Eltűnni a csatában: az utolsó bizánci császár

Bizánc története Konstantin császárral kezdődik és Konstantin császárral ér véget. Nagy Konstantin 330-ban álmodott, majd épített fővárost a kis görög halászfaluból, amely a Keletrómai Birodalom központjaként működött oszmán elfoglalásáig, 1453-ig. A Bizánci Birodalom elnevezés ugyanis az utókor találmánya: a „bizánciak” valójában rómaiaknak tekintették magukat, ráadásul joggal, hiszen a birodalom teljesen kontinuus volt a Római Birodalommal. Más kérdés, hogy idővel annak görög, ortodox keresztény változata lett. A Római Birodalom tehát valójában majdnem megérte a középkor végét, az első felében egységben a pápával, hiszen az egyházszakadás 1053-ban következett be. Miközben nyugaton a translatio imperii elképzelése alapján „alapították újra” a birodalmat Nagy Károlyék, keleten nem volt szükség ilyen elméletekre, a nyugati császárok, pápák és más uralkodók konzisztensen elismerték a keleti császárt egészen a birodalom végéig. Persze konfliktusok is bőven akadtak. Bizánc I. Iusztinianosz idején (527–565) érte el legnagyobb kiterjedését, utána pedig állandó nyomás alatt állt kilencszáz éven át a népvándorlás népei, valamint arab, perzsa, szeldzsuk és oszmán seregek részéről. A főváros, Konstantinápoly azonban ma is látható, monumentális falai és a tenger által három oldalról védve bevehetetlen maradt egészen addig, amíg az oszmánok az ágyú egy hatalmas verzióját be nem vetették ellene. 

Valahol sorsszerű, hogy nemcsak az alapító, hanem az utolsó császár is a Konstantin nevet viselte: XI. Palaiologosz Konstantin viszont már lényegében csak egy minden oldalról a terjeszkedő Oszmán Birodalom által körülvett városállamot védelmezett, amely azonban féltékenyen őrizte birodalmi magaskultúráját. Bizánc rossz hírét ugyanis olyan felvilágosult whig történetírók terjesztették el, mint Edward Gibbon, miattuk lett a „bizánci” a cezaropapizmus, az átláthatatlan bürokrácia és egyebek szitokszava. Holott kifinomult magaskultúrával állunk szemben, amely némileg érthetően még a nyugatiakat is lenézte. 

XI. Konstantin családja arisztokrata udvari família volt, majd a leghosszabb ideig uralkodó dinasztia lett, miután a keresztes háborúk Bizánc ellen forduló szerencsétlen momentumai után visszafoglalta a birodalmat a Latin Császárságtól; 1262-től uralkodtak. A nyugati uralom után Bizánc már nem tudta visszanyerni régi fényét és területeit, de még kétszáz évig kitartott. Konstantin apja, II. Manuél (1391–1425) diplomáciai úton, európai körutazással próbált katonai segítséget szerezni a törökök ellen. Elődje a testvére, VIII. János volt, aki megpróbálta tető alá hozni a nyugati és keleti egyház unióját, ami sikerült is 1439-ben Firenzében. Bár az unionista ortodox papságot és az egyesülést a bizánci nép és papság nagy része elutasította, így az unió pluszerő helyett inkább gyengítette az oszmánokkal való szembenállás erejét. Halála után, 1449-ben lett Morea azaz a Peloponnészosz kormányzójából császár a testvére, Konstantin, aki négy évig uralkodott, és fenntartotta az uniót. 

XI. Konstantin császár nem alkudott meg. Bátran szembeszállt a magyar történelemből és a Hunyadi sorozatból is ismert II. Mehmeddel. Konstantinápoly utolsó ostroma végén, 1453. május 28-án II. Mehmed támadást rendelt el. Azok a polgárok, akiket nem osztottak be a düledező falak javítására vagy védelmére, az utcán imádkoztak. Konstantin parancsára a város összes kolostorából és templomából származó ikonokat és ereklyéket hordoztak körbe a falak mentén. A katolikus és ortodox védők egyaránt bekapcsolódtak az imákba és énekekbe, a körmenetet pedig maga Konstantin vezette. 

