Visszatért és nem kíméli Oroszország ellenlábasait – mi történik Dmitrij Medvegyevvel?

Olaf Scholz „májas-rajongó”, Zelenszkij „agyát pszichoaktív anyagok károsították”, „Ukrajna főbohóca” és olyan, mint Adolf Hitler, Lengyelország politikusai „lengyel külügyes degeneráltak”, a baltiaktól „Moszkva még az oxigént is el fogja zárni”, Ukrajna pedig „egy rakás őrült náci drogos”, amely, ha nem vigyáz, „elveszítheti állami szuverenitásának maradékát, és eltűnhet a világ térképéről”.

Mindezt nem Ramzan Kadirov csecsen hadúr mondta, de nem is Alekszandr Dugin, akinek lányát már a New York Times szerint is az ukránok gyilkolták le –

2012-2020 közötti miniszterelnöke, aki korábban arról volt ismert, hogy ő az Apple-vallás legfőbb oroszországi prófétája, bájosan elburgerezget Barack Obamával, és az innovációt nagyon szereti, a nyugdíjasokat meg kevésbé.

Arról, hogy ő volna minden orosz nacionalisták legvérmesebbike, szó sem volt még akár egy évvel ezelőtt – most mégis szélsőjobbról előzi Putyint Medvegyev, az Orosz Föderáció Biztonsági Tanácsának (Szovbez) regnáló alelnöke.

Joggal merül fel a kérdés: mégis mi folyik itt?

A válasz pedig:

de nem pártlogók hűs árnyában, hanem intrikusan, orosz módi szerint.

A kabalamaci színre lép

Dmitrij Medvegyevet sokan gondolják Vlagyimir Putyin bamba képű, végtelenül lojális kabalamackójának, akit kedvére pakolgat abba a pozícióba, amelyben épp szüksége van egy különösebb ellenállás nélkül irányítható helytartóra.

S meglehet, ebben igazuk is van – Medvegyev tényleg valami ilyesmi volt. De csak 2011-ig, amikor legjobb tudásunk szerint minden megváltozott.

A most 57 éves Medvegyev szentpétervári – leningrádi – gyökerű, akárcsak Putyin, bár az elnökkel ellentétben középosztálybeli szülők gyermeke: mindkét szülője egyetemen tanított Leningrádban, Anatolij Afanaszjevics műszaki tudományokat, Julija Veniaminovna filozófiát.

Ugyanoda készült Dmitrij Anatolijevics is: a leningrádi Zsdanov Egyetemen végzett 1987-ben jogot, majd mindjárt tanítani is kezdett polgári és római jogot, 1990-től már a jogtudományok kandidátusaként. Politikai karrierje – amely mellett 1999-es Moszkvába költözéséig nem adta fel a tanítást sem – ugyanott indult, mint Putyiné: Anatolij Szobcsak pétervári városházáján, aki 1990-ben tanácsadónak kérte fel az éles eszű jogászt a városi külkapcsolati bizottságba. Amelyet – mit ad Isten –

Kettejük politikai vérszerződése szinte azonnal megköttetett. Nem elfelejtendő, hogy a kilencvenes évek a független Oroszországban a szabad rablás, a mérhetetlen közbizonytalanság és a politika szoros alvilági kapcsolatainak évtizede voltak, Vlagyimir Putyin külkapcsolati bizottsági elnök ellen pedig olajexport-licenszekkel való, az akkori politikusok körében tökéletesen megszokott seftelés miatt indult eljárás 1992-ben. A vizsgálat során aztán Putyint felmentették – nem kis részben egy éles eszű jogász, Dmitrij Anatolijevics Medvegyev kiváló érveinek hatására. Akkor még bizonyára egyikük sem gondolta, micsoda szövetség született.

Medvegyev egy évre rá maga is beszállt a szárnyait bontogató orosz üzleti világba, a pénzügyi szolgáltatásokat nyújtó Fincell vállalat, majd az Ilim papíripari óriás résztulajdonosa, 1993-1998 között jogi vezetője, közben Vlagyiszlav Reznyik üzletember, későbbi Putyin-párti parlamenti képviselő biztosítójánál, a Rusznál jogtanácsos lett.

Mindez azonban csak mellékvágány.

Egy perccel sem marad tovább Szentpéterváron, mint Vlagyimir Vlagyimirovics: amint Putyinból miniszterelnököt csinálnak Borisz Jelcin alatt 1999-ben, Medvegyev megy is a kormányapparátust vezető miniszter, Dmitrij Kozak helyettesének, 2000-ben Putyin elnökjelölti kampányát vezeti, aki megválasztása után a legmagasabb köztisztviselői rangra, első osztályú államtanácsossá lépteti elő, és kis helyi bizniszek helyett A Nagy Orosz Bizniszt bízza rá.

Ugyanazon évtől egészen 2008-ig – egy év megszakítással – az orosz gázóriás, a Gazprom igazgatótanácsának elnöke, közben 2003-2005 között Putyin elnöki hivatalának vezetője, 2005-2008 között első miniszterelnök-helyettes lett.

A liberális innovátor mítosza

Azt azonban, hogy Dmitrij Medvegyev valójában kicsoda, csak 2008-ban tudta meg az ország, amikor Putyin bátor lépésre szánta el magát: mivel kitöltötte az orosz alkotmány által engedélyezett két egymást követő elnöki ciklusát,

Bár Putyin főhatalma mindenki számára kétségtelen tény volt, formálisan mégis Medvegyev viselte az ország legfőbb hivatalát, amely engedett számára bizonyos önálló mozgásteret. Így 2009-re kiderül, mi is érdekli valójában Medvegyevet – mármint a hard rockon kívül, amely iránti rajongását hiánytalan Deep Purple-gyűjteménye is tanúsítja –: a technológia és az innováció.

Elnökként megalapítja a szkolkovói innovációs parkot, és még ez év szeptemberében programadó írást közöl „Előre, Oroszország!” címmel, melyben öt szerény célt tűz ki Oroszország elé: az energiatermelés drasztikus hatékonyságnövelését újfajta, exportképes üzemanyagok kifejlesztése mellett, valamint szintlépést a nukleáris, az információközlési, illetve az egészségügyi technológiában, illetve az orosz IT-szektor felfejlesztését olyan tényezővé, amely jelentős hatással bír majd a globális IT-folyamatokra.

meglátogatja a Google-t, a Twittert és az Apple-t is, sőt, találkozik a legendás Apple-alapítóval, Steve Jobsszal, aki személyesen nyújt át neki egyet az almás vallás mobilipari áttörését megalapozó iPhone 4-ből ajándékba.

(Medvegyev azóta is rajong az almás cuccokért, rendszeresen villant új iPhone-t, az iPadek iránti vonzalma pedig olyannyira legendás, hogy az orosz internet humorheroldjai az almás tablet neve és egy szaftos orosz buzizás egyberántásával el is nevezték az elnököt iPegyiknek.)

Ugyanezen út során olyasmit követ el, amit a hidegháború óta eltelt idők legrosszabb orosz-amerikai kapcsolatának évéből visszanézve elhinni is alig lehet: mosolyogva ül le hamburgerezni Barack Obama amerikai elnökkel, s nem sokkal később alá is írja vele az atomalkut, de támogatja az Irán elleni szankciókat és Amerika líbiai beavatkozását is.

E mozzanatokból – és talán abból, hogy

– képződött meg a nyugati média képe egy liberális reformer Medvegyevről.

Persze elég csak 2009-es programadó cikkéhez visszanyúlni, hogy világossá váljon, mennyire illúzió volt ez – ebben az írásban Medvegyev világossá teszi, hiába is reménykedik bárki a „demokratikus” kilencvenes évekbe való visszatéréshez, „a lebénított államhoz való visszatérést nem engedjük meg”, hiszen „a politikai reform dolgában a sietség és a meggondolatlanság történelmünk soráns zámos alkalommal tragikus következményekhez vezetett, a szétesés peremére sodorta Oroszországot”, a vezetőknek pedig „nincs joguk feláldozni a stabil életet a legmagasabb célok oltárán sem”.

Azt is leszögezte, különösebb nyugatosságra sem érdemes tőle számítani, „az orosz demokrácia nem fogja mechanikusan lemásolni a külföldi előképeket, civil társadalmat nem lehet külföldi segélyekkel vásárolni”, emellett „a szabadságot sem lehet könyvecskékből kiírni, akkor sem, ha a könyvecskék nagyon okosak”.

Ténykedéséből teljesen világos, hogy Medvegyev éppúgy az „irányított demokráciában” hívő orosz szuverenista, mint szövetségese, Putyin – a Nyugat pedig, mint Kína esetében,

Egy liberális reformer soha nem üzent volna hadat Grúziának, soha nem ismerte volna el Abháziát és Dél-Oszétiát. És azok az Alekszej Navalnij által Medvegyevnek szentelt dokumentumfilmben, az On vam nye Gyimonban feltárt csinos jachtok, dél-oroszországi és toszkánai borászatok, a pszehakói hegyi dácsa, a Moszkva melletti villa, a hatezer négyzetméteres szentpétervári rezidencia a Kutuzov rakparton, valamint a ruhák és cipők, amelyek a Dar segélyalap pénzéből szolgálták Medvegyev kényelmét, szintén nem egy liberális reformer sajátjai, hanem egy teljesen hagyományos orosz uralkodóé.

(A filmcím egyébként szintén a Medvegyevhez kötődő aforizmák egyike: sajtósa, Natalja Tyimakova 2013-ban egy interjúban panaszkodott arról, hogy a Facebookon mindenféle kommentelők becézgetve szidják a miniszterelnököt – erre mondta azt az emlékezetes mondatot, hogy „Önöknek ő nem Gyimon, hanem a kormány vezetője.”)

A csendes, nagy szakítás

Mindez Medvegyev elkötelezett Putyin-szárnysegédi éveinek krónikája – jelen korunk totálisan elszabadult Dmitrij Anatolijevicsét azonban abból lehet inkább megérteni, ami elnökségének utolsó évében történt.

Nyugati és orosz sajtóértesülések egybehangzó tanúsága szerint Medvegyev 2011-ben megpróbált kivívni magának egy második elnöki ciklust, hogy valamelyest ellenpontozhassa, helyenként korrigálhassa Putyin politikáját. Ennek Putyin neszét vette, s egy személyes találkozójukon – állítólag – úgy szerelte le:

Ezért az elnökség helyett felajánlotta neki a miniszterelnöki és a pártelnöki pozíciót, de megígérte, hogy az elnöki székbe egyszer majd visszatérhet. Medvegyev gondolkodott az ajánlaton, majd elfogadta. Ezen időszak lenyomata az ízes orosz vicc: „A Kreml két táborra oszlik Putyin és Medvegyev között. Az egyetlen kérdés az, hogy maga Medvegyev melyik táborhoz csatlakozik majd.”

Putyin viszont minden jel szerint ekkor ráeszmélt: a Nyugaton népszerű, odahaza pedig viszonylag sértetlen hírnevű, ráadásul nála fiatalabb Medvegyev nem kabalamaci, hanem politikus, akitől adott esetben akadhat félnivalója. És bár úgy tűnhet, hogy Medvegyev miniszterelnökségével folytatódik a két politikus lojális együttműködése, történt egy döntő változás: Putyin Medvegyevet 2012 és 2020 közötti nyolc miniszterelnöki évében

gyengeségeit nyilvánvalóvá tegye, és népszerűségét szisztematikusan ledarálja.

Míg Putyin első két ciklusa, illetve a medvegyevi négy év az oroszok számára a stabilitás és a drasztikus életszínvonal-emelkedés időszaka volt, melynek idején az orosz államberendezkedés strukturális reformjai könnyen lecsúsztak a nép torkán, 2014 után a Krím annexiója, valamint Donyeck és Luhanszk de facto orosz megszállása után a szankciók gyakorlatilag kivégezték Oroszországban az életszínvonal-növekedést.

Az ország importhelyettesítő stratégiára állt át, hogy pótolja a szankciók miatt külföldről már nem behozható termékeket. És bár a teljes körű önellátás biztonságpolitikailag mindenképpen jó döntés, a kereskedelem nyújtotta komparatív előnyök nélkül a gazdaság hatékonysága csökken, mert az ország a rendelkezésre álló anyagot és munkaerőt arra használja, hogy egyszerre mindent gyártson, nem pedig azon termékeket, amelyeket a leghatékonyabban tud előállítani – ez pedig meglátszott az orosz GDP-növekedésen.

– ezért pedig az oroszok cseppet sem voltak hálásak. Eközben lépten-nyomon kiderült, hogy a szovjet értelmiségi középosztályból egyenesen a kilencvenes évek politikai-üzleti felvilágába ugró Medvegyevre egyébként sem kifejezetten jellemző a szociális érzékenység.

Ez csúcsosodott ki 2016-ban, amikor Putyin a Krímbe küldte. Ott felkérdezték a helyi nyugdíjasok, hogy hol az ígért nyugdíjemelés, hiszen az Ukrajnától elvágott, de Oroszországgal össze még nem kötött Krímben elszálltak az árak.

Tudni kell, hogy a Krím annexiójakor az orosz nyugdíjkassza a krími nyugdíjasoknak vagy az ukrajnai nyugdíjuk összegét fizette, vagy átsorolta őket az orosz nyugdíjszabályok alá annak függvényében, hogy a két opció közül melyik eredményezett magasabb nyugdíjat – azok viszont, akiknél megmaradt az ukrán nyugdíj, a magas krími infláció ellenére egészen addig nem kaptak nyugdíjemelést, amíg a nyugdíjuk magasabb volt, mint az orosz szabályok szerint lett volna.

Ekkor, a Krímben találta Medvegyev elrebegni pályafutása talán legemlékezetesebb mondatát, mely így hangzott: „(A nyugdíjemelés – KM) sehol sincs, ilyet egyáltalán nem csináltunk, mert most egyszerűen nincs rá pénz. Megtaláljuk a pénzt, aztán lesz indexáció.

A nem kifejezetten ügyes mondat aztán „Pénz nincs, de Önök tartsanak ki” („Gyenyeg nyet, a vi gyerzsityesz”) formában rögzült és mémesült, 2016-ban a Google „Év méme” versenyén a top 10-be jutott.

Medvegyev bukása

Persze volt még ezer kisebb intermezzo, például egy görbe borozói éjszaka 2015-ben a Krímben, melynek másnapján a Medvegyev vezette kabinet számos tagja látványosan aznaposan nyilatkozott a Rosszija 24-nek, így a miniszterelnök a közszájtól kiérdemelte a „nemzet főalkoholistája” címet, mellyel rossz nyelvek szerint néha maga Putyin is viccelődik.

A végső döfést szintén a nyugdíjasok vitték be Medvegyevnek, pontosabban a 2010-es évek második felének nyugdíjkorhatár-emelése – a miniszterelnök népszerűségét ekkorra oly mértékben sikerült legyalulni, és Putyin olyan sikeresen tolta rá e kényelmetlen feladat ódiumát, hogy

a VCIOM közvéleménykutató által megkérdezettek 19 százaléka bízott csak benne, 68,3 százalékuk kifejezetten nem. Emellett 2018-2019-re a miniszterelnök már érezhette a nyakához közelítő penge hidegét, amikor üzleti és politikai szövetségesei, például Szijavudin Magomedov oligarcha vagy Mihail Abizov, sorra hullottak el mindenféle korrupciós ügyekben.

Látványossá vált, hogy Medvegyev körül nagyon fogy a levegő, és Putyin hamarosan leszámolhat vele – annak ellenére is, hogy miniszterelnöki időszakában Medvegyev kínosan ügyelt arra, hogy ellent ne mondjon Putyinnak, magára ne haragítsa az elnököt. A személyére nézve rendkívül kedvezőtlen elnöki döntéseket szó nélkül végrehajtotta.

A rendkívül népszerűtlen Medvegyev eltávolítására Putyin 2020 januárját szemelte ki: népszerűtlenségével és a gazdaság állapotával könnyen indokolható volt, hogy

– eközben az elnököt két ciklusra korlátozó alkotmányi passzus módosításával azt is megüzente neki, hogy a 2020-as években se próbálja meg beváltani az elnöki visszatérésére vonatkozó, lassan tízéves ígéretet.

Kifejezetten megalázó volt, hogy új pozíciójában, a mindenkori elnök vezette Szovbez elnökhelyetteseként azt az irodát ajánlották neki az avíttas volt kommunista pártházban a Sztaraja ploscsagyon, ahol korábbi beosztottja, Andrej Belouszov miniszterelnök-helyettes dolgozott. Ezt végül sikerült kivédenie, de apparátusa mindössze két tucat státuszra csökkent, sőt, régi beosztottjainak egy része nem volt hajlandó követni a Szovbezbe, mert nem láttak Medvegyev új pozíciójában semmiféle karrierlehetőséget.

Úgy tűnik, hogy maga Medvegyev sem – a sajtóban jól dokumentált, a kormányzó Egységes Oroszország pártból származó források által is megerősített információ az, hogy tavaly

és a parlamenti választásokon megkaparintsa az Állami Duma elnöki székét. E próbálkozása azonban csúfos kudarcot vallott: bár továbbra is ő a kormánypárt elnöke, nemes egyszerűséggel lehagyták a listáról, helyette Oroszország – természetesen csak Putyin után – két legnépszerűbb politikusát, Szergej Lavrov külügyminisztert és Szergej Sojgu védelmi minisztert rakták az élére.

A Medvegyev-stratégia

Medvegyevnek ekkor felderengett: ha marad jelenlegi pozíciójában, melyben az ukrajnai háború elkezdéséért nyilvánosan felelősséget is vállalt, Putyin bármikor bármilyen kudarcot ráverhet, ha végleg meg akar szabadulni tőle.

Ahhoz viszont, hogy ingatag helyzetéből kiléphessen,

És, mint az Lavrov és Sojgu példáján is látszik, a gazdasági sikerekkel, jóléti előrelépésekkel az elmúlt években nem bővelkedő Oroszországbanegyértelműen a kül- és biztonságpolitikában van a vitamin, ami a népszerűségszerzést illeti.

Ebben a fénytörésben tökéletesen logikus, amit Medvegyev csinál: a jelenlegi pozíciója adta egyetlen lehetőséget, az államilag dotált stábot kihasználva új tanácsadói és kommunikációs csapat segítségével épít magának új imázst, hogy népszerűtlen reformok helyett a Nyugattal és Ukrajnával szembeni karakán, kérlelhetetlen kiállással azonosítsák.

A Biztonsági Tanács elnökhelyetteseként semmilyen hivatalos szervtől nem érheti kritika azért, mert biztonságpolitikai kérdésekben nyilatkozik. Azáltal pedig, hogy gyakorlatilag

úgy tud ismertséget szerezni, hogy közben nem kell konfliktust vállalnia az elnökkel, aki továbbra is bármikor dönthet úgy, hogy végleg eltünteti a süllyesztőben – jelentsen ez a hivatalvesztéstől a szabadságvesztésen át az ablakból való kizuhanásig bármit.

Medvegyev siet is tisztázni, hogy természetesen a legkisebb kritikája sincs Putyin elnökkel szemben, akivel továbbra is szívélyes kapcsolatokat ápol, mint mondja,

Egyelőre úgy tűnik, ha valóban ez Medvegyev stratégiája, akkor a legjobb úton halad: bár az Orosz Föderáció Kommunista Pártjának aggastyán főtitkárával, Gennagyij Zjuganovval együtt továbbra is ő az ország legnépszerűtlenebb politikusa, rengeteget sikerült ledolgoznia elutasítottságából, a tavalyi 19-68,3-as arányt felhozta 39,3-48,2-re. Még mindig kilenc százalékkal többen utasítják el, mint ahányan bíznak benne – de ez a különbség egy éve még majdnem ötven százalék volt.

Medvegyev az oroszok szemében rohamosan rehabilitálódik – és ha abból indul ki, hogy Putyin elnökségének egyszer már csak biológiai okokból is véget ér, akkor bizony épp így kell viselkednie ahhoz, hogy a Putyin által örökül hagyott, a Nyugatról jelentős részben levált, nacionalista ország elnöki székébe egyszer tényleg visszatérhessen.

S hogy a mi számunkra mit jelent az, ha az „új Medvegyev” az oroszok a Sátán ellen vívott szent csatájáról beszél, atomcsapással fenyeget, gratulál a Liz Trusst túlélő salátának, gázárat és gázcsapelzárást prognosztizál, vagy „Kisoroszország minden területének felszabadítását” helyezi kilátásba?

A gyakorlatban semmit –

Putyinra gyakorolt informális befolyása  pedig karrierjének elmúlt néhány évben tapasztalható alakulása szerint még ennél is csekélyebb. Az orosz politika irányára nézve továbbra is Putyin nyilatkozatai az irányadók – de egy dolgot Medvegyev mozgása mindenképp jelez: hogy hiába látszik Oroszország most Putyin személyes birodalmának, az országban nem ő az egyetlen valódi politikus.

(Nyitókép: Yekaterina SHTUKINA / SPUTNIK / AFP)