokba.

És arról mit gondol, hogyan kell, lehet ma tanítani ezeket az eposzokat a középiskolások számára úgy, hogy mindezt ők is megértsék, átérezzék, és az egész ne „szenvedés”, hanem valódi felfedezés legyen? Egy időben sok vita volt például arról, megengedhető-e a klasszikusok újrafazonírozása, akár rövidítése. Ha erre nem is, de új fordításokra szükség lenne-e, és ha igen, milyen időközönként?

Egy újabb metrikus fordítás ‒ no az kisebbfajta csoda lenne. Bár a csoda éppen nem a lehetetlen: Csehy Zoltán idén nyáron jelentette meg hexameterben készített fordítását Ovidius Metamorphoses (Átváltozások) című monumentális költeményéből. Mégis ha egyáltalán, akkor talán próza- vagy szabadverses fordítást tudok ma inkább elképzelni. 

‒ olyanokat, amelyek tematikusan érdekesek és tanulságosak a számukra, amelyek a közös problémákon keresztül megszólítják őket.

Ez talán nem teljesen lehetetlen. Az eposzok történetét pedig összefoglalásokból tudják megismerni, másra ma nincs mód, ugyanakkor ez a történet mégiscsak az európai kultúra egyik alapmeséje, tehát fontos, hogy tudjanak róla. Nolan filmjének azért is örülök, mert újólag ráirányította a figyelmet erre a nagyszerű mítoszra és Homérosz magával ragadó művére.