Estére a tömeg az ortodoxia főtemplomába, az Hagia Sophiába vonult, ahol ortodox és katolikus keresztények együtt imádkoztak. Jelen volt a Rómából érkező Izidor bíboros és Konstantin császár is. Konstantin imádkozott, majd bűnei bocsánatát kérte az egybegyűlt püspököktől, mielőtt az oltárnál magához vette volna az eucharisztiát. A papság kérlelte, hogy ne csatlakozzon a falaknál harcolókhoz, de ő ragaszkodott hozzá, hogy inkább csatában hal meg, mintsem dicstelenül elfogják és fogságba kerüljön. XI. Konstantin elhagyta a templomot, a császári palotába ment, ahol bocsánatot kért udvartartása tagjaitól, és elbúcsúzott tőlük, majd ismét eltűnt az éjszakában, hogy utolsó szemlét tartson a városfalakon őrködő katonák felett. 

Az oszmánok minden előzetes figyelmeztetés nélkül május 29-e hajnalán indították meg végsőnek bizonyuló rohamukat. Az Hagia Sophiában zajló szent liturgia félbeszakadt. A harcképes férfiak a városfalhoz siettek, a többi férfi és nő pedig a városon belül állomásozó csapatokat segítette. Konstantin a történelmi beszámolók szerint ledobta császári ruháját, hogy ne ismerjék fel, eltűnt, és valószínűleg meghalt a csatában. Egyesek szerint megkérte katonáit, hogy végezzék ki, de senki nem merte megtenni, ezután ment a végzetét okozó kaotikus ütközetbe. 

A kortárs szemtanú és görög történetíró, Kritobulosz Mihály, aki később II. Mehmed szolgálatában állt, szintén azt írja, hogy Konstantin az oszmánok elleni harcban vesztette életét. A későbbi görög történetírók elfogadták Kritobulosz beszámolóját, hősként és mártírként tisztelték az utolsó császárt. Bár egy szerző sem volt szemtanú, Konstantinápoly elestének krónikásai – legyenek akár keresztények, akár muszlimok – túlnyomórészt egyetértenek abban, hogy Konstantin a csatában hunyt el. Mindössze három beszámoló állítja azt, hogy a császárnak sikerült elmenekülnie a városból – de hogy ezután mi történt vele, arról nem szól a fáma. Izidor bíboros szerint is a csatában halt meg Konstantin. II. Mehmed állítólag nem örült Konstantin halálának, ugyanis élve akarta megalázni ellenfelét. Ezért aztán eme oszmán beszámoló szerint miután megtalálták, levágták a császár fejét, majd körbehordozták Konstantinápolyban, aztán húsz foglyul ejtett nő és negyven férfi kíséretében ajándékként elküldték volna az egyiptomi szultánnak. 

S ahogy az lenni szokott az eltűnt hősökkel, feltámadt a legenda is. Az utolsó bizánci, azaz utolsó római császár kultusza a modern görög identitás és folklór egyik központi pillére, márványcsászárként tisztelik: a köré épült népi hiedelem úgy tartja, hogy egy angyal kővé változtatta és elrejtette egy Konstantinápolyhoz közeli barlangban, ahol arra vár, hogy életre keljen, és visszahódítsa a várost – amit nyugaton egészen a huszadik század ele­jéig szüntelen Konstantinápolynak hívtak, azaz az ő nevét is viselte, és csak azóta váltotta fel mifelénk is az Isztambul elnevezés. 

Bizánc, azaz a Keletrómai Birodalom, a keresztény civilizáció védőbástyája nem hirtelen, dicsősége és léte teljében, egyszerre tűnt el a történelem színpadáról, hanem lassan hanyatlott, lassan fogyatkozott, részint azért is, mert természetesnek tűnő szövetségesei, a nyugati keresztény hatalmak nem zárkóztak fel mögötte konzisztensen, hanem egymást is kijátszották (például Velence), gyakran felcserélve elveiket érdekeikkel. 

Lassú hanyatlása nem megalázkodással, hanem büszke harccal végződött. A „halhatatlan császár”, akiről Donald M. Nicol életrajzát ajánljuk, talán egyszer visszatér. 

Donald M. Nicol: The Immortal Emperor. Cambridge University Press, 2002

Nyitókép: Wikipédia