Gonosz és vicsorgó emberek

Tele vagyunk jó emberekkel.

Rousseau szerint minden ember jó, csak a kultúra és/vagy a magántulajdon megrontotta. Azután jöttek a haladárok, akik szerint valaha rosszak voltunk, de idővel megjavult az emberiség, mint Norbert Elias, aki szerint az állam civilizálta az emberiséget, vagy Steven Pinkerton. A 2022 óta tartó ukrán háborúnak hála azt is megtudtuk, hogy a nacionalisták is lehetnek angyalok, sőt, a horogkereszt egyáltalán nem utal feltétlenül valamilyen gonosz mentalitásra.

A woke azt terjesztette el, hogy az áldozatok vagy az áldozatok leszármazottai jó emberek, ugyanis az elnyomás, a szenvedés megtisztítja az embert hetediziglen. És ez a helyreállított erkölcsű ember nem csupán jó, de a tettei a világot is jobbá teszik. Az áldozat nem bosszút áll, nem pusztán győzni akar valaki(k) felett, nemcsak a mások megalázása jelent számára örömöt, hanem győzelme a világot is igazságosabb, jobb hellyé teszi.

Ernst L. Abrahamson pár évvel a Holokauszt után nyíltan az átélt szenvedésekre, a koncentrációs táborok foglyaira hivatkozva hívta fel a figyelmet Euripidész Hekabé című drámájára, amiről azután Martha Nussbaum, korunk egyik legfontosabb – és liberális – politikafilozófusa több könyvében is írt.

Hekabé Trója királynője volt, Priamosz hitvese, akinek gyermekeit megölték, városát lerombolták és őt szolgasorba vetették. Mindezek után még a lányát, Polüxénét is megölték áldozatként a görögök, s a még gyermek fiát, Polüdóroszt pedig az egykori vendégbarát, a thrák király, Polümnésztór gyilkolta meg.

Ennyi szenvedés után Hekabé elcsalja és megvakítja Polümnésztórt, majd az ártatlan gyermekeit jelenlétében megöli, hogy növelje a szenvedését. Sok mindent tehetett volna Hekabé a gyilkos megbüntetésére, de a gyermekek szándékos megölése nem lehet igazságtétel vagy igazságszolgáltatás, mint ahogyan nem is ez volt tettének a célja. Ráadásul nem is a gyermekek voltak a felelősek szenvedéseiért; azok  – Agamemnón és Odüsszeusz voltak. 

A sötétnek, rémisztőnek, barátságtalannak, kegyetlennek és megalázónak észlelt világ kiöli az áldozatból az erkölcsi érzéket, és ugyanolyan gonoszságokat követ el, mint amiket vele szemben követtek el. A szenvedés nem tette angyallá. Sőt, bármilyen jó nevelést is kapott, bármilyen jelleme is volt, a szenvedés vadállattá tette. A bosszúálló fúriák nem angyalok.

Hekabé magabiztosan nyilatkozik saját, elromolhatatlan erkölcséről:

Ezzel szemben Euripidész azt mondja el a drámában, hogy a tartós bosszúfantáziák bizony torzítják a személyiséget, „veszett fenevaddá” teszik, „veszett kutyává”, se nem igazságossá, se nem igazságtévővé. A bosszúban „tombolót” nem érdekli semmi figyelmeztetés, csak az „elégtétel”. Hekabé története szerint a bosszúvágy erkölcsi magabiztossággal jár, de ez erkölcstelen önhittség. 

Az ideológiai politikát korunkban felváltó moralizáló politika főbb előfeltevéseivel szemben:

• azért, mert valakinek vagy őseinek vélt vagy valós sérelmei vannak, és emiatt dühös, még nem áldozat;
• azért mert valaki annak véli és hirdeti magát, jó helyezést ér el az áldozati olimpián, nem lesz jó ember és a tettei sem lesznek feltétlenül jók és igazságosak, még ha „igazságtételnek” hirdeti is azokat. Az áldozati identitás mögött gyakran hatalmi igényt, pozíciószerző stratégiát látunk;
• az áldozati identitásban elmerülők, az elégtételre vágyók jellemét megrontja a bosszúvágy és a várakozás, és ha erkölcsileg leromlanak, sem ők maguk, sem tetteik semmivel sem lesznek jobbak, mint azok, akik áldozatainak vélik magukat;
• az eretnekmozgalmak, vallási és politikai szekták, és a mai szociálpszichológiai kísérletek mind azt mutatják, hogy minél erősebb az erkölcsi magabiztosság, az önmaga jóságába vetett hit valakiben, annál valószínűbb, hogy erkölcsileg problémás vagy rossz tetteket hajt végre.

Korunkra a nagy ideológiai kísérletek kudarcot vallottak; egyik sem hozta el azt, amire törekedett és amit ígért, de mindegyik emberek tömegét nyomorította meg. Az ideológia utáni kor jellemzője a manager nihilizmus mellett a moralizáló politika. (Nem a morális politika!) Bár az ideológiamentesség az átnevelési és társadalommérnöki törekvések végét is jelentheti, azt azonban látnunk kell, hogy a pőre bosszúvágy az érzelmi kielégülésen túl semmire sem nyújt megoldást, legfeljebb egy csoport sikeres hatalomszerzését eredményezi még.

Mivel semmilyen lényegi változtatást nem céloz – nincs terve, nincs ideológiája, csak személycseréi –, ezért, ha a viszonyok bárkivel szemben – legyen az vallási, faji, nemi, műveltségi vagy egészségügyi hátrányos helyzet – igazságtalanok voltak, akkor azok is maradnak. Ezek a viszonyok lehetnek személyközi viszonyok, az életvilág normái vagy normahiánya, lehetnek intézmények – de a tomboló bosszúálló nem igyekszik megváltoztatni őket. Mindebből nem következik, hogy a dühöngő bosszúvágynál jobb vagy nemesebb lenne a tomboló reformdüh.

(A nyitóképen: Alexandre Cabanel L'Ange déchu (A bukott angyal) c. festményének részlete)

***