Több mint három évtizede keresi az útját Ukrajna, de az országot nagyrészt ma is ugyanazok a problémák gyötrik, mint a születésekor.
Nem lesznek ünnepségek, nem lesznek felvonulások, nem lesz parádé, vagy legalább is nem úgy, mint eddig: Ukrajna úgy készül függetlensége mai, harmincegyedik évfordulójára, hogy egyrészt tényleges veszélyben van a függetlensége, másrészt pedig pontosan ugyanazok a kérdések gyötrik az országot, amik 1991-ben is.
Hogy mit kellene pontosan az ukrán függetlenség napjának tekinteni, arról hosszú vitát lehetne folytatni. Az ukránok ezen a napon
Csakhogy ez a nyilatkozat egyébként nem 1991. augusztus 24-én kelt, hanem több mint egy évvel korábban, 1990. július 16-án – és hogy a dolog még keszekuszább legyen, a függetlenségi nyilatkozatot megerősítő népszavazást sem ekkor tartották, hanem 1991. december elsején.
Habár a népszavazás természetesen megerősítette, hogy Ukrajnának ki kell válnia a Szovjetunióból, maga a tény, hogy a referendumot hónapokkal a tényleges döntés megszületését követően tartották, nagyon sokat elárul az ukrajnai rendszerváltás természetéről.
Méreténél és népességénél fogva Ukrajna a szövetségbe forrt szabad köztársaságok a nagy Oroszország kovácsolta frigyében a második legfontosabb szereplő volt, vagyis a Szovjetunióból való kiválása valószínűleg egyébként is a hatalmas állam megszűnésével járt volna együtt.
De abban az időszakban, amikor a balti államokban már igen erős és határozott követeléseket fogalmaztak meg a különböző függetlenségi mozgalmak, Ukrajnában szinte alig voltak hasonló törekvések. A legjelentősebb hasonszőrű ukrán mozgalom, a Ruh (amely később párttá is alakult, majd annak rendje és módja szerint eljelentéktelenedett) egy értelmiségi színezetű csoportosulás volt, s nélkülözte a széles körű, országos társadalmi támogatottságot, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a nyugati területeken és Kijeven kívül nem igazán voltak rájuk kíváncsiak az emberek.
De ez nem jelenti azt, hogy a Ruhnak nem volt nagy hatása:
Az egyik ilyen kommunistát Leonyid Kravcsuknak hívták.
Kravcsukot 1990. július 23-án választották az ukrán legfelsőbb szovjet elnökévé – pont egy héttel azután, hogy a fentebb már említett függetlenségi nyilatkozatot először elfogadták. Az előbbi események és a függetlenségi nyilatkozat 1991-es elfogadása között eltelt hosszú idő sejteti, hogy az ukrán rendszerváltás környékén nem volt minden egészen kerek.
És valóban: ha Ukrajna akkor elindult volna a demokratizálódás útján – mint ahogy leginkább azóta sem indult el –, talán nem tartott volna évekig, amire sikerült új alkotmányt adni az országnak. Erre azonban csak 1996-ban került sor, de akkor is csak hatalmas küzdelmek árán.
Több oka is van annak, hogy ennyire sokáig tartott ez a folyamat. Az egyik az, hogy a függetlenség kinyilvánítása után gombamód kezdtek szaporodni a pártok Ukrajnában, ami átláthatatlan erőviszonyokhoz vezetett a radában. E tekintetben azóta történtek pozitív változások, de az
nem pedig konkrét ügyekre vagy elvekre.
A nem a Szovjetunióban szocializálódott néző számára érthetetlen, gyakran kínos kabaréjelenetek és -haknik koronázatlan királyára, a Volodimir Zelenszkij nevű humoristára felépített pártnál, A Nép Szolgájánál kevés eklatánsabb példa van erre.
Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy – mint számos szovjet utódállam és egykori szatellitállam hasonló folyamatai – az ukrajnai rendszerváltás jelentős részben a kommunista elit hatalom- és vagyonátmentési projektje volt, ami alapvető érdekellentéteket szült az alkotmányozás folyamata során is.
Az alkotmányozó bizottságot maga Kravcsuk vezette, akinek természetesen esze ágában sem volt tevékenyen részt venni egy olyan alaptörvény megalkotásában, amely potenciálisan csökkenthette volna az ő és körei hatalmát – sőt. Ez végső soron egy olyan alkotmányban öltött testet, amely rendkívül erős jogokkal ruházta fel az ukrán elnököt, miközben a másutt a legfontosabb népképviseleti intézménynek számító parlament már-már nevetségesen gyenge maradt.
A frissiben függetlenedett Ukrajna tehát
amely – kiegészítve az országot azóta is uraló oligarchák gátlástalan hatalomvágyával – a fiatal ország életének első pillanatától fogva bizalmi válságot eredményezett az állampolgárok és a politikai rendszer intézményei között. Mindezen az sem segített sokat, hogy az ország alkotmányát és politikai rendszerét azóta is kisebb-nagyobb megszakításokkal módosítgatják, többnyire persze az éppen hatalmon lévők érdekei szerint.
Mindennek ellenére az országot a kezdetektől fogva gyötrő problémákra – gondolva itt akár a szélsőséges nyugat-keleti megosztottságra, akár a kisebbségek elkeserítő helyzetére, akár a politikai rendszerrel és a politikusokkal szembeni katasztrofális közbizalmi mutatókra – nagyrészt azóta sem sikerült megoldást találni, s persze a „találni” kifejezés használata azon a talán túlságosan is jóindulatú feltételezésen alapszik, hogy legalább a keresés elkezdődött.
A nyitóképen: az ukrán függetlenség napja alkalmából tartott felvonulás Krakkóban, 2022. augusztus 23-án. Fotó: ARTUR WIDAK / NURPHOTO / NURPHOTO VIA AFP
Kereken két évszázada, 1825. szeptember 11-én – közel másfél évtizeddel a megelőzőt követően – hívta össze újfent I. Ferenc király az országgyűlést Pozsonyban, amely elindította hazánk legnagyobb társadalmi átalakulását.
Bizonytalanná válhat Kijev katonai támogatása.
Dmitro Razumkov szerint katonailag esélytelen visszaszerezni az elvesztett ukrán területeket.
Oleg Dunda ukrán képviselő szerint a háború csak akkor ér véget, ha Ukrajna vagy Oroszország teljesen összeomlik – és Magyarországnak is el kell döntenie, melyik oldalra áll.
„Elég világosan fogalmazott Ruszin-Szendi” – jegyezte meg Deák Dániel.
Egyre nyomasztóbb a helyzet.
Darvas Iván Gálffi László alakjában beszél hozzánk azért, hogy Gálffi az ő szavain keresztül beszélhessen mindannyiunkhoz. Az Örkényben bemutatott A Darvas szerelmes levél nőkhöz, színházhoz, élethez.
Kis közösség, nagy erő: a pozsonyi magyar katolikusok, élükön Molnár Tamás atyával, minden magyarnak megtartóerőt és virágzó kulturális életet kínálnak az egykori koronázóvárosban.